BloodRayne 2

Bevallom, igencsak szívemen viselem a leányzó pályafutását, hiszen azon túl, hogy egyike a legbelevalóbb ágyéktájat ingerlő PC-s hősnőknek, aki után nyálcsorgatva sóvárogtak a hormontúltengésben szenvedő kissrácok, egészen tűrhető akciójátékhoz adta a nevét anno, és most – köszönhetően a korrekt újításoknak – pocsék dolog nem sülhet ki belőle, igaz ne is várjuk ettől a darabtól, hogy a TPS-ek Messiása legyen.

Mielőtt szájüregünkbe kapnánk fél-vámpír barátnőnk nagylábujját és nyelvünkkel ingerelnénk arcpironkodást kiváltó testcselekre, hagy regéljek csöppet a 2003-as első rész néhány megbocsátható hiányosságairól, hiszen ettől függ, hogy mennyire lettek hasznosak a második epizód beígért és a korábbi hibák orvoslása ürügyén megvalósított újdonságai. Két éve teljesen más volt a játékosok értékítélete mint most, amikor, a jobbnál-jobb Nextgen csodák előzetesein mulatjuk időnket. Meglepő módon akkor még egy olyan középszerű játék is szépen szerepelt az eladási listákon, mint a Bloodrayne, hiszen a grafika nem volt egy nagy durranás, tetejébe a náci- és zombigyilkolós sztorit voltaképpen csak arra volt jó, hogy ne céltalanul bolyongunk az amúgy ötlettelen és rosszul felépített pályákon. Mégis volt a csajsziban olyan ösztönző erő, amitől örömmámorban henteltem végig a pályákat. A következő eljövetelre indokolatlanul sokat kellett várnunk, hiszen már tavaly ősszel meg kellett volna érkeznie, ennek ellenére télen kaptunk egy ígéretes, de még kiforratlan egypályás demót (akkor az irányítás miatt károgtak sokan), amivel egészen mostanáig kellett elböjtölnünk. Nos, a végleges verziót kivesézve nekem úgy tűnik, hogy csekély változtatást hoztak az első játszható verzió óta, de – kövezzetek meg – nekem így is frankón bejön az anyag!

A történeti szálat továbbra sem említhetem a játék pozitívumai között, ám mentségére legyen szólva, mérföldekkel jobban sikerült, mint az első rész okkult nácis elmehányados-süllyedése. Rayne kisasszony még mindig nagyon jól tartja magát, meg sem látszik rajta, hogy első kalandja óta több, mint 60 év telt el, azaz most napjainkban szívhatjuk a vérplazmát. A gonosztevő apuka, Kagan (az első rész főellensége) még holtában is sok borsot tör leányának orra alá, hiszen ellenfeleink a megboldogult vámpír sarjai (gyk.: Rayne féltestvérei), akik egy világrengető kultuszt követői. És hogy mi a bajkeverő vámpírok célja? Úgysem találjátok ki! Naná, hogy, hogy az emberiség igába hajtása! Persze, tudjuk, hogy a vámpírok csak éjjel tevékenykedhetnek, így a brigád tagjai létre akarnak hozni – az ő szavaikkal élve – egy szuperfegyvert, amely az emberi vérből előállítva, a nap káros sugaraitól megóvja bőrüket, ennek köszönhetően nappal is azt csinálhatnak, amit éjszaka: ártatlan halandók vérét szipolyozhassák. E galád tettet Rayne segítségével akarja megakadályozni a Brimstone Society, oly módon, hogy felkutatja hősnőnk számára a kultusz kulcsfiguráit, így neki csak az lesz a feladata, hogy likvidálja őket a seregnyi talpnyalóval egyetemben. Lesz egy közvetítőnk is Severin személyében, aki a háttérből látja el Rayne-t információkkal. A történet folyamán sok más, erőltetett fordulatokban is lesz részünk, mígnem likvidáljuk az igazi főkolompost. Látom nem nagyon hullajtasz örömkönnyeket a gyönyörűségtől, Kedves Böngésző, de mint tudjuk van sokkal szívderítőbb erősége a játéknak.

Eleddig soha nem látott mennyiségű ketchupot ontunk majd ki áldozatainkból szabadon választható eszközökkel. A legkézenfekvőbb talán, a karjainkra erősített, két, borotvaéles penge, amelyekkel látványos ütésvágásokat (főleg vágásokat) vihetünk be a jobb sorsra érdemesek között. Egy halom levágott kar és láb itt, egy rakás levágott fej ott, fájdalomtól ordítozó gazfickók, méteres magasságokba spriccelő vér… Leírva is émelyegni kezdünk, hát még ha mozgás közben is látjuk ezeket a mészárlásokat, tisztára, mint a Kill Bill-ben! Ha hozzáveszünk a kegyetlen kivégzési mozdulatokat is, rögtön beugrik miért is korhatáros a játék. Sima pengehadonászással nem megyünk semmire, ezért muszáj bevetnünk a további hasznosabbnál hasznosabb kunsztokat is. Leginkább célravezetőbb, hogy egy-két rúgást is beviszünk a botokkal és kardokkal hadonászó ellenfeleinknek, hogy aztán testközelbe kerülve gyakorlatilag megpecsételjük sorsukat. Ismerősként köszönt vissza az a lehetőség, hogy egy billentyű lenyomásával a távolabb lévő delikvenseket megszigonyozhatjuk és egy határozott mozdulattal magunkhoz ránthatjuk, hogy aztán félreérthető hangok kíséretében kiszipolyozzuk belőle az utolsó csepp éltető nedüt. Kifejezetten csalás szaga van az egésznek, leginkább a játék elején, mivel ha valaki csak az ellenfélre ráugrós, torokba harapós taktikával játszik jelentősen könnyű dolga lesz az egyszerű vámpírok ellen. Az előző résszel ellentétben, ahol kisebb fajta fegyverraktárt cipelhettünk magunkkal, most egyetlen lőfegyverünk lesz, ami saját vérünkből nyeli a skulót, éppen ezért meggondolandó, hogy mikor vetjük be. A gyakorlatban szerintem nem vált be, annál is inkább mert kis hatásfokú és az automata célzásnak köszönhetően Rayne gyakran téveszt célt. Később kapunk egyedi vérgránát-vetőt és vérlángszórót is, de a legnagyobb rajság mégiscsak a közelharc. A készítőkre bizonyára nagy hatással volt a Prince of Persia: Warrior Within, mivel itt is helyet kaptak a különböző ugrálós, falmászós, rúdon pörgős akrobatikus mutatványok, lépcsőkorláton való lecsúszás, amelyek egy az egyben másolatai az Ubisoft gyöngyszemében látottaknak. Kissé rossz szájízem volt ezzel kapcsolatban, hiszen szemmel láthatóan erőltették ezen játékelemek alkalmazását, mivel pl. egy helyen öt-hat kiálló zászlórúd nem illik bele a környezetbe, másrészt fele annyira profin vannak megvalósítva, de legalább elmondható a játékról, hogy ilyenekben is volt részünk.

Vannak ám speciális képességeink is, számmal kifejezve három darab, amelyek több-kevesebb sikerrel használhatónak bizonyulnak alkalmanként. Az első a vámpíraura névre hallgat, legtöbbször akkor fogjuk elővenni, ha dunsztunk sincs afelől, hogy merre kéne továbbmenni, ugyanis e módban látni véljük a helyes útirányt. A következő a Blood Rage (továbbfejlesztve: Blood Fury), a leghasználhatóbb képesség mind közül és csak akkor vethetjük be, ha vértartalék szintünk alatti kék csík maximálisan fel van töltődve. Egyfajta dühöngés mód, ennek hatására sebzésünk megsokszorozódik, kevésbé leszünk sebezhetőek, ergo szinte megállíthatatlanokká válunk – sajnos csak egy ideig, amint elmúlik ismét kaszabolnunk kell egy darabig, hogy újra feltöltődjön ez a képesség. Ideális a főellenségekkel vívott csaták során, mi több ott szinte elengedhetetlen. Végül van nekünk egy időlassítás (Bullet Time) nevű képességünk, ennek hatására egy csapásra vége szakad a pörgős akciónak, sokkal több időnk lesz kivitelezni egy-egy mutatványt, akár több ellenfél kereszttűzében is. Más játékokkal szemben tagadhatatlanul az az előnye, hogy végtelen, így bármikor bevethető.

A látvány csillog-villog, bizony nem sajnálták a készítők a szemrevaló shaderek alkalmazását, annak ellenére, hogy a technológia a 1.1-es modellekre épül, azaz az újabb VGA-k tulajdonosai nem tudják kiaknázni hardverük valódi képességét. A környezet rendben van, talán egy-két objektum lehetett volna részletesebb. Ez a motor dolgozott az első részben is, szóval a látványjavulás dicséretes. A pályaszerkesztők munkája továbbra sem valami egetrengető, de itt is észrevehető némi odafigyelés az elődhöz képest. A karaktermodellek bár sokszor ismétlődnek, de az egyedi szereplőkre érezhetően jobban odafigyeltek, a pálmát természetesen maga Bloodrayne viszi, pofikája tündéri, melle kézbevaló, darázsdereka van és a virtuális hősnők közül övé a legjobb popsi – egyszóval: észvesztően dögös. A fizika megvalósítása egészen tűrhető kezdve a rongybaba effektussal és a rombolható berendezési tárgyakkal, a csonkolási rendszer pedig továbbra is aprólékos, bár sok esetben túlzó. Rayne szinkronhangja szerintem tökéletes, a többieké legalább nem irritált annyira, de a sokadik csonkolt kezű gazfickó ugyanolyan kiáltása - „My arm, my arm! – már azért nem volt szép megoldás, ahogyan sok más ismétlődő beszólás sem. A renderelt videók minősége viszont észrevehetően romlott, ezt nem tudtam mire vélni. A zenétől sem esünk hasra, szóval ez az elem sem mentette meg a játékot az átlagos megvalósítástól, ami a külcsínre is igaz.

Amondó vagyok, hogy a játék két legnagyobb baklövése, hogy az irányítást nem sikerült a PC felhasználók által elvárt szintre hozni és a mesterséges intelligencia sem áll a helyzet magaslatán. Utóbbi talán nem is annyira fontos egy kifejezetten non-stop öldöklésre kihegyezett programban, az előbbi viszont annál inkább. Billentyűzet +egér kombinációval kisebb szenvedést fogunk átélni a játékkal eltöltött első órákban, de ez később csak jobb lehet. Egy gamepad beszerzésével érezhető javulás fog bekövetkezni, ezek után már minden gamernek kötelező eme periféria megléte. Nincs mese!

Akkor ejtenék pár keresetlen szót a főellenségekkel vívott kiemelt küzdelmekről, amelyek az esztelen vagdalkozáson túl némi gógyit is megkövetelnek tisztelt játékostól. Itt van nekünk Zerenski, aki ellen talán leghatásosabb, hogy az elején beviszünk neki Blood Rage-dzsel megspékelt ütéseket, ami után csakhamar sok-sok denevérré alakult át, ekkor kapcsoljuk be a vámpíraurát és lőjünk bele a fénylő denevérekbe a pisztolyunkkal. Hamarosan visszaváltozik, de ha párszor megismételjük ezt a műveletet, nem lehet gond elintézni. A böszme nagy rondaság – Slezz, The Ancient One – ellen először is meg kell emelnünk a vízszintet a küzdelem helyszínén az itteni kapcsolókar segítségével, majd a szigonyunk segítségével rántsuk vissza a bestia hasába a felénk dobált robbanó szörnyeket, ezt követően ugorjunk bele Slazz gyomrába és daráljuk szét, végezetül szigonnyal essünk neki a szívének. Ephemera-val, a meglehetősen idegesítő vámpírkisasszonnyal kétszer fogunk összekerülni, először a Blood Rage használatával kényszerítsük jobb belátásra, másodjára fussunk oda a helyszínen lévő portálokhoz és romboljuk szét azokat, egyet azonban csak akkor tudunk megsemmisíteni, ha egy fém tárgyat rántunk bele. A küzdelem lezárásaként csak simán el kell kenni a nőci száját, némi Blood Fury segítségével. A kedvencem a szintén nőstény Ferril volt, akik hullámzó tetoválásaitól és gömbölyded domborulatairól vált híressé, érdekes módon egy ujjal nem érhetünk hozzá, mert a fenti szinteken lévő Shroud Tower generátorokat kell összezúzni miközben a vámpírella talpnyalói folyamatosan zaklatnak, tetejébe még a napfénytől is sebződünk.

Számomra a Xerxes-szel vívott két küzdelem volt a játék abszolút legnehezebb összecsapása. Az első találkozásunkkor még hozzá sem szabad érnünk, helyette a napágyúk generátorait iktassuk ki, a következő randevúnkon pedig azokat a páncélokat kell lerántani, amikről Rayne fecseg, majd a Blood Hammer-rel sorozzuk meg a tagot, közben igyekezzünk fittek maradni. A The Unraveler-rel szemben taktikáznunk nem nagyon kell, csak a Blood Hammer nevű fegyver elszánt alkalmazásával kell jobb belátásra bírni. A végső fő-főellen neve maradjon titok, annál is inkább mivel ez lesz a játék egyik meglepetése. A küzdelem nem sok kihívást tartogat, mivel a Blood Fury-t alkalmazva gyakorlatilag nem érhet meglepetés - ha nagyon ramaty állapotban lennénk, álljunk bele a kád vérbe regenerálódni.

Most, hogy már tanácsokkal is el vagytok látva a kritikus pontokon, jöhet a záró konklúzió. A Bloodrayne 2 összességében hozza azt az elvárt szintet, amitől még jó játékként kerül a törikönyvekbe. Nem titok, én megrögzött rajongója vagyok a szépségnek, de mégis elfogultság nélkül, egy szőrszálhasogató kritikus szemszögéből kell ítélkeznem. Ennek tudatában a gamma elbúcsúzhat a magasabb pontszámtól, meg kell elégednie szerényebb jutalommal. Ha nem veted meg a vérgőzös hack & slash cuccokat és elég türelmesnek érzed magad ahhoz, hogy belejöjj az irányításba, Rayne baba idomai biztosan elfeledtetik veled a sarkalatos pontokat. Külön öröm, hogy ehhez még erőművet sem kell beszerezni, mivel kordában lehet tartani szerényebb teljesítményű gépeken is. Perzsia hercegének trónját nem rengeti meg a TPS-ek között, de kétségkívül helye van a királyi udvarban.