Everspace 2 teszt

A Rockfish Games csapata által fejlesztett Everspace még anno 2017-ben jelent meg és hatalmas siker lett, így aztán nem is volt kérdés, hogy készüljön-e folytatás hozzá. Mielőtt azonban belevágtak volna egy szintén roguelike műfajú második részbe, fellőttek egy Kickstarter kampányt, ami annyira sikeres lett, hogy végül egy teljesen új koncepció mellett tették le a voksukat. Ennek köszönhetően a korai hozzáféréses változatban elstartoló Everspace 2 már egy nyílt világú akció szerepjáték képében tetszelgett, ami teljesen maga mögött hagyta a folyamatos halálra épülő játékmenetet. Ugyan ez az esetek többségében nem mindig jó ómen, most viszont tökéletesen álltak össze a csillagok és végül egy olyan hihetetlen élményt kaptunk kézhez, amiből kár lenne kimaradni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem lehetett előre sejteni, hiszen ahogy visszaemlékszem, a próbakörös cikkemben is úgy vélekedtem a játékról, hogy a foghíjas tartalmat leszámítva itt minden a helyén van, sőt, a különféle elemek nemcsak hibátlanul működnek, hanem még élvezetesek is. A legszebb az egészben, hogy ezt az élményt hatalmas újdonságok nélkül hozták tető alá a német fejlesztők, hiszen minden egyes elemet láthattunk már valahol máshol, az ily módon kapott keverék ellenben ahelyett, hogy szétrobbanna, inkább csak függővé tesz. A hangulat, a végtelennek tűnő, számos titkot rejtő világűr és a felfedezés, valamint a fejlődés élménye mind azt szolgálja, hogy egy olyan fekete lyukba kerüljünk bele, ahol megszűnik az időérzékünk, de ezt egyáltalán nem fogjuk bánni.

Mondjuk a történet ebből a szempontból pont egy kivétel, mivel a képregényes átvezetőkkel prezentált cselekmény csak arra jó, hogy hátteret adjon a mérhetetlen mennyiségű akciózásnak, ráadásul a fordulatok is fényévekről kiszagolhatóak. Főszereplőnk az előző részhez hasonlóan ismét egy klón, név szerint Adam, aki első körben többedmagával egy bányászkonvojt igyekszik megvédeni. Sajnos a misszió kudarcba fullad és ahelyett, hogy elmenekülne a hirtelen a semmiből odatermett túlerővel szemben, inkább próbál segíteni a legjobb barátján. Ez végül nem sikerül, sebesült társunkkal együtt börtönbe kerülünk, ahol egy idegennek, valamint pár meglehetősen furcsa véletlen egybeesésnek hála meg tudunk szökni. Nincstelenül, egy haldokló baráttal a hónunk alatt elég rosszak a túlélési esélyeink, így végül elfogadjuk az ismeretlen férfi nyújtotta segítséget, akit azonban nem a szimpla jó szándék vezérel.

A játék felütése tehát ismerős és később sem fog sok meglepetést okozni, bár vannak jobb pillanatai, pár hónap múlva már biztos nem fogjuk bezzeg példaként felemlegetni. Amit viszont igen, az tulajdonképpen minden más, mivel az Everspace 2 a lassan botorkáló és meglehetősen klisés történetet leszámítva egy piszok élvezetes akcióorgia, amit remekül egészítettek ki szerepjátékos elemekkel. Ugyan az alap még most is egy árkádosabb, könnyedén kezelhető űrhajós lövölde, mindazonáltal azzal, hogy mind a bejárható világ, mind pedig a lehetőségeink alaposan kibővültek, egy sokkal összetettebb játékélményt kapunk, ami kérdés nélkül előnyére vált a játéknak.

Jó szerepjátékhoz híven hősünk tapasztalati pontokat szerez, amivel időnként szintet lép, így erősítve az alap statisztikáit. Ebbe ugyan nem szólhatunk bele, a tulajdonságaink előre meghatározott mértékben növekednek, viszont minden ötödik szint után kapunk egy választható perket, valamint egy, a képességeink között szabadon elosztható ponttal is gazdagodunk, amiket elhasználva több szinten növelhetjük a hajónk skillsetjét. Ezeket a trükköket találhatjuk, küldetések végeztével kaphatjuk, esetleg megvásárolhatjuk az állomásokon, illetve egyes bolygókon és egyszerre kettő lehet belőlük aktív. Nem érdemes lebecsülni őket (akárcsak az ultinkat), mivel sokszor kihúzhatnak minket a csávából, legyen szó EMP-ről, mozgási sebesség időleges növeléséről, esetleg egyéb buffokról. Szerencsére bármikor cserélgethetjük őket, így, ha egy duóval nem lennénk megelégedve, csak kikapjuk a nekünk nem tetszőt és máris beilleszthetünk a helyére egy számunkra szimpatikusabbat.

Ez a metódus egyébként az űrhajókra is igaz, azaz bármikor belenyúlhatunk a belső rendszerekbe, esetleg fegyverzetbe és kedvünk szerint cserélgethetjük, vagy fejleszthetjük a kijelölt darabokat. Erre rá is leszünk kényszerítve, mivel az egyes halálosztók más és más helyzetekben lesznek hasznosak, ráadásul a kihívás folyamatos növekedése miatt a kezdeti alap szürke belső alkatrészekkel felpimpelt rombolónk hamar elpusztulhat. Ha tehát ráleltünk a nekünk leginkább tetsző hajótestre (többféle is megszerezhető, mind egyedi festésekkel és tulajdonságokkal), ne habozzunk és mellékküldetéseket elvállalva igyekezzünk a legjobbat kihozni belőle. A használható tárgyak egyébként az ismerős statisztikák mellett színkóddal is meg vannak jelölve, így aztán rögtön el tudjuk dönteni, hogy mi az, amire szükségünk van és mi az, amire nem. Idővel különféle tervrajzokra is szert tehetünk, amiket felhasználva egyedi tárgyakat és alkatrészeket gyárthatunk magunknak, feltéve, ha rendelkezünk a megfelelő követelményekkel.

Az összekukázott, illetve kibányászott nyersanyagokat azonban érdemes megbecsülni és nem az első adandó alkalommal beolvasztani, ugyanis az idővel mellénk álló csapatunk tagjait is ezeket felhasználva fejleszthetjük. Ezek az előnyök tulajdonképpen passzív bónuszok képében érhetőek tetten és olyan jóságokat köszönhetünk majd nekik, mint például a nagyobb sebzés, gyorsabb tárgybehúzás, vagy az olcsóbb javítás, sőt, bizonyos helyzetekben még mellénk is szegődnek egy-egy misszió alatt. Utóbbi sajnos a játék egyik leggyengébb pontja, mivel társaink nem a legélesebb kések a fiókban, úgyhogy minden gond nélkül, a legnagyobb csata közepette is simán berepülnek elénk, így fogva fel az ellenfelekre kilőtt lézereinket, illetve rakétáinkat. Öröm az ürömben, hogy legalább megölni nem lehet őket, de ez egyáltalán nem vigasztal, mikor több tucatnyi ellenséges űrhajóval harcolok éppen, ez a szerencsétlen meg minden gond nélkül rám húzza a botkormányt, vagy büntető fékezget előttem.

Szerencsére ilyenből nem lesz olyan sok, mivel többnyire egyedül küzdünk meg az ellenfelekkel, akikkel minden egyes összecsapás élményszámba megy. A folyamatos túlerőnek hála rá vagyunk kényszerítve a komolyabb manőverezésre, valamint egyéb piszkos trükkök és a környezet használatára, aminek hála olyan űrcsatákban lehet részünk, amikben korábban még soha. Mindezt pedig masszívan megtámogatja az árkád játékmenet, illetve a kellően reszponzív irányítás, amiből én a billentyűzet és egér kombót, valamint a kontrollert tudtam kipróbálni (előbbi jobban teljesített), de a játék ezek mellett támogat még különféle joystickokat is, amikkel még élethűbb lehet a játékélmény. Bármelyikre is voksolunk, nem fogunk csalódni, de ha nem vagyunk megelégedve az alapbeállításokkal, akkor a menüben bármikor finom hangolhatjuk a vezérlést, bár erre szerintem egyáltalán nincs szükség.

Ugyan eddig még egy szó sem esett a látványról, de szerintem az már a mellékelt képekből és videókból is lejött, hogy az Everspace 2 valami hihetetlenül gyönyörű. Én mindent maxra tekerve, egy RTX 3060 Ti társaságában hajtottam meg (Ray-Tracing támogatás nincs) és amellett, hogy remekül futott és gyorsan betöltött, számos alkalommal késztetett gyönyörködésre, legyen szó hiperugrásokról, vagy akár a legnagyobb összecsapásokról. A bolygók látványa, az égitestek sugározta fénycsóvák, valamint az aprólékosan kidolgozott űrhajók mind-mind olyan műgonddal lettek megalkotva, amibe egyszerűen nem lehet belekötni. Mindehhez pedig még betársul a J.J. Abrahams filmekben látott töméntelen mennyiségű Lens Flare (ki lehet kapcsolni, de minek), aminek hála a legutolsó szikladarabon is úgy csillan meg a fény, hogy könnybe lábad a szemünk.

A több éves korai hozzáféréses időszak tehát meglehetősen jótékony hatással volt a játékra, sajnos azonban így is akad pár olyan kellemetlen hiba, ami végül a teljes verzióban is benne maradt. Az egyik ilyen gyakori probléma a kijelző beakadása, aminek következtében az irányjelzők villódzva, vagy rosszabb esetben sehogy sem jelennek meg a képernyőn. Szintén furcsa megoldás, hogy a ládákhoz vezető különféle rejtvények teljesítése sokszor teljesen felesleges, mivel, ha elég közel tudunk repülni a konténerhez, akkor akár falakon keresztül is kirámolhatjuk a tartalmát. Nem hiba ugyan és a fejlesztők korábban már többször jelezték, hogy hiába várunk rá, de nekem akkor is hiányzik a játékból a VR mód, főleg, mivel minden egyes űrhajó kapott egy részletesen kidolgozott belső nézetet, így adná magát a dolog. Sebaj, talán majd egy lelkes modder csapat beleálmodja ezt a lehetőséget, ha már hivatalosan sehogy sem sikerült.

Ezeket a kisebb kellemetlenségeket leszámítva viszont az Everspace 2 még így is egy szinte tökéletes élmény, ami játszi könnyedséggel szippantja be a szabadidőnket. A megannyi titkot rejtő világűrnek, a lehengerlő látványvilágnak, a piszkosul szórakoztató harcrendszernek, valamint a szerepjátékos műfaj adottságainak összessége egy, még az elődjénél is jobb játékot eredményezett, aminek csillagai között élvezet elveszni. Ez egy olyan fekete lyuk, ami gyémántként csillog a sötétség kellős közepén és ahelyett, hogy lélekszakadva menekülnénk a vonzáskörzetéből, inkább önszántunkból belevetjük magunkat, mert folyamatosan többet és többet akarunk belőle. Nem is kérdés, hogy a műfaj rajongóinak kötelező darab, aki pedig még ezek után is bizonytalan, az egyrészt nézzen rá Game Passben, másrészt pedig nyugodtan tegyen egy próbát a játék demójával, de csak óvatosan, mert azt követően az újonnan bevezetett 50 eurós árcédula sem lesz már annyira visszatartó erő.

Az Everspace 2 egyelőre kizárólag PC-re érhető el, de a későbbiekben megjelenik még PlayStation 5-re, valamint Xbox Series X-re is.

Kapcsolódó cikk

• Everspace 2 próbakör