Kilenc évvel ezelőtt, a modern indie-reneszánsz legnagyobb hullámain szörfölve érkezett meg a Rogue Legacy. Teddy Lee és a Cellar Door Games csapata piszkosul jól időzítettek, hiszen a fejlesztésükkel éppen telibe trafálták az akkor éppen kivirágzó roguelike-trendet. Ez persze csak a recept egyik fele: a Rogue Legacy hagyatékából jócskán kiveszi a részét a kíméletlenül nehéz, de fair játékmenet és az őrületesen addiktív fejlődési rendszer is. Egy csúnya folt azonban mégis sokáig éktelenkedett a stúdió rezüméjén: hiába kolompoltak a kiéhezett rajongók, a várva-várt folytatás valahogy sosem akart elkészülni… egészen mostanáig. Lássuk, megérte-e rá várni!
A játék témáját észben tartva bűn ezzel a szófordulattal élni, de a Rogue Legacy 2 bizony a felmenője nyomdokait követi, ezt pedig le sem tagadhatná. Igen, a retrósabb külcsínt felváltotta a csinos, tűéles grafikai stílus, az alapok azonban maradtak a régiek. Ezúttal is egy szigorúan kétdimenziós platformert kapunk, melynek rettenthetetlen hősei arra vállalkoznak, hogy kipucolják a folyamatosan változó kastélyukat a falak közt randalírozó szörnyetegektől. A pixelpontos irányítás és a hatalmas kihívás ezúttal is garantált, ahogy az is, hogy akkor is visszatérünk majd „csak még egy utolsó” körre, ha előtte már legalább egy tucatszor fűbe haraptunk.
A Rogue Legacy (és a megkésett folytatás) legnagyobb ütőkártyája az örökösség rendszere. Ez röviden annyit tesz, hogy a rendszeresen elhalálozó hőseink munkája sosem marad befejezetlenül, hiszen a stafétát mindig átveszi az aktuális főszereplőnk következő leszármazottja. A folyamatosan fejleszthető kastélyunk, s vele minden vagyonunk átszáll az újabb nemzedékre, így sosem vesznek el az addig megvásárolt bónuszaink vagy fejlesztéseink. Mára az ilyesmi persze alapkövetelmény a legtöbb roguelike- és roguelite-címnél, a Rogue Legacy 2 azonban a legtöbb vetélytársához mérten sokkal elegánsabban és mélyebben alkalmazza az inkrementális fejlődés rendszerét.
A tesztalanyunk azonban nem lehetne méltó a címéhez, ha a fejlesztők egészet nem spékelték volna meg a kiszámíthatatlanság erejével. A procedurálisan generált pályaszakaszok, a bennük elszórt bónusztárgyak, és persze a változatos kihívások már önmagukban is garantálják, hogy két run sosem lesz teljesen egyforma, a jól pöfögő gépezet fogaskerekei közé azonban ismét csak a véletlenszerűen generált örököseink hajítják be azt a bizonyos csavarkulcsot. Minden új menet kezdetén három lehetséges utód közül válogathatunk, akik nem csak a küllemükben, de az egyedi adottságaikban is jócskán eltérnek egymástól, legyenek ezek akár hasznos bónuszok vagy kifejezetten defektes tulajdonságok.
A kellő fejlesztések megszerzését követően a hőseink összesen tizenöt karakterosztályt képviselhetnek. A klasszikus lovagok, íjászok vagy varázslók archetípusai mellett akár valkűr, ronin vagy kalóz is kerekedhet a későbbi unokákból, akik mind egyedi fegyverzettel, más-más képességekkel és statisztikákkal vágnak neki a halálos labirintusnak. A játék azonban ezen is csavar egyet, a karakterleírásunk alján ugyanis ott virítanak a hősünk vele született adottságai – na, itt dobja le a játék az ékszíjat igazán! Ha például a szegény karakterünk Alzheimer-kórral születik, a játék elveszi a térképünket, hiszen a hősünk nem emlékszik a korábban megtett útvonalára. A diszlexiás hősök összev kerveik a btekűet, születhet azonban olyan leszármazottunk is, aki a nosztalgia mámorától fűtve szépia tónusban látja a világot. Néha kifoghatunk egy-egy igazán hasznos tulajdonságot is, de valljuk be, általában inkább a legőrültebb, gyakran teljesen nevetséges kombinációk teszik emlékezetessé a játékot.
Vegyük csak példának az én eddigi kedvencemet, a fenti képen látható vidám szakácsot (igen, ez is egy létező kaszt), aki megrögzött pacifistaként nem volt hajlandó harcba szállni a kastély szörnyetegeivel. Mivel a békejeles tábla kereken nulla sebzéssel pofozta az ellenfeleket, hamar el is könyvelhettem, hogy bizony nem ezzel a hőssel jutok majd a stáblistáig - a menet azonban közel sem volt haszontalan! A séfsapkás hippi ugyanis több mint két és félszer annyi aranyat tömött a zsebébe, mint a jóval agresszívabb családtagjai. Ezzel a játék pillanatok alatt új alakot öltött: habár a labirintus gonosz lakóival nem tudtam leszámolni, körülöttük őrült táncot lejtettem, közben pedig felporszívóztam egy hatalmas zsákra való aranyat. Ezt a következő, immáron harcra kész lurkóval aztán boldogan költhettem további fejlesztésekre és maradandó bónuszokra.
És pontosan ez a Rogue Legacy 2 legnagyobb vonzereje: bármit is dob a háttérben dolgozó kocka, sosem érezhetjük azt, hogy az időnket pocsékolnánk egy bukásra ítélt runnal. A folyamatos fejlődés élménye mindig jelen van, így amikor végre kifog rajtunk a labirintus, vagy lecsap minket az egyik félelmetes főellenfél, mindig biztosak lehetünk benne, hogy ha akár csak egy apró lépéssel is, de közelebb jutottunk a végső célunkhoz. A Rogue Legacy 2 platformjain ugrálva sosem éreztem azt a hipnotikus flow-érzést, mint a Dead Cells vagy a Hades csatái közben, és az átívelő történet sem érhet fel Zagreus kalandjához, de az apránként történő folyamatos fejlődés élménye mégis hasonló erővel láncolt magához.
Korábban ugyan szóvá tettem a Rogue Legacy 2 szigorú nehézségi görbéjét, a játék egyik legfontosabb újdonságát azonban a teszt végére hagytam. Ez nem más, mint a House Rules rendszere. A Cellar Door Games belátta, hogy a trükkös akció-platformer jóval nagyobb sikert arathat, ha nem csak a legkeményebb Mega Man-játékokon edződött hardcore arcok érhetnek a játék végére. A House Rules módosítóival bizonyos keretek közt személyre szabhatjuk a Rogue Legacy 2 nehézségét.
Csökkenthetjük az ellenfeleink sebzését vagy maximális életpontját, lelassíthatjuk a játék sebességét, miközben íjjal célzunk, de akár szárnyakat is adhatunk a karakterünknek, ha úgy érezzük, a csapdák közti ugrálás mégsem a mi sportunk. Habár kétségtelen, hogy ezzel erősen felvizezhető a Rogue Legacy 2 kihívása, akár csak a régi cheat-kódok, ezek az opciók is teljesen... opcionálisak. A Cellar Door csapata tudja, hogy egy ilyesféle játéknak az az elsőszámú és legfőbb feladata, hogy szórakoztató legyen, abban pedig nincs semmi szégyen, ha valaki egy-két mankóval jobban élvezi a játékot.
A Rogue Legacy 2 egy fantasztikusan megkomponált platformer, amely minden tekintetben szebb, tartalmasabb és fejlettebb az elődjénél. Az elmúlt bő tíz év során bebizonyosodott, hogy modern játékpiacon is szilárd helye van a roguelike-oknak, ezt a zsánert pedig kevés stúdió sajátította el olyan magabiztosan, mint a Cellar Door. Ha kedveltétek az első részt, feltétlenül tegyetek próbát a folytatással is, ha pedig csak most ismerkedtek a Rogue Legacyval vagy átfogóan a roguelike-zsánerrel, akkor biztosak lehettek benne: ennél nagyszerűbb beugrót keresve sem találhatnátok.
A Rogue Legacy 2 PC-n, Xbox One-on és Xbox Series X/S-en jelent meg. Mi Xbox Series X-en teszteltük a játékot.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.