Necromunda: Hired Gun teszt

Az elmúlt időszakban igencsak megszaporodtak a különféle Warhammer-játékok, ami leginkább annak köszönhető, hogy a jogokat birtokló Games Workshop szinte bárki számára biztosítja az univerzum adta lehetőségeket. Ez egyrészt jó, hiszen így a rajongók folyamatosan új kalandokat ismerhetnek meg, másfelől viszont az így megjelent címek minősége eléggé hullámzó, a stratégiákat leszámítva szinte egyáltalán nem kiemelkedőek. Ezen szeretett volna változtatni a Streum On Studio, ami egy igazán pörgős és brutális FPS-be álmodta bele a 40K-ból ismerős Necromunda bolygót. Sajnos azonban most is bebizonyosodott, hogy pár jó ötlet és a téma iránti szeretet nem mindig elég a tökéletes boldogsághoz.

A sztori tehát a bevezetőben már megemlített Necromunda bolygóján játszódik, ahol a városok sokkal inkább hasonlítanak egy nagy, egybefüggő indusztriális komplexumra, mintsem egy élhető metropoliszra. Az égig érő gyárakra emlékeztető épületek szintekre tagolódtak, melyek közül a felsőkön aránylag kellemes a miliő, de minél lejjebb haladunk, annál inkább növekszik a nyomor és a kilátástalanság. Legalul szinte már semmi sem számít, az emberi élet fabatkát sem ér, a létért folytatott harc pedig minden törvényt felülír. Itt próbál boldogulni főhősünk is, aki egy szimpla fejvadász, azonban a játék elején elvállalt munkája hamarosan az egész addigi életét megváltoztatja. Egy halom ellenfél legyőzése után ugyanis társainkat megölik, mi pedig éppen csak túléljük az akciót, hogy aztán végül a központi helyszínként szolgáló Martyr’s Endben térjünk magunkhoz.

Ezt követően veszi kezdetét a valódi játék, kideríteni, hogy kik próbáltak minket megölni, és miközben végére járunk a történteknek, megpróbálunk a lehető legnagyobb pusztítást okozni az ellenlábasok körében. A Necromunda: Hired Gun ennek megfelelően nem egy túl szofisztikált valami, hanem egy vérbeli FPS, ahol a tempónál csak a kilőtt lövedék gyorsabb. Érdemes felkészülni arra, hogy a játék eszeveszett gyors, és egyetlen lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyez, ráadásul nemcsak a földről, hanem a levegőből is oszthatjuk a halált. Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: duplaugrás, falon futás, sőt, idővel beszerezhetünk egy kampót, amivel tovább növelhetjük a kombinációink amúgy sem szűkös tárházát. A mozgás elképesztően gördülékeny, ráadásul a könnyű kezelés okán játszi könnyedséggel menőzhetünk az ellenségek hullái felett.

Persze ez mit sem érne fegyverek nélkül, de szerencsére a különféle halálosztók terén sem szűkölködünk majd. Kezdésként rögtön kapunk egy brutális pisztolyt, de ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy nyitunk ki, illetve szerezhetünk meg újabb mordályokat, melyek jó kezekben hatalmas pusztításra képesek. Szinte minden egyes típus képviselteti magát, ráadásul később fejleszthetjük is őket a különféle begyűjtött modoknak hála. Ezek nemcsak az adott fegyver statisztikáit változtatják meg, hanem a külsőben is megmutatkoznak, így idővel igazán epikus kombinációkat hozhatunk létre, amiket öröm használni.

Nem ez az egyetlen dolog, ami erősebbé tesz minket a játék során, hiszen a saját implantjainkat is fejleszthetjük, így szerezve különféle passzív, illetve aktív képességeket. A több kategóriára bontott lehetőségek között akadnak igazán kellemes trükkök, például az idő lelassítása, egy elektromos kisülés küldése, vagy épp a falon futás közbeni lövésrásegítés. Ezek mindegyike pénzbe kerül, és több szinten keresztül erősíthető, szóval érdemes a küldetések közben alaposan körbenézni, nehogy idő előtt fogyjunk ki a rendelkezésre álló keretünkből.

Bár a játék kizárólag egyjátékos kampánnyal operál, a küldetések alatt nem leszünk teljesen egyedül, hiszen velünk tart hűséges négylábú társunk, Cyber Mastiff is. Őt bizonyos időközönként hívhatjuk be a játékát megcsörgetve, majd miután megjelent a semmiből, máris dolgára indul. Szaglásának hála körvonallal látja el az ellenfeleket, de ha megkérjük, akkor rájuk is veti magát, majd addig marcangolja szerencsétleneket, míg meg nem halnak, vagy le nem jár a munkaideje. Igazi bűnös élvezet végignézni, ahogy kis kedvencünk előrerohanva, egymás után cserkészi be áldozatait, majd miután végzett velük, újabb játék után néz. Hozzánk hasonlóan őt is fejleszthetjük, a különféle erősítések pedig nemcsak a statisztikáin, hanem a külsején is nyomot hagynak.

Ezekre pedig szükségünk is lesz, ugyanis a nagyobb arénákra felosztott pályákon bizony lesz ellenfél dögivel. Ugyan a mesterséges intelligencia nem egy észlény, de ezt a hiányosságát mennyiséggel és a hátunk mögé spawnolással igyekszik kompenzálni. Persze így is kijátszhatóak, sőt, elég egy kisebb tereptárgy, és máris beakadnak, rosszabb esetben pedig fapofával végignézik, ahogy kibelezzük őket. Ugyan idővel feltűnnek komolyabb ellenfelek, mint például a pajzsos egyének, vagy a hatalmas, ugrani képes behemótok, amiket egyedi módszerekkel kell kivégezni, a mesterséges intelligencia hiánya náluk is gyakran megmutatkozik.

Azért így is képesek néha megsebezni minket, de gond egy szál se, mivel a játékban helyet kapott egy olyan élettöltő mechanika, amivel játszi könnyedséggel visszaszerezhetjük az elvesztett életcsíkunkat. Bár találhatunk különféle gyógycsomagokat, illetve fecskendőket, ezeket limitált számban használhatjuk, és leginkább arra szolgálnak, hogy megóvjanak minket a biztos haláltól. A Necromunda ezen a téren ugyancsak a folyamatos akcióra épít, ugyanis ha megsebeznek minket, akkor pár másodpercen keresztül a kilőtt golyók nemcsak roncsolják az ellent, hanem minket is gyógyítanak. Ennek hála, ha ügyesek vagyunk, és a betárazott képességeinket sem hanyagoljuk el, akkor hatalmas pusztítást vihetünk végbe, miközben a hajunk szála sem görbül.

Küldetéseink végeztével aztán eldönthetjük, hogy a megtalált cuccoknak mi legyen a sorsa, bezúzzuk őket némi pénzért cserébe, vagy eltesszük későbbi használatra. Ezt követően kapunk egy kis összegzést, hogy milyen eredménnyel zártuk le az adott akciót, majd bekerülünk a központi helyszínre, ahol felszerelhetjük magunkat, fejleszthetünk ezt-azt, kereskedhetünk és beszélgethetünk a helyiekkel. Utóbbi szolgálna a történet kibontására, de a csapnivaló szinkron és a kifejezetten bárgyú animációk miatt hamar kiesünk az élményből. Ezen az sem segít, hogy maga a sztori egyébként érdekes, de amikor az előttünk álló szerencsétlen monoton hangon mesél valami szépet, közben pedig ugyanazt a két másodperces mozdulatot ismétli, hát ember legyen a talpán, akinek nem lankad a figyelme.  

Ha végigszenvedtük magunkat a kötelező körökön, akkor irány a hirdetőtábla, ahol kiválaszthatjuk, hogy merre szeretnénk zúzni egy kicsit. A főküldetések mellett különféle melléktevékenységeket is elfogadhatunk, amik mindig egy korábbi helyszínre kalauzolnak el minket, és valamilyen véletlenszerű feladatot bíznak ránk. Sajnos nagyon hamar monotonná válnak, így idővel már csak akkor vágunk bele egybe, ha elakadunk, és kellene egy kis mellékes fejlődés. Szerencsére legalább nem hosszúak, egy-egy etap nagyjából 10-20 percig tart, szóval néha azért el lehet vállalni párat, de senki ne számítson végtelen újrajátszhatóságra.

Sajnos a fent említett hibák nem csak a pihenőidőben fordulnak elő, hanem bizony a legnagyobb harcok hevében sem kímélnek minket. Ez leginkább a behozható közelharci kivégzőmozdulatoknál érhető tetten, amik egyrészt túl gyorsak ahhoz, hogy bármit felfogjunk belőlük, ha viszont mégis sikerül megértenünk, akkor pedig értetlenül állunk a borzalmas koreográfiák láttán. Mivel ezek a kivégzések pár pillanatnyi sérthetetlenség mellett életet is töltenek vissza, jobb, ha hozzászokunk a látványukhoz, főleg, mert korlátlan mennyiségben használhatjuk, így sokszor akár fegyverhasználat nélkül is megoldhatunk komplett pályarészeket. Szintén furcsa még, hogy a lehívható kutyusunk mindenféle animáció nélkül, egyszerűen csak mellettünk terem, ami kifejezetten röhejes, igazán megoldhatták volna, hogy legalább mögöttünk jelenjen meg, ha már ez az ellenfelek esetében nem okozott gondot.

Ezt leszámítva azonban a látványt nem érheti panasz, kiválóan idézi meg a Warhammer 40K-atmoszférát, mind a fegyverek, mind a pályák terén. Előbbiek kellően részletesek, ráadásul a hangjuk is a helyén van, utóbbiak pedig kétségkívül a játék igazi fénypontjai. Számos helyszínen megfordulunk majd, amik nemcsak ötletesek, de kellően egyediek is, ráadásul az extra ládákból megszerezhető fincsi játékszerek folyamatosan a felfedezésükre ösztönöznek. Hatalmas kohók, óriási gépezetek és több tonnányi acél, amíg a szem ellát; itt érhető leginkább tetten, hogy a kevés főt számláló fejlesztőcsapat nemcsak ismeri az univerzumot, hanem imádja is azt.

Ez viszont hiába dicséretes, a kisebb büdzsé és csapatlétszám sajnos meglátszik a végeredményen, ami jelenlegi állapotában sokszor játszhatatlan. A nagyjából 8 órás kampány alatt szinte minden korábban ismert buggal összefuthatunk, ráadásul eközben néha ki is fagyogat, aminek hála bukjuk az addig megszerzett javainkat. Bár a látványvilág mindent összevetve kellemes, a játék képes a legváratlanabb helyzetekben beszaggatni, amivel megakasztja a folytonos akciót. Persze az opciókban kicsit állíthatunk ezt-azt, de ez egyrészt sokszor nem segít, másrészt pedig érdemes gyakran visszalátogatni ide, mert a program előszeretettel felejti el a korábban már elmentett beállításainkat. Ha már itt tartunk, a játék menüje sem épp egy leányálom, egy-két küldetésnek biztosan el kell telnie, mire megszokjuk, és rájövünk, hogy miként tudjuk menedzselni a felszerelésünket, vagy épp a képességeinket.

Hangok terén sincs minden rendben, amit leginkább a pocsék hangkeverésnek köszönhetünk. Ennek hála olykor síri csendben fogunk a pályákon haladni, hiába állunk egy hatalmas robbanás, vagy gépezet közvetlen közelében. Ezzel szemben a párbeszédeknél sokszor iszonyú hangos minden, így elnyomva az amúgy korábban említett, kissé bárgyú szinkront, szóval a felirat bekapcsolása kötelező. Azért itt is van olyan elem, ami remekül működik, a fegyverek hangjait fentebb már ecseteltem, de nem mehetünk el szó nélkül a kiváló zenei lista mellett sem. Elképesztően kemény riffek és adrenalint pumpáló dallamok jellemzik a felhozatalt, amik kiválóan ágyaznak meg a harcoknak, és építik tovább a Warhammer-életérzést.

Ez pedig kétségkívül a Necromunda: Hired Gun legnagyobb érdeme, ami azonban magában nem tud elvinni a hátán egy egész játékot. A pörgős harcok és a rengeteg fegyver ugyan így is képes órákra lekötni az erre fogékony Warhammer-rajongókat, de sajnos annyi hiba maradt a motorháztető alatt, amennyi könnyedén eltántoríthatja a virtuális fejvadászokat. A fejlesztők egyébként folyamatosan dolgoznak a javításokon, szóval nincs minden veszve, de sajnos jelenlegi állapotában még a 40 eurós árcetlit sem éri meg igazán. A játékot ettől függetlenül érdemes lehet a kívánságlistánkra pakolni, és megvárni hozzá pár foltot vagy egy komolyabb leárazást, mert a lehetőség ott rejlik benne, csupán idő kell neki, mire átverekszi magát a tengernyi problémán.

A Necromunda: Hired Gun PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X-re is megjelent. Mi PC-n teszteltük a játékot.