Astro's Playroom teszt

Nem nehéz megjósolnom, hogy borzasztóan népszerű játék lesz az Astro’s Playroom. Oké, ezzel elég nagyot csalok, hiszen a bájos kis platformer minden PlayStation 5-tulaj első játéka, mivel a konzol már az első bekapcsoláskor automatikusan elkezdi letölteni azt, de ettől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy sokakat elvarázsol majd a parányi robotok mesevilága. Amit kapunk ugyanis, az mérföldekkel nagyobb egy mezei techdemónál – ez valójában egy teljes értékű 3D-s collectathon, amely amellett, hogy kiválóan bemutatja a PS5 adottságait, egy óriási interaktív múzeumként is szolgál, fejet hajtva a PlayStation-család öt generációja előtt.

A The Playroom kiterjesztett valóságú programjából és az VR-os Astro Bot: Rescue Missionből ismerős robotok az előző generációban gyakorlatilag a Sony kabalafigurájává váltak a videojátékos hardverinnováció terén. Szinte magától értetődő tehát, hogy a kis robotoknak valamiféle köze lehet a PlayStation 5-höz is, és ahogy arra hamar fény is derül, a Sony elképzelése szerint bizony az új masinában csak úgy hemzsegnek az aprócska asztronauták.

Az Astro Botok hőseként mi is a saját PlayStation 5 konzolunk belsejében találhatjuk magunkat, mégpedig a masina szívében, a CPU Plazában. Bizony, csakis a japánok lehettek annyira elvetemültek, hogy a játékkonzol komponenseit komplett világokként képzelték el a fehér fedél alatt. A központi egységből kiindulva szabadon bejárhatjuk a masina főbb alkatrészeit, így megfordulhatunk a GPU Jungle részletesen renderelt esőerdejében, a Memory Meadow lebegő szigetvilágában, az SSD Speedway futurisztikus autópályáján vagy a Cooling Springs hófödte vidékein. A slusszpoén pedig az, hogy bármerre járunk, a zenei aláfestés mindig az adott helyszínről énekel. A GPU-ról szóló dalt azóta sem tudom kiverni a fejemből.

Már az első pillanatban egy élmény megpillantani ezeket a fantáziadús helyeket, ahol az ezernyi kis robot tölti a vakációját. Az érmék és egyéb gyűjtögetnivalók hajkurászása közben összefuthatunk korcsolyázó, falat mászó, vagy csak simán napozó figurákkal, akiket érdemes mindig közelebbről is szemügyre vennünk, ugyanis az Astro’s Playroom egy óriási easter egg-parádé. A PlayStation 26 éves történelmének gyakorlatilag összes meghatározó játékát fellelhetjük valamilyen módon a kalandjaink során, legyen szó a kartondoboz alatt bujkáló Snake-ről, a Bloodborne Lady Mariájáról vagy a csónakban evező Kratosról és Atreusról. Még a PlayStation 1 legelső háromdimenziós techdemója, a T-Rex is kiemelt helyet kapott a játékban.

Számomra azonban nehéz volt minden zugot alaposan bejárni, a játék feladványai ugyanis csak úgy játszatták magukat, folyamatosan hívogatott a következő kihívás. Ez nálam egy igazán nagyszerű platformer ismérve: amikor nem a pálya végét várja az ember, hanem azt, hogy egyből nekiugorhasson az előtte álló újabb akadályoknak. Az irányítás, a pályadizájn, összességében az egész játék olyan precíz és gördülékeny, hogy képes pillanatok alatt beszippantani anélkül is, hogy közben bármiféle elcsépelt sztoriszálat erőltetne ránk. Ilyen fantáziadús ügyességi puzzle-ökkel általában csak a Nintendo játékaiban találkozhatunk, úgyhogy jó látni, hogy a másik nagy japán vállalatnál is van még kraft bőven.

Habár a játék alapvetően egy hagyományos 3D-s platformer, vagyis ugrálással és pofozkodással felülkerekedhetünk a legtöbb akadályon, számos feladványt csakis a DualSense kontroller egyedi képességeivel oldhatunk meg. A négy nagy pályaszakasz mindegyike tartalmaz ugyanis egy-egy olyan szekciót, ahol Astro egy különleges járművet irányít. Ilyen például a falmászásra alkalmas majomruha, amely a precíz ravaszokkal és a mozgásérzékelő lendületével visz minket egyről a kettőre, vagy a golyó, amelyet csak a trackpad precíz simításaival gurítgathatunk a megfelelő irányba.

Ezek a pályaszakaszok – ahogy igazából a játék teljes egésze – aztán alaposan bemutatják azt is, hogy mire képesek a DualSense sokat emlegetett adaptív ravaszai és a haptikus visszajelzése. Egy ponton például egy aprócska űrhajót irányíthatunk, melynek két turbináját a kontroller két elsütőbillentyűjével izzíthatjuk be. A felszállást megelőzve a tenyerünkben érezhetjük a hajtómű egyre fokozódó robaját, ami aztán a kilövés pillanatában eléri a csúcspontját, majd alábbhagy, ahogy az energia süvítve elhagyja a fúvókákat. Mindeközben a két ujjunk alatt folyamatosan érezhetjük a jobb és bal turbina robbanóerejét, természetesen annál erősebben, minél jobban behúzzuk a ravaszokat.

Egészen meglepő, hogy milyen érdekes effekteket lehet szimulálni ezekkel a ravaszokkal. A megfeszített íj ellenállása vagy a gépfegyver visszarúgó rezgése természetesen adott, de az például engem is meglepett, amikor falmászás közben egy omladozó fogódzkodóba kapaszkodva éreztem, hogy ha erősebben rámarkolok a ravaszra, akkor a kezem alatt összemorzsolódik a fogópont – ez aztán így is történt. Milyen fantasztikus lehet ez egy Uncharted-játéknál! A ravaszok tehát nagyon érdekes, egyedi élményt kölcsönöznek, de az összképhez legalább ennyit hozzátesz a haptic feedback is.

Nyilvánvaló, hogy az Astro’s Playroom egyik legfontosabb feladata az, hogy bemutassa, mire is képes az új kontroller, így a SIE Japannak fejlesztő Team Asobi alaposan feltekerte a haptikus motorok képzeletbeli potméterét. Astro minden egyes kis lépését érezhetjük a kontrolleren, de ez az érzés teljesen más attól függően, hogy milyen felületen járkálunk. A hó puha és gyengéd, a homok érdes, a fémfelületek pedig kemények, ridegek és jobb szó híján, fémszerűek. Amikor Astro a jégen korcsolyázik, olyan érzésünk lehet, mintha egy éles kést húznánk végig óvatosan egy üveglapon, amikor pedig elered az eső, egyenként pulzáló mikrorezgések érzékeltetik az esernyőn lecsapódó vízcseppeket. Természetesen a hangeffektek is tökéletes szinkronban vannak a kontrollerrel, ezzel pedig a játék nagyon hatásosan átadja az élményt.

Korábban említettem, hogy az Astro's Playroomra tekinthetünk úgy is, mint egy óriási PlayStation-múzeumra, ezzel pedig egy cseppet sem túloztam. Minden pályán találkozhatunk néhány rejtett tárggyal, amelyek valójában az utóbbi 26 év PlayStation-hardverei. Itt nem csak a konzolok és kontrollerek összes modelljére kell gondolnunk, hiszen feltűnnek az olyan furcsaságok is, mint a kontrollerelosztó Multitap, a PS1 Slim felhajtható képernyője, a régi EyeToy kamera vagy a PS VR fekete dobozkája, aminél visszatérő poén, hogy senki nem tudja róla, hogy mit is csinál pontosan.

Ezeket az ereklyéket pedig később egy óriási bemutatóteremben csodálhatjuk meg, amelynek négy kvadránsában az előző négy generáció hardverei sorakoznak fel, középen a toronymagas PlayStation 5-tel. Itt költhetjük el a pályán szerzett érméinket is újabb kiállítási darabokra, illetve a csarnokot díszítő falfestmény kirakósaira, amely egy óriási vizuális idővonalként mutatja be a PlayStation fejlődését. Be kell vallanom, hogy nagyon ritka az, amikor egy játék rá tud venni arra, hogy a gyűjtenivaló tárgyait hajkurásszam, de az Astro’s Playroomnak még ez is sikerült.

Összességében tehát nagyon meglepett, hogy milyen szórakoztató lett ez az ingyenes kis bemutatójáték, ráadásul még tartalom szempontjából is többet kaptam a vártnál. A pályákon ugyan végig lehet szaladni körülbelül négy óra alatt, de gyűjtögetéssel még legalább ugyanennyi időt kipréselhetünk belőle, és akkor még nem is esett szó a speedrunolható kihívásokról. Az Astro’s Playroom legnagyobb erőssége viszont mégiscsak az, hogy percek alatt képes meggyőzni arról, hogy milyen remek találmány a DualSense, így ha először ültök le PlayStation 5 elé, akkor – bármennyire is furcsán hangzik ez – várjatok egy kicsit az AAA-s játékokkal, és kezdjétek az első fél órát a kis robotok társaságában! Nem fogjátok megbánni.

Az Astro's Playroom PlayStation 5-ön jelent meg. Az új konzol nyitócímeit egy 55 hüvelykes, gamereknek szánt OLED-tévén teszteljük, amelyet az LG biztosított a számunkra.