A körökre osztott taktikai RPG-k fejlesztése számomra mindig is roppant rizikós folyamatnak tűnt. Persze mondhatjuk, hogy talán pont ez az a műfaj, ahol a fejlesztők számára már alapból rengeteg szabály és mechanizmus adott, így a kreatív részlegnek jóval könnyebb dolga van, mint mondjuk egy mindenféle kötöttségektől mentes kalandjáték esetében, ahol az alapkoncepció is játékonként eltérő lehet. Ugyanakkor pont emiatt a sajátosság miatt sokkal nehezebb is kiemelkednie a fejlesztőknek a sok-sok hasonló cím közül; a sikerhez mindenképpen szükség lenne egy érdekfeszítő történetre vagy izgalmas karakterekre, esetleg szórakoztató szuperképességekre, vagy legalábbis egy alaposan átgondolt és rengeteg lehetőségre építkező harcrendszerre. Tesztünk főszereplője, a Black Legend sajnos egyikben sem jeleskedik.
Pedig a készítők becsületére legyen mondva, látszik, hogy próbáltak valami újat hozni a műfajba, de aztán sajnos inkább gyorsan összecsapták a dolgot, és piacra dobták a játékot - mintha időközben ráuntak volna a fejlesztésre, ahelyett, hogy kiélvezték volna az alkotásuk nyújtotta kreatív szabadságot. Így azonban egy olyan címet kaptunk, ami az első pillanatokban picit bonyolultnak tűnik, ám hamar belerázódhatunk, és három-négy órányi egészen kellemes időt tölthetünk vele, ami aztán elkerülhetetlenül brutális ürességbe és lélek nélküli repetitív kalandba csap át. Viszont még mielőtt túlságosan is leírnánk magunkban a játékot, előbb nézzük meg, hogy egészen pontosan mivel is van dolgunk!
A Black Legend a 17. századba repíti a játékost vissza, egészen pontosan Grant kitalált városába, melyet többnyire a korabeli belga és holland városok hibridjeként képzelhetünk el. Utóbbi két ország egyébként relatíve fontos szerepet kap a játék életében, ugyanis amellett, hogy a fejlesztők maguk is belgák, a történet és a szörnyszülött ellenségek (melyek amúgy túlnyomó többségében különböző kinézetű kutyák…) is a helyi folklórra építkeznek. A történet középpontjában egy Mephisto nevű alkimista áll, aki az egész várost ködbe borította, és megátalkodott fanatikusaival magához ragadta a hatalmat, így az ártatlan lakosságot a járványok és más természetfeletti borzalmak közé taszította.
A városra sötétség ült, és miközben egyre többen estek áldozatul a fanatikusok agressziójának, az emberek vagy otthonukat hátrahagyva menekülni próbáltak, vagy pedig a házukba zárkózva húzták meg magukat. Ám ezekben az elkeseredett órákban bukkanunk fel mi a színen, hogy kereskedők és zsoldosok maroknyi csapatával megpróbáljuk felvenni a harcot Grant felszabadításáért. A hosszú küzdelem pedig nem teljesen reményvesztett, a játék itt-ott képes megcsillantani a benne rejlő potenciált, melynek kihasználása viszont némileg több energiabefektetést igényelt volna.
A Black Legend struktúrája már alapból picit aggályos; főszereplőnket úgy irányíthatjuk szabadon és valós időben a városban TPS-kameranézetből, mintha csak valami történelmi open world játékban lennénk, de amint bekerülünk egy járőröző ellenfél látómezejébe, rögtön kezdetét is veszi a körökre osztott csihi-puhi. Ha ügyesek vagyunk, akkor megfigyelhetjük az ellenfelek mozgását, és át tudunk slisszanni a szűk utcákon úgy, hogy elkerülhessük a harcot. Legalábbis szerintem ez egy valós opció, és nem csak egy bug, bár őszintén szólva nehéz volt eldönteni, ugyanis a felfedezős-mászkálós részek során a rosszfiúk mozgását mintha valamilyen random számgenerátor szabályozná.
Ehhez pedig még hozzá kell venni azt is, hogy Grant városa egész egyszerűen teljesen kihalt. Ugyan a sztori szempontjából kapunk egy korrekt magyarázatot arra, hogy miért csak vérszomjas fanatikusokkal és szörnyekkel futhatunk össze az utcán, de egy idő után akkor is roppant mód lelombozó tud lenni, hogy az akasztófán lengedező hullákat leszámítva szinte semmilyen társaságot nem kapunk. Azaz kapunk, de bárcsak ne kapnánk, mert egy-egy összecsapás megnyerése után három csapattársunk is megjelenik a nyílt világban bóklászva, akiknek az egyetlen életcéljuk, hogy elállják az utunkat, amíg el nem érjük a következő kanyart, hogy aztán a következő csatáig újból a feledés homályába vesszenek.
És sajnos a környezet sem fog lenyűgözni minket. Ugyan a történetnek, a karaktereknek és a városnak van egy eléggé erőteljes Bloodborne-, illetve némi lovecrafti beütése, amitől kellemesen hátborzongatóvá válik az egész játék, valami mégis hiányzik. A homályba burkolódzó, misztikus lényekkel, titkokkal és veszéllyel teli kikötőváros remekül passzolna a körökre osztott játékmenet mellé, viszont minél tovább jutunk a felfedezésben, annál repetitívebb lesz az élmény. Minden sarkon ugyanannak a felborult szekérnek az assetjeivel találkozhatunk, mint ahogyan az egymásra pakolt liszteszsákokat is valamiért jó ötletnek gondolták a fejlesztők bevetni minden második méter után.
De még ez sem lenne olyan hatalmas probléma, ha a fejlesztők nem ragaszkodtak volna ahhoz, hogy órákat töltsünk el a városban bolyongva. A város felfedezése közben ugyanis nem csak értékes zsákmányokat, hanem érdekes mellékküldetéseket, egyre bővülő háttérsztorit, és csapatunkhoz szívesen csatlakozó játszható karaktereket is találhatunk. Amúgy nem véletlenül használom a bolyongás kifejezést: a tájékozódást ezúttal nem egy térkép, hanem irányjelző táblák hada segíti, ami azért játékélmény szempontjából közel sem optimális.
Főleg, hogy a küldetések teljesítése után általában vissza kell térnünk a megbízónkhoz, így szinte minden utat legalább egyszer meg kell ismételnünk visszafelé is, csakhogy az ellenfelek eközben logikátlanul újjászületnek. Szóval újból utat kell vágni magunknak, ami meglehetősen lélekölő, mivel az ellenségek újjászületése nem a soulslike alkotások kihívásait idézi, hanem inkább azt juttatja az eszünkbe, hogy igényesen összeállított tartalom helyett a készítők egyszerűen csak bedobálnak elénk pár random ellenséget, hogy hosszabb legyen a játékidő. A történet tálalása is egyébként erre a jelenségre hajaz, a párbeszédek sablonosak, a narratív struktúra pedig legfapadosabb RPG-k szintjét idézi.
Korábban említettem, hogy a játéknak azért vannak pozitívumai is, melyek közül az egyik az alkímiára épülő harcrendszer. Mondjuk itt sem érdemes túlságosan nagy dolgokra számítani, lényegében annyiról van szó, hogy a különböző támadások különböző plusz effekteket képesek aktiválni, melyeket összehangolva nagyobb sebzést tudunk okozni az ellenfeleinknek. Ami viszont ennél sokkal izgalmasabb, az a karaktereink menedzselése, mely talán a legegyedibb pontja a Black Legendnek.
Négy harcosunknak ugyanis nem csak a fegyverarzenálját és a korabeli páncéljait szabhatjuk személyre, hanem a skillek válogatása közt is egészen nagy szabadságot kapunk. Alapból 15 különböző karakterosztályt nyithatunk meg, melyek közül mindig egyet aktiválhatunk. Az aktivált karakterosztály általában három-négy új képességet rejt magában; inkvizítorként például lángra tudjuk lobbantani az ellenfelünket, pestisorvosként pedig mérgezett pengét is bevethetünk a siker érdekében. Ezeket a képességeket karaktereink egy idő után képesek megtanulni, ami azt jelenti, hogy az adott karakterosztály lecserélése után is megőrizhetjük a nekünk tetsző speciális képességeket.
Ez első hallásra lehet, hogy kissé bonyolult, amin a meglehetősen gyatrára sikerült tutorial sem segít, ám összességében egy jókora pozitív csalódásként könyvelhetjük el a rendszert, mivel képes a harcot egészen sokszínűvé varázsolni. Lényegében akkor járunk jól, ha egy-egy betanult stratégia helyett inkább mindig kísérletezünk, és a klasszok közt csapongva mindig más felállással vágunk a küzdelembe, akár kivégzőként, martalócként, zsoldosként, vagy bármi egyébként. Mindez pedig a játék rejtette kihívásokra is jó hatást gyakorol; ha maximumra húzzuk a nehézséget, akkor tényleg komolyan meg kell dolgoztatnunk az agytekervényeinket, minden egyes ütközet komolyan átgondolt előkészületeket igényel.
Összességében eléggé vegyes képet fest a Black Legend. A játékban hemzsegnek az igénytelen megoldások, a felfedezés unalmas, a karakterek mozgása gyakran bugos, és a hibák sokszor a játékmenetet is képesek megakasztani, több alkalommal a mentéseim is használhatatlanná váltak. A másik oldalról azonban megvan a játék maga bája. A hangulat összességében élvezhető, a látvány még Nintendo Switchen is egészen korrekt, a fejlődési rendszer kellően mély, és a harcrendszer is bőven tartogat kihívásokat. Ha a fejlesztők teljes erőbedobással nekiállnak a hibák kigyomlálásának, esetleg néhány újítással megpróbálnák feldobni a felfedezős részeket, akkor egy egészen kellemes alkotást kapnánk. Viszont aki valamilyen kiemelkedő darabra várt a műfajban, annak ezúttal is tovább kell keresgélnie.
A Black Legend PC-n, Xbox One-on, Xbox Series X-en, PlayStation 4-en, PlayStation 5-ön és Nintendo Switchen jelent meg – mi az utóbbin teszteltük a játékot.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.