Mount & Blade II: Bannerlord bétateszt

Nos, ha valakit csak a rövid válasz érdekelne: igen, érdemes volt. Az első epizódhoz képest a Mount & Blade II: Bannerlord ugyan nem forradalmasítja a seregmenedzselésre fókuszáló RPG-k műfaját, viszont minden olyan szempontból jól teljesít, ami a franchise kvintesszenciájaként fogható fel. Így például ismét hatalmas sereget toborozhatunk, királyságokat dönthetünk romba, kereskedhetünk, megmérettethetjük magunkat lovagi tornákon, és a multiplayer játékmódokban száznál is több játékossal együtt vághatunk bele várostromokba. Mondhatni, hogy a tökéletes alapokat a fejlesztők egy modernebb formátumba ültették át a Mount & Blade II: Bannerlordban, ám rögtön a játék első indítása után felmerülhet bennünk a kérdés; vajon nem lett volna szükség ennél némileg több újdonságra?

Eléggé nagy ferdítés lenne azt állítani, hogy a Mount & Blade II: Bannerlord egy merőben új játék lenne. Aki egy pár óránál tovább játszott a korábbi részekkel, az hamar szembe fogja magát találni olyan fejlesztői megoldásokkal, játékmeneti elemekkel vagy hibákkal, melyek 2006 óta kísértenek. Az AI által vezérelt egységek például lóháton még mindig nem képesek kikerülni a fákat, a felhasználói felület még mindig fapados, a párbeszédek pedig még mindig pont olyan sematikusan unalmasak, mint az első Mount & Blade-ben.

A játék legnagyobb újításai a látványon és az apróbb részleteken érhetőek tetten. Noha a készítők ismét azt a saját fejlesztésű Engine Power grafikusmotort vetették be, amire a franchise összes korábbi része is épült, azért alaposan kimaxolták a benne rejlő potenciált. Az élsimítás és az árnyékok még itt-ott bugosak, ám az igencsak részletes karaktermodellek, az olykor egészen látványos pályadesign, a korábbi epizódokat jócskán túlszárnyaló folyékony és aprólékos animációk, illetve a több száz NPC mozgatása esetén is zökkenőmentes és stabil teljesítménynek hála nem igazán lehet panaszunk az összhatásra. Persze azért AAA-s grafikára és valós idejű sugárkövetésre nem érdemes számítani.

A Mount & Blade legfontosabb játékmeneti eleme a közelharc. Az új epizód ezen a téren sem tér el az elődök által kitaposott ösvénytől. Ugyanazt a vívási harcrendszert kapjuk, mint amit már másfél évtizede ismerünk, csak ezúttal még tökéletesebbre csiszolva. Az egerünket húzva választhatjuk meg a támadás vagy a védekezés irányát, melyet a bal vagy a jobb egérgomb lenyomásával tudunk kivitelezni. A ránézésre rémegyszerű szabályrendszernek ugyanakkor van egyfajta mélysége, sok időt bele kell ölnünk abba, hogy elsajátítsuk a vívás művészetét.

A harc mozdulatsorai folyékonyak, az animációkat remekül egymáshoz illesztették, az ütéseket pedig immár össze tudjuk fűzni kombószerűen, úgyhogy az egyértelműen kijelenthető, hogy a szériában még sosem volt ennyire élvezhető a küzdelem. Ugyanakkor az egyre inkább felkapaszkodó konkurencia, mint a Chivalry: Medieval Warfare vagy a Mordhau alternatív harcrendszere lehet, hogy nem ennyire konzisztens, viszont mindenképpen látványosabb és pörgősebb. Éppen ezért hosszabb távon elképzelhető, hogy kihagyott ziccer volt a fejlesztők részéről az, hogy nem újították meg alapjaiban a küzdelmeket.

Első ránézésre az egyjátékos kampányban is nagyítóval kell keresnünk az újításokat, ám ha rááldozzuk az időt, és nem csak a felszínt kapargatjuk, akkor bizony szép lassan fontos változtatások tűnnek elő. A térképen való kalandozás még mindig ugyanolyan, viszont az RPG-s fejlődési rendszert drasztikus mértékben átalakították, ezúttal nem csak pontokat rakosgatunk a kívánt képességhez, hanem a fókuszpontokkal azokat a jártasságokat választhatjuk ki, melyekre karakterünk a fejlődése során „jobban figyel”, így hamarabb sajátítja el őket.

Ha sok-sok órányi játék után eljutunk arra a pontra, hogy egyszerű zsoldosból vagy vazallusból már valamelyik királyság megbecsült tagjaivá válunk, akkor mind a diplomáciához, mind pedig a birodalom igazgatásához egy fejlettebb rendszert kapunk. Hasonló módon üdvözlendő újítás a játék kötöttebb narratív struktúrája; a kalandozások közepette több olyan történeti szálat is kapunk, melyek nem csak üde színfoltjai a játéknak, hanem azt is éreztetik velünk, hogy tartunk valamerre, nem csak céltalanul lézengünk a nagy világban.

Az egyjátékos élményeket illetően a leginkább fájó pont a béna mellékküldetések tömkelege. Jobban belegondolva nem is mellékküldetéseknek kellene őket nevezni, mivel ahhoz, hogy egy-egy birodalommal vagy karakterrel jó kapcsolatot építsünk ki, és ezáltal haladjunk a játékban, nélkülözhetetlen, hogy mindenkinek besegítsünk az apró-cseprő ügyeibe. Ez még önmagában nem is lenne gond, ám ezek a küldetések tényleg olyanok, mintha munkák lennének, melyek a legcsekélyebb mértékben sem próbálják szórakoztatni a játékost.

Amikor még éppen csak belevágtam a kalandba, az alig 20 fős seregemmel a hátam mögött elvállaltam az egyik falusi elöljáró megbízatását, aki arra kért, hogy hozzam vissza az idegenek által elrabolt lányát. Útnak indultam, vagy egy órán át minden NPC-vel személyesen beszélgettem, és a harmadik településen sikerült is érdekes nyomokra bukkannom. Az egyik falusi ugyanis felajánlotta, hogy elvezet engem a falu határában nemrég felbukkant idegenekhez. Öt percen át loholtam a nyomában, majd végre megtaláltuk a lányt, akiről kiderült, hogy nem elrabolták, hanem a szerelme szöktette meg. Nagy morális dilemmák közepette úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt az ifjú párnak, éljenek boldogan, és felvállalom, hogy ugrik a pénzjutalom a szolgálataimért.

A küldetés lezárása után ugyan nem lett egy árva petákom sem, de legalább elkönyvelhettem magamban, hogy nem is volt olyan borzalmas kaland, és már-már azon rágódtam, hogy milyen zseniális ez a játék, ha végig képes lesz ilyen mélységben újabb és újabb küldetéseket adni. Viszont pénzem továbbra sem volt, ezért elmentem a következő faluba beszélni az elöljáróval, hátha akad valami megbízása. Az elöljáró örömmel fogadott, és közölte, hogy lenne egy feladat a számomra; nemrég idegenek jártak a településen, és elrabolták a lányát…

Igen, a játék ugyanazt a küldetést dobta fel ismét, csak ezúttal más nevekkel és helyszínekkel. És akkor még nem is beszéltünk az olyan küldetésekről, amikor egy nemes megbíz azzal, hogy próbáld meg néhány enyveskezű zsoldos katonáját rátukmálni egy másik nemesre. Az, hogy sikerrel jársz-e, túlnyomórészt csak a szerencsén múlik, viszont a zsoldosok folyamatosan rombolják a morált, és fosztogatják a készleteidet, így ha nem vigyázol, még kudarcba is fulladhat az egész karriered csak azért, mert felvettél egy mellékküldetést valamilyen minimális jutalomért. Folytonosan ugyanazok a küldetések ismétlődnek; ugyanazokkal az NPC-kkel kell beszélni, ugyanazokat a rosszfiúkat kell leverni, ugyanazokat a kérdéseket kell feltenni, ugyanazokat a helyszíneket kell felkeresni.

Szerencsére az óriási csaták megmentik a játékot ebből a szorult helyzetből. A hatalmas várostromok, az interaktív ostromgépekkel, rombolható erődítményekkel, kedvünk szerint megkomponálható stratégiával és többszázas létszámmal tényleg olyan élmény, melyhez foghatót nem nagyon kínálnak más játékok. A multiplayer pedig képes erre rátenni még egy lapáttal!

Jelenleg három különböző játékmódban próbálhatjuk ki magunkat más játékosok ellen. Ha hatalmas összecsapásokat szeretnénk, akkor a Siege játékmódban 119 társunkkal együtt ostromolhatunk vagy védhetünk meg egy-egy erődítményt, aki viszont inkább a vívásra fókuszálna, annak a 6v6-os Skirmish a tökéletes választás. A legérdekesebb játékmód a 2017-es próbakörünk során már sokat emlegetett Captain lett, melyben szintén 6v6-os felállással találkozhatunk, ám minden játékos kap maga mellé egy egész osztag NPC-katonát, így az eszeveszett csapkodás mellett a taktikai érzékünk is szerepet kaphat, hogy a lovasrohamok és nyílzáporok páratlan hangulatát már ne is említsük.

Összegezve a leírtakat, egyelőre nehéz ítéletet mondani a Mount & Blade II: Bannerlord felett. Az eddigiek fényében inkább úgy érdemes tekinteni a játékra, mint egy új Windowsra, vagy valamilyen keretprogramra. A régi alapok kaptak egy frissítést, és így minden jobb, szebb és élvezetesebb, mint valaha. Az alapvető funkciók azonban változatlanok maradtak, a tartalommal pedig egyelőre azért akadnak gondok; a küldetések unalmasak, a fegyverek és népek kiegyensúlyozatlanok, a matchmaking lassú, a multis meccsek összeomlanak, és még naphosszat sorolhatnánk a hibákat.

Viszont nem a véletlen műve, hogy a játék 2020 egyik legsikeresebb PC-s rajtját tudhatja a magáénak. Van játék, amely szebb, van, amelyben nagyobbak a csaták, van, amelyben jobb a harcrendszer, van, amelyben izgalmasabbak a küldetések, van, amelyben jobb a birodalommenedzselés, van, amelyben érdekesebb a háttérsztori, és van, amelyben színesebb a multis felhozatal. Olyan játék viszont egyelőre nem akad, amelyben mindez meglenne úgy, hogy közben képes lenne túlszárnyalni a Mount & Blade II: Bannerlordot. Nehézségek ide vagy oda, a játék már most megunhatatlan, perceknek tűnő órákat lehet vele elütni, és mindezt úgy, hogy sem a rajongók kedvenc modjai, sem pedig a fejlesztők által ígért kooperatív kampány nem került bevetésre. Ilyen jövőbeli tervekkel pedig tényleg nem érdemes lemaradni TaleWorlds legújabb alkotásáról.

A Mount & Blade II: Bannerlord jelenleg kizárólag PC-n érhető el Early Access-státuszban, melyet mi egy NVIDIA RTX 2060, 16 GB RAM és egy i7-9700K társaságában teszteltünk.