Gibbous - A Cthulhu Adventure teszt

H. P. Lovecraft kozmikus lényekkel és gyarló emberekkel teli, egyedi világa újra és újra bizonyítja, hogy nem megy ki a divatból. Filmek, társasjátékok, videojátékok foglalkoznak a Cthulhu-mítosszal, hol feldolgoznak egy adott regényt, hol csak merítenek belőlük – az elmúlt évben is két ilyen témájú játék jelent meg, a Call of Cthulhu és a The Sinking City. Egy közös a legtöbb feldolgozásban: a Lovecraft által megfogalmazott, mégis megfoghatatlan rettenetet próbálják átültetni az adaptációba. A román Stuck in Attic fejlesztőcsapat azonban úgy gondolta, a Mérhetetlen Vének igenis elbírnak egy kis színt és vidámságot.

Így született meg a Gibbous – A Cthulhu Adventure. Fogták a lovecrafti történeteket, összegyúrták a point-and-click játékokkal, csepegtettek hozzá egy kis erdélyi folklórt és mindezt megkoronázták annyi egysoros beszólással és easter egg-gel, amennyi csak eszükbe jutott. A végeredmény észveszejtő, a lehető legjobb értelemben.

A játék úgy kezdődik, ahogy egy efféle történetnek illik: egy ballonkabátba burkolt alak rója Darkham baljós városának sötét utcáit, a célja a Miskatonic Könyvtár. Ő Don R. Ketype magánnyomozó, akit felbéreltek, hogy megtalálja a rettegett Nekronomikont, a könyvet, amely a folyton változó káosz manifesztációja – és mellesleg a világ pusztulásának hírnöke. Ketype-ot azonban kultisták rabolják el, a szörnyű könyv pedig a könyvtáros Buzz Kerwan kezébe kerül, aki egy óvatlanul elkántált varázsigén keresztül emberi hanggal átkozza meg a macskáját. Kitteh, mondani sem kell, csöppet sem örül ennek.

Eddig ez a felütés irtó nevetségesnek hathat, elismerem. Pedig nem az, és ráadásul úgy nem az, hogy minden bolondság ellenére remekül adózik Lovecraft szellemisége előtt. Persze, az egyik főhős egy beszélő cica, és minden második mondat valami poén, de mindezek mellett a Gibbous nagyon is tiszteletben tartja a forrását. Sőt, a végére néhány elég gyomorforgatóra sikeredett, kozmikus szörny is tiszteletét teszi – ennyit a gyerekbarát hozzáállásról.

A játék másik forrása a LucasArts nevével fémjelzett Monkey Island-sorozat és a hasonló kalandjátékok. Ez nem csak a festett hátterekben és kézzel rajzol szereplőkben köszön vissza, hanem a point-and-click kihívások felépítésében is. Változatos fejtörők várnak ránk, ugyanakkor a játék mindig gondoskodik arról, hogy mindenünk meglegyen, mielőtt elhagynánk egy területet, és meghalni is lehetetlen benne. Az olykor előfordul, hogy megakadunk, de általában csak nem voltunk elég szemfülesek, hogy észrevegyünk egy apró változást vagy megértsünk egy utalást.

Ez annak ellenére is előfordulhat, hogy a Gibbous sok segítséget ad a puzzle-jeihez. Egyrészt akárkivel játszunk, mindig vannak tippek a kezünk ügyében (Don jegyzetfüzete vagy Kitteh), másrészt a szóköz billentyű lenyomásával felvillan minden, amivel interakcióba léphetünk a pályákon. A segítség nagyon hasznos, azonban még így is elkerülheti a tekintetünket egy-egy kisebb újdonság a képernyőn (például, hogy immár felvehetünk egy pajszert), amely egy másik cselekedet végrehajtása után következik be.

A Gibbous legnagyobb erőssége a karaktereiben rejlik, ez igaz mind a főszereplőkre, mind a mellékszereplőkre. Don a maga reszelős hangjával, földhözragadt szemléletével és végtelen, leíró monológjaival a komor detektívsztereotípia kifigurázása. Buzz egy tanácstalan, értetlen, lúzer figura, aki viszont tömve van popkulturális utalásokkal. Ugyanakkor egyikük sem marad meg sétáló közhely- és utalásgyűjteménynek, hiszen szeretnivaló karakterré válnak a játék során. Kitteh azonban… hát, kétségtelenül Kitteh az, aki ellopja a show-t: a szarkasztikus cica szinte minden megjegyzése és odaszúrása aranyat ér. Ennek a háromnak a szócsatái adják a játék lelkét.

Ehhez persze nem elegendő a mutatós design és az okosan megírt sorok, szinkronszínészekre is szükség van. Annak ellenére, hogy a Stuck in Attic csak egy maroknyi hanggal dolgozott, meglepően változatos lett a felhozatal, minden elismerés a mikrofon mögött állóknak. A főszereplők mellett a legtöbb mellékkarakternek is egyedi hangja van, csupán a gyerekhangok és az egyéb háttérhangok esetén érezni nagyon az ismétlést. Ez a változatosság nagyban segíti azt, hogy a Gibbous egy csomó emlékezetes figurával legyen tele: Fishmouth kannibalisztikus fogadósától kezdve az erdélyi kocsison át a Monkey Island előtti fejhajtásként értelmezhető Voodoo Guyig.

Atmoszférájában jól ragadja meg a lovecrafti gyökereket. Habár a legtöbb dolog karikatúraszerűen elnagyolt és színes, megtalálhatóak benne a Cthulhu-mítosz jellemzői: a folyamatos sötétség (halovány holdfénnyel), a rejtélyes szimbólumok, a nem túl emberi figurák. A történet is ennek megfelelően épül fel: mivel felbukkant a Nekronomikon, olyan események lendültek működésbe, amelyek a világ pusztulásához vezetnek. Buzz, Kitteh és Don különféle szektákkal kényszerül szembenézni, ősi és rejtélyes jóslatok után nyomoznak, titkos rendekkel lépnek szövetségre, közben pedig beutazzák a világot.

A történet hét fejezetből áll, mindegyik egy adott városban játszódik: afféle kisebb arénák ezek (több helyszínnel), amelyek megoldásához általában mindent helyben megtalálunk. A Lovecraft-regényekből visszaköszön Darkham és Fishmouth (Arkham és Innsmouth helyi változataként), de járunk Párizsban és Erdélyben is. Az utóbbi helyszín az, amin kifejezetten meglátszik a fejlesztőcsapat gondoskodása – elmondásuk szerint több épületet is saját szülővárosuk ihletett. Ez az egyik legtágasabb pálya is egyben. Habár Lovecraft történetei eredendően Amerikában játszódnak, nagyon jól áll az író világának az erdélyi stíluskeveredés. A polipfejű rémlények egész jól megférnek a népmesékkel, a busómaszkos harcosokkal és a sárkányokkal, mint kiderült.

A játékmenet a point-and-click hagyományokat követi. A dolgunk felfedezni a világot, megtalálni mindent, amit felvehetünk vagy amivel interakcióba léphetünk, majd meg kell oldanunk egy-két rejtvényt, ami a feloldja a történet folytatását. Kis ikonok jelzik, ha a pályán egy tárggyal tudunk valamit csinálni: szemügyre vehetjük, megpiszkálhatjuk, illetve azokon a részeken, ahol Buzz-zal játszunk, ott Kitteh véleményét is kikérhetjük mindenről. Arra számítani kell, hogy a dolgok jó nyolcvan százalékára rá sem kell nézni ahhoz, hogy teljesítsük a játékot, viszont akkor rengeteg poénról maradnánk le. Ezek nagy része a zsáner vagy a Cthulhu-mítosz kifigurázására épít, a többi pedig valamilyen irodalmi vagy popkult utalás – nem csak a párbeszédekben, de a festett háttereken is találni ilyeneket. Mivel az időnk nagy részét azonban mégiscsak az olvasgatás fogja kitenni, külön jó hír azoknak, akik nem mozognak annyira otthonosan az angol nyelvben, hogy a Gibbous gyárilag tartalmaz magyar feliratot is.

A feladványok általában igazságosak, nem fogjuk a hajunkat tépni az idegeskedéstől. Ha nem állunk le a világot vizsgálgatni (amit egyébként kár kihagyni), kellemes ütemben végighaladhatunk a játékon. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne tartalmas. Még úgy is, hogy a feladványok legtöbbször a „beszélj vele-szerezd meg-kombináld azzal” logika mentén működnek, nem érződnek repetitívnek, és néha egy-egy különleges feladat is akad (mint összerakni a pentagrammát aktiváló varázsigét). Ügyességre vagy gyorsaságra nincs szükség, csupán gondolkodásra és kitartásra: lehetetlen végzeteset tévedni benne (sőt, rossz lépést nem is enged a játék), tehát előbb-utóbb mindent megoldunk.

A vizualitásra sem lehet panasz. A rajzolt animációk gördülékenyek, kellően rajzfilmesek, egyedül Kitteh mozgása lehet néha kicsit darabos, ahogy a különböző animációk között vált. A szereplők élesen elválnak a háttértől, amely mindig kiválóan adja meg az alaphangulatot egy-egy pályának: Darkhamban minden sötét és árnyékos, míg Romániában színes és zavaros. Van benne néhány átvezető animáció is, azok viszont más módszerrel készültek, mint a játék, és a kettő közötti váltás olykor nagyon durva tud lenni.

A Gibbous egy ügyesen és gondosan összerakott játék. Kiváló példája annak, hogy milyen legyen egy point-and-click kalandjáték. Hangulatos zenével és látvánnyal prezentál egy érdekes történetet, tömve van imádnivaló figurákkal, és megmosolyogtató humorral operál. Nevet Lovecraft világán, de azt tisztelettel teszi, aminek a legfőbb eszköze az, hogy nem a rettenetes kozmikus jelenségeket emeli a középpontjába, hanem a mindezekből semmit sem értő átlagembereket (illetve átlagmacskákat). A Stuck in Attic igazán büszke lehet magára egy ilyen első játékért. A sztoriban ráadásul el van rejtve néhány utalás egy lehetséges folytatásra, én egyáltalán nem bánnám, ha ezekkel a szereplőkkel újra találkoznánk.

Ha leülünk vele játszani, tartalmas időtöltésre számíthatunk. Egyrészt a Gibbous játszatja magát: a Nekronomikon rejtélye (a bekapcsolódó mellékszálakkal együtt) van annyira izgalmas, hogy a folytatásra késztessen minket. Veszteni nem lehet benne, így a kudarcélménytől sem kell félnünk. Másrészt annyi szívvel-lélekkel ruházták fel a szereplőgárdát, hogy szinte mindegyiküket élvezet hallgatni, legyen akár rendmániás kultista az illető, akár fishmouthi ajándékboltos. Amikor pedig épp nem a feladványok megoldásán agyalunk, élvezhetjük Kitteh vitriolos beszólásait.

A Gibbous – A Cthulhu Adventure PC-re jelent meg.