The Chant teszt

Történetünk főhőse, Jess a múltja elől próbál menekülni. A kilátástalan helyzetre a megoldásra egy mindentől elszeparált szigeten talál rá, ahol újra rátalálhat önmagára és kitisztíthatja az elméjét, hogy új életet kezdhessen. A nyugodt és békés pillanatképet azonban hamar felváltja a horror, amikor is egy balul elsült rituálé következtében félelmetes szörnyek lepik el a szigetet. Jessnek ezután minden bátorságára szüksége lesz, hogy túlélje a borzalmakat, megmentse a barátait, és fényt derítsen a misztikus történések hátterére.

A bevezetőt megírva egyáltalán nem hangzik rosszul a The Chant története, sajnos azonban a játék iskolapéldája annak, hogy egy jó alapötletből még nem feltétlen lesz jó játék is. A kivitelezésen csúszik el az egész, de annak minden aspektusán. A játék egy alig negyedórás felvezetés után dob bele minket a mélyvízbe, így esélyt sem adva a hangulat megteremtésére. A karaktereket így csak felszínesen ismerhetjük meg, főszereplőnk iránt sem tudunk empátiát érezni. A rosszul megírt párbeszédek és forgatókönyv pedig rányomja a bélyegét az egész játékra.

De ez még csak a kisebbik gond. A nagyobb probléma a The Chanttal az, hogy identitászavarban szenved. Az alkotók nem tudták eldönteni, hogy horrorjátékot, akciójátékot, kalandjátékot, vagy narratíva központú puzzle-játékot szeretnének készíteni, így mindenből tettek bele egy kis szeletet. Sajnos azonban egyik területen sem tud brillírozni a The Chant, sőt, kifejezetten gyenge minden téren. Nem működik horrorjátékként, mivel egyáltalán nem képes atmoszférát teremteni, de még csak félelmetesnek sem mondható. Néha igyekszik ugyan olcsó jumpscare-jelenetekkel operálni, ezek viszont inkább kínosnak hatnak, semmint ijesztőnek.

Ugyanúgy nem működik akciójátékként sem, mivel a játék leggyengébb pontja a harcrendszer. A borzalmasan lomha, satu és darabos animációknak köszönhetően minden egyes összecsapás felér egy kínzással. Az sem javít az összképen, hogy nagyon kevés típusú ellenséggel fogunk találkozni, ráadásul nehézségi szinttől függetlenül úgy nyelik az ütéseket, mint a csecsemők az anyatejet. Egyszerűen frusztráló és rosszul kigondolt ez a része a játéknak. A fejlesztők azért igyekeztek változatosabbá tenni ezeket a jeleneteket azáltal, hogy különböző csapdákat és eldobható fegyvereket is készíthetünk, hogy változatosabbá tegyük az arzenálunkat, sajnos azonban ez a terület is átgondolatlan és kidolgozatlan.

A The Chant rendelkezik még egy érdekes játékmechanikával, ami a játék spirituális szellemiségét hivatott átültetni a játékmenetbe: itt lényegében három alappillért (elme, test és lélek) kell egyensúlyoznunk, hogy túléljük a kalandot. Ha az elménk szintje elfogy, akkor Jess pánikba esik, melynek hatására elszürkül a képernyő, és nem tudunk támadásokat végrehajtani. A test az életerőnket szimbolizálja, ennek híján értelemszerűen meghalunk, a lélek segítségével pedig újratölthetjük az elménket, valamint különleges képességeket hajthatunk végre. Utóbbiak amúgy a játék fénypontját képezik, egész látványos támadásokat tudunk végrehajtani általuk - sajnos azonban nagyon ritkán lesz alkalmunk használni őket a harcok során.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a The Chant nem egy jó játék, a Brass Token csapatának az egyetlen mentsége az lehet, hogy csupán 19 főből áll. Én nem találtam egy szemernyi szórakozást sem a játék tesztelésében, így nem is tudom jobbra értékelni azt. Szerencsére nem hosszú, nagyjából 3,5 órás kalandról van szó, ráadásul három befejezése is van a történetnek (igaz, ezek a gagyi forgatókönyvnek köszönhetően elég gyengék), így ha valaki egy kifejezetten AA-kategóriás, rövid élményt keres, akkor annak megfelelő választás lehet. De a teljes ára semmiképp sem indokolt, és ennél százszor jobb játékokat találhatunk bármely műfajban, amiben a The Chant próbálkozott.

A The Chant már elérhető PC-re, valamint Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi az utóbbin teszteltük.