Marvel's Guardians of the Galaxy teszt

Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a Galaxis Őrzői. Nem csak azért, mert a képregényektől és a Marvel moziverzumától teljesen független, egyedi történetük során ismét olyan kalamajkába keverednek, aminek a végén a galaxis megmentése a tét. Hanem azért is, mert soha nem látott szembeszélben kell helytállnia Peter Quillnek és szedett-vedett csapatának. A játékosok és a rajongók Marvel's Guardians of the Galaxy iránti bizalmatlansága azonban nem előzmények nélküli, hiszen a Square Enix istállója egyszer már bizonyította, hogy nem biztos, hogy jó, ha Marvel-játék készül náluk.

A Marvel's Avengers csúfos bukása és a játék iránti, ma is tartó ellenszenv alaposan rányomta a bélyegét a Star-Lordék kalandját övező várakozásra és a későbbi fogadtatásra. A hűvös és rideg ellenállás azonban felesleges, a Marvel's Guardians of the Galaxy ugyanis minden hibája ellenére az év egyik legnagyobb meglepetése. Egy olyan, nagyjából 15 órás ötletgazdag agymenés, ami ugyan sok elemében görcsösen kapaszkodik a biztonsági játékból készült elemeire, de közben azért kockázatot is vállaltak az alkotók. Végig érezni, hogy az Eidos Montréal munkatársai minden kreatív energiájukat beleölték a projektbe. Hullámvölgyekben és hullámhegyekben gazdag, végig érdekfeszítő, izgalmas és szórakoztató történetet kapunk, soha véget nem érő, szellemes párbeszédekkel, kiváló szinkronmunkával, amelyek kéz a kézben keltik életre azt a csapatdinamikát, ami a játék elején még a brigádra jellemző marakodásból és bizalmatlanságból jut el oda, hogy aztán a világ legtermészetesebb dolga legyen, hogy Star-Lord, Drax, Gamora, Mordály és Groot végül a galaxis megmentéséért küzdjön. Méghozzá együtt, csapatként.

Az Eidos Montréal ráadásul nem elégedett meg annyival, hogy szolgalelkűen kövesse a James Gunn-féle mozifilmek lefektetett alapjait, de még azzal sem igazán foglalkoztak az alkotók, hogy kitalált történetük belesimuljon a Marvel filmes univerzumába. A Marvel's Guardians of the Galaxy egy teljesen egyedi történet, ami természetesen erőteljesen támaszkodik a képregényekre, de csak mankónak használja azokat. Ha mégis jobban képben szeretnél lenni a játékbeli eseményekkel, a felbukkanó szereplőkkel, helyszínekkel és az eseményekkel, akkor érdemes fellapoznod a 2006-ban megjelent Annihilation: Prologue-ot, az Annihilationt, ami egy hatrészes minisorozat első füzete volt, valamint a 2008 és 2010 között futó, huszonöt füzetig jutó Guardians of the Galaxy képregényeket.

A sztori azzal a felütéssel indít, hogy Peter Quill és válogatott seggfejekből álló csapata egy számukra szokásos, jól fizető balhét igyekeznek letudni a Karantén Zónában. A küldetés természetesen a csapatra jellemző módon nem úgy sül el, ahogy azt tervezték, majd aztán a Nova Corps is felbukkan, méghozzá egy vaskos bírságot kiszabva a bandára, amiért azok rendszeresen megszegik a galaxis törvényeit. Quill ügyesen kivágja magát a galibából, már tudja is, hogyan szerezhetnék meg gyorsan és egyszerűen a szükséges pénzt, de a csapat terve ezúttal is füstbe megy. Mire a társaság felocsúdik a sokkból, máris egy galaktikus ramazúri kellős közepén találják magukat, aminek a végén nincs más választásuk, mint ismét megmenteni a galaxist.

Ez önmagában sablonos kalandnak hangzik, mégis emlékezetes élmény kulminálódik belőle, ami javarészt annak köszönhető, hogy a csapat tagjai külön-külön is borzasztóan izgalmas karakterek, együtt viszont frenetikus bagázs összképét festik le. Mint említettem, az Eidos Montréal nem a James Gunn-féle filmekben megismert karakterábrázolást követte, helyette inkább a képregényes vonalat tekintették kiindulási alapnak az alkotók. Ez a hősök külső megjelenése mellett a hátterükre nézve is komoly változásokat jelent a játékban. De ami ennél is fontosabb, hogy a stúdió forgatókönyvírói egészen pazar és alapos munkát végeztek. Ennyit és ilyen minőségben szerintem még sosem pofáztak játékban, viszont pont ettől végtelenül szórakoztató a Marvel's Guardians of the Galaxy.

Az állandó civakodás és egymás froclizása mellett számtalan alkalommal kapjuk a szellemes beszólásokat, miközben a csapat tagjai a játékban történt minden kis apróságra is reagálnak. Egyetlen percre sem maradnak csendben. Természetesen Mordály és Star-Lord kapcsolata a legparázsabb, de rengeteg apró részletet tudunk meg a többiekről és egymáshoz fűződő viszonyukról is. A dialógusok persze önmagukban nem kelnek életre, de a szinkronszínészek is maximálisan odatették magukat, így hiába szólaltatják meg "ismeretlen" hangok hőseinket, egyetlen percre sem hiányoltam a filmbéli szereplőket vagy a bejáratott videojátékos szinkronszínészeket.

A történet során több esetben is választási lehetőségek elé állít majd a játék, de Quill döntései markánsan nem lesznek hatással az eseményekre, ugyanis a végkifejlet mindig adott, csak az odáig vezető út lehet más. Választásaink hatásait egyébként mindig jelzi is a játék számunkra. Kár, hogy itt nem volt bátrabb a stúdió, mert sokszor kifejezetten komoly mélységeket járunk meg, érzelmileg is izgalmas lett volna, ha nagyobb befolyással bírunk bizonyos történetszálakra. Panaszkodásra így sincs okunk, mert a cselekmény számtalan alkalommal kap váratlan gellert, amire a csapat természetesen minden esetben a sajátos módján reagál majd.

A játéknak van még két meghatározó pillére. Az egyik a harcrendszer, a másik pedig a korlátozott felfedezés élménye. Ami a harcrendszert illeti, ott kifejezetten korszakalkotót vagy egyedit nem kínál a játék, viszont amit ígér, azt maradéktalanul teljesíti is, ráadásul áramvonalas és élvezetes körítéssel teszi mindezt. Ahogy az egész történet során, az összecsapások alkalmával is Űrlordot irányítjuk, aki képes lesz a társak számára különböző parancsokat osztogatni. A csapat tagjai eltérő, a csetepaték során szerzett tapasztalati pontjainkból feloldható képességekkel rendelkeznek, és bár mindenki automatikusan teszi a dolgát, vannak pillanatok, amikor jól jön Drax, Gamora, Mordály vagy Groot segítsége. Természetesen mindegyik csapattag rá jellemző képességekkel lett felruházva, vagyis ezeket a tulajdonságokat kombinálhatjuk is, ami ad egy csipetnyi taktikai ízt az összecsapásoknak. 

Például Groottal egy időre gúzsba tudjuk kötni az ellenfeleket, majd dönthetünk úgy, hogy a magatehetetlen ellenséges erőkre rászabadítsuk Gamorát a kardjával, végül pedig Mordályt, aki valamilyen robbanó gránáttal kínálja meg a társaságot. Draxet pedig közben ráereszthetjük egy másik csoportra, hogy tombolva kaszabolja darabokra az ellenséget. A képességek természetesen cooldownnal rendelkeznek, így ha ellőttük őket, akkor csak bizonyos idő múlva tudjuk újra aktiválni, vagyis érdemes jól időzíteni a használatukat. Természetesen Star-Lordnak is vannak speciális tulajdonságai. Ezek közül talán érdemes megemlíteni a csapatlelkesítő ultimate képességet, aminek köszönhetően a csata kellős közepén összehívhatjuk a brigádot, megbeszélhetjük, hogyan is állunk, aztán egy jól megválasztott lelkesítő válasszal rövid időre sebezhetetlenné tehetjük társainkat, illetve képességeiket korlátlanul használhatjuk egy ideig. Ami a Huddle-mód kapcsán még kifejezetten izgalmas, hogy ilyenkor ütős 80-as évekbeli dalok szólnak Űrlord magnójából. Talán mondanom sem kell, hogy fantasztikusan jó móka ezekre a klasszikus nótákra zúzni.

A csapat tagjainak képességeit a felfedezések közben is igénybe fogjuk venni. Ez esetben vesszük majd igazán hasznát Űrlord sisakjának, amivel szkennelhetjük a terepet, ezzel felfedve azokat a pályabeli elemeket, amelyekkel interakcióba léphetünk. Ha ezt megtettük, akkor pedig gyorsan összerakhatjuk, hogy a továbbjutásunkhoz éppen melyik csapattag képességeire lesz szükségünk. Ha két platform között hidat kell építenünk, Grootot fogjuk hívni, ha többtonnás platformokat kell mozgatni, akkor Drax lesz a nyerő választás, de ha meg kell bütykölni az ajtók paneljeit vagy a szellőző járatokban kell közlekedni, akkor Mordályt érdemes majd választanunk. A felfedezés egyébként is szűk, lineáris keretek között értendő, a Marvel's Guardians of the Galaxy ugyanis kis túlzással, de csőjáték, és csak nagyon ritkán enged letérni a kijelölt útról. Akkor sem nagymértékű szabadságfokkal teszi mindezt. Amikor viszont engedi a játék, akkor mindenképpen érdemes élni a lehetőséggel, mert jó eséllyel felszedhető kosztümöket vagy pedig olyan nyersanyagokat fogunk találni, amelyek Quill perkjeinek a fejlesztéséhez lesznek szükségesek. Ezek a perkek többnyire passzív tulajdonságainkat turbózzák fel.

És az így tett kitérőink során különböző tárgyakat is gyűjtögethetünk, amelyeket aztán a Milano fedélzetén jobban is megvizsgálhatunk, ráadásul a speciális tárgyak egyedi párbeszédlehetőségeket is megnyitnak, amelyek még tovább színesítik a karakterek közötti dinamikát és kémiát.

Természetesen akadnak azért a játéknak olyan elemei is, amelyekkel nem igazán voltam kibékülve a tesztelés során. Hiába szórakoztatóan egyszerű a harcrendszer, és hiába tartják fenn a figyelmet a feloldható képességek és Űrlord perkjeinek kioldása, ha valójában a csata túlságosan monoton. Egyrészt azért, mert nagyon kevés az ellenféltípus, így a taktikázásnak nincs akkora szerepe az összetűzések közben, másfelől azért, mert nagyjából a játékidő felénél azért már érezni, hogy nincs több kraft benne. Néha pedig nagyon nem úgy működik a célzásnál a lock-on rendszer, ami egy kialakult káosz közepén kifejezetten fájdalmas is tud lenni, mert pont azt nem sikerül célba venni, akit szeretnénk.

Sokan emlegették, hogy tele van buggal a játék, de én ezúttal ebből nem igazán érzékeltem semmit. Mindössze egyetlen egyszer kellett újratöltenem egy korábbi állást, mert beragadt egy ellenfél, akit sehogy sem tudtam kivégezni, és ezért nem tudtam továbbhaladni azon a ponton. Illetve egyszer beragadt a csapatutasításos felület, kitakarva ezzel a képernyőt, de ezt egy menübe ki-, majd a játékba belépés pillanatok alatt megoldotta. Ami viszont végtelenül bosszantó, hogy akadnak még stúdiók, akik képtelenek elszakadni a QTE-szekvenciáktól. Itt legalább van ideje a játékosnak a jó gombot megnyomnia, nem úgy, mint a The Dark Pictures-antológia játékainál, de ettől függetlenül időszerű lenne végleg kigyomlálni ezt a mechanikát a játékokból.

Az év végi szavazások főbb kategóriáiban biztosan nem osztanak neki lapot, de az év legnagyobb meglepetését kereső szavazásokon biztosan előkelő helyen fog szerepelni a Marvel's Guardians of the Galaxy, ami ékes bizonyítéka annak, hogy az online-központú játékvilágban igenis van létjogosultsága egy egyjátékos kalandnak. Nem kell hozzá sok összetevő, csak néhány menő karakter, akiknek a száját pazarul megírt dialógusok hagyják el, profi szinkronszínészi munkával kiegészítve. A játékmenetnek sem kell korszakalkotót mutatnia, csak legyen szórakoztató és pont annyira változatos, hogy lekösse a játékost a játékidő végéig. Az Eidos Montréal le sem tagadhatná, hogy mindezt azért sikerült így összeraknia, mert jó eséllyel ritkán látott kreatív szabadságot kaptak a kiadótól. Ők pedig éltek a lehetőséggel, és nem csak varázslatos helyszínekre kalauzolnak el minket, de egy végtelenül szellemes történetet is elmesélnek nekünk, aminek a gerincét egyértelműen a Galaxis Őrzőinek fura csapatdinamikája adja.

Ezek után pedig nem is lehet kérdés, hogy a korábbi tisztes távolságtartás helyett érdemes esélyt adni a játéknak és a stúdiónak, ezzel megteremtve annak a lehetőségét, hogy ismét kihúzzuk majd a csávából Star-Lordot, Draxet, Gamorát, Mordályt és Grootot. Én biztosan jegyet váltanék a következő menetre is!

A Marvel's Guardians of the Galaxy PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re és Switchre jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük a játékot.

Kapcsolódó cikk

• 2021 legjobb játékai - szerintünk