Sea of Solitude teszt

Az Electronic Arts is felismerte, hogy az évente csúcsra járatott sikersorozatai mellett igenis teret és lehetőséget kell adnia a kisebb fejlesztőknek. Ennek apropóján született meg a kiadó kifejezetten indie játékokkal foglalkozó részlege, az EA Originals, aminek zászlaja alatt eddig két játék kapott lehetőséget. Az A Way Out a kooperatív élményt volt hivatott kicsi felpezsdíteni, míg a Fe egy csodálatos, a zene erejét előtérbe helyező kaland volt. Ezzel szemben a berlini Jo-Mei Games játéka, a Sea of Solitude inkább egy személyesebb hangvételű felfedezésre invitál, miközben metaforák egész során igyekszik bemutatni a mentális problémákkal küzdő Kayt és tragédiák által kikövezett életét.

Éppen ezért a Jo-Mei alkotását sokkal nehezebb volt videojátékként kezelni, a személyes tragédiákból táplálkozó történet ismertetéséhez ugyanis a játékmechanikai elemek csak kellékek. Az így kapott interakció csak könnyebbé, érthetőbbé teszi a magány, a mások zaklatása, elvesztése és a depresszió következményeinek metaforikus ábrázolását, ami azt is jelenti, hogy a Sea of Solitude, mint videojáték, végtelenül puritán, önismétlő és unalmas. Viszont biztos vagyok benne, hogy mindenki életében akadtak olyan sajnálatos drámai fordulatok, amelyekkel így vagy úgy, de tud majd azonosulni, így ha hagyod, hogy a történet, Kay problémáinak feltárása és azok megoldása vegye át a főszerepet, akkor biztos lehetsz benne, hogy a Hellblade után ismét egy nagyon erőteljes gyomrossal állsz fel a tévé elől, de közben olyan életre szóló élménnyel leszel gazdagabb, ami talán a jövőben a gondolkodásodat, a mindennapi életed is megváltoztatja.

Főhősünk Kay, aki arra ébred, hogy csapdába esett egy süllyedő városban, miközben fura állatszerű lények vadásznak rá. Feladatunk nem más, minthogy kiderítsük, hogy kerültünk ebbe a helyzetbe és hogy hol találjuk a kiutat. A történet előrehaladtával aztán persze világossá válik, hogy lényegében minden költői metaforában ölt testet, vagyis valójában a lány belső magányának a kivetülésében vagyunk, ahol például a folyamatosan változó helyszín vagy az áradó és apadó víz nem mást, mint Kay mentális állapotát tükrözi. Ahhoz, hogy rendet tegyünk a múltunkban és tisztázzuk saját gondolatainkat, esetleg megértsük és szembenézzünk korábbi traumáinkkal, egy csónak segítségével kell rejtélyes nyomok után kutatnunk, amelyeket aztán megtisztíthatunk a sötétségtől.

A játékmenet éppen ezért végtelenül egyszerű, és nem rest az önismétlés eszközét segítségül hívni. Tulajdonképpen minden arról szól, hogy kis csónakunkkal járjuk a végtelen szabadság látszatát keltő játékbeli várost, ahol a már említett rejtélyes gömbök után nyomozunk. Nincsenek fejtörők, nincsenek harcok, csak kezdetleges platformer szekvenciákat kapunk, illetve némi gyűjtögetést, aminek keretein belül a háztetőkön pihenő sirályokat hessegethetünk el, illetve üvegpalackokba zárt üzeneteket keresgélhetünk, amelyek a játék alaptörténetét kiegészítő információkat tartalmaznak. Ebben az ismétlődő felfedezésben nyújtanak némi változatosságot olyan érdekes szekvenciák, amikor fontos életesemények manifesztálódnak hátborzongató szörnyekké vagy újra átélt élményekké. Mint például testvérünk iskolai terrorizálása.

Itt döbbenünk rá, mennyire könyörtelenek voltak Kay testvérének mindennapjai, amiben egy idő után már nem csak a terrort elkövető diákok, de lényegében saját maga is komoly veszélyt jelentett magára. A magány és az elszigeteltség ugyanis bárkit, a legedzettebb embert is tragikus útra kényszeríti. Az így megelevenedő életesemények pedig a játék előrehaladtával szomorú portrét festenek a valóságról, arról, hogy mennyire könnyű megnyomorítani mások lelkét, mennyire könnyű magányba, teljes kilátástalanságba taszítani másokat. Ebből pedig egyedül küzdve gyakorlatilag lehetetlen kimászni.

És lényegében ez teszi piszkosul erőteljes élménnyé a Sea of Solitude-ot. A játékbeli események - ahogy már említettem - ugyanis egytől egyik Kay életbeli tapasztalatának, traumáinak megélt pillanatai. A testvére zaklatása mellett például újraéljük, ahogy szülei veszekednek, csak ez a főhősünk megváltásra, tisztulásra váró süllyedő városában hatalmas szörnyek összecsapásaként elevenedik meg, akik csak porig rombolt vidéket hagynak maguk mögött. Egy másik esetben pedig szó szerint a teljes sötétségben találjuk magunkat, ahol Kay csak tanácstalanul bolyong. Sosem volt ennyire erőteljesen szívszorító a felismerés, mennyire is szörnyű dolog a magány.

A játékban felbukkanó szimbolizmus nem mindig nyer értelmet, sőt, metaforáit sem mindig egyértelmű dekódolni. Éppen ezért talán elfért volna, ha a történet elmesélése kicsit direktebb, viszont ez a hiányosság nem feltétlenül sorolandó a negatívumok közé, mert a Sea of Solitude így megadja a lehetőséget, hogy mindenki a saját múltjából táplálkozva értelmezze a látottakat. Ezzel eléri, hogy teljesen más élményként értékelje mindenki a játék nyújtotta a történet egyes pillanatait, az alkotók ugyanis nem akarják megmondani vagy belemagyarázni, hogy ez és ez márpedig csak ezt és ezt jelentheti.

Nagy kár, hogy ehhez az erőteljes mondandóhoz már nem társult masszív játékmechanikai alap. Így hiába nagyon rövid, alig 2-3 órás élmény a Sea of Solitude, a valóságban sajnos a játékosok többsége jó eséllyel az első fél óra után elengedi Kay kezét. Egyszerűen túl komoly a téma és túlságosan unalmas, ahogy azt keretek közé szorítva interaktívan át kell élnünk. Ha lennének benne fejtörők vagy valamivel feldobták volna a platformer elemeket, akkor most azt írnám, ki ne hagyjátok a játékot, mert vizualitásával együtt azon indie címek közé sorolandó, amelyeknek szerepelniük kell a kívánságlistátokon. Így viszont csak akkor tegyél vele egy próbát, ha hajlandó vagy elfogadni, hogy ezúttal nem játékként kell tekintened egy játékra. És közben nem okoz gondot, ha lelkileg megviselnek a tapasztalt élmények.

A Sea of Solitude PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi utóbbin teszteltük.