Valahányszor, hacsak egy jó thrillert nézek a moziban egy csapásra megszűnik körülöttem a külvilág, teljesen a történet rabjává válok és egészen addig nem kelek fel a bársonyszékemből, amíg a készítők listája le nem pereg előttem...
Számítógépes játékokra ez a feeling hatványozottan igaz nálam, amiről sajnos a családom elég hosszasan tudna panaszkodni. Aztán egyszer csak megjelent a Fahrenheit (avagy európai nevén: Indigo Prophecy) és egy csapásra átértékelődött bennem minden eddigi, a játékok filmszerűségéről alkotott véleményem, hiszen a cucc tényleg egy interaktív mozifilm, amely nem csupán abban merül ki, hogy tengernyi átvezető jelenet szakítja félbe a sztorit, hanem a játékmenet közben felvonultatott, a beleéléshez nagyban hozzájáruló vizuális fogások. Ennek tudatában elfelejthetjük a fix, pl. a játékos mögött elhelyezkedő kameranézetet, helyette neves operatőröket megszégyenítő, ám az irányítás szempontjából nem éppen kedvező pozíciókat kapunk
A Fahrenheit műfaji besorolásként a szépen csengő akció-kaland elnevezést kapta, ebből már lehet következtetni, hogy nem éppen agyalós point & click elemekből áll össze a turmix, hanem nagyon sokszor a reflexeinket is próbára tehetjük. No nem john woo-i filmeket megszégyenítő parázs tűzpárbajokra kell gondolni, hanem, hogy el tudjunk időben ugrani a minket elgázolni szándékozó autó elől, vagy egy látványos ökölharc közben a célnak leginkább megfelelő ütéseket vigyünk be. Néhány évvel ezelőtt született filmes kalandjátékok (pl. Gabriel Knight) kimerültek a valódi színészekkel felvett videó átvezetőkkel, addig a Fahrenheit-ben ezt már a grafikai engine is képes megjeleníteni. A telepítés közben sem fogunk unatkozni, ugyanis melankolikus vonósdarab aláfestéssel egy témához illő kvízjátékban vehetünk részt, amelyben olyan kérdésekre kell helyest választ adnunk a három lehetséges verzió közül, mint pl. hány liter vér van az emberi testben, vagy tudunk-e ezt és azt a hírhedt sorozatgyilkosokról. A meglehetősen mélabú, ám tökéletesen helytálló zenét a menüben sem kell nélkülöznünk, amire nagy szükség van, hiszen alaposan át kell konfigurálnunk az alapból gyengécske billentyűzetkiosztást valamilyen emberbarátibb elrendezésre, bár tökéletesen kézreálló vezérlést akkor sem remélhetünk. De könnyen meglehet, hogy csak nekem nem jött be a default kínálat.
Ha lehet ne éppen „magunk alatti" állapotban vágjunk neki a játék végigjátszásához, mivel ha a tetejében még túlságosan is átérezzük a főhős vergődését, akkor ezáltal a mi lelkivilágunk is a béka ülőgumói alá süllyed. A bevezető animációból furcsa ördögi kör bontakozik ki előttünk: egy new-yorki étterem férfi mosdójában térünk magunkhoz, kezünkben egy véres kést szorongatva, karjainkon rejtélyes sebek éktelenkednek, előttünk egy kopasz, szemüveges férfi holttestével. A gyilkosságot sajna mi követtük el, bár ebből semmire se emlékszünk, ám az intróból nagyon is valószínű, hogy Lucast egy rejtélyes démoni erő szállta meg, ami a testét marionett-bábúként használta fel egy védtelen ember lemészárlására. A nyomok túlságosan is egyértelműek, így első feladatunk az lesz, hogy az étteremben békésen kávézgató rendőrt kicselezve feltűnés nélkül távozzunk. Ami cseppet sem lesz könnyű, mivel a vén fakabát hamarosan elindul a WC-felé folyó ügyeit intézni, ezalatt kell nekünk a hullát kevésbé feltűnő helyre vonszolnunk és a magunkon látható árulkodó vérnyomokat eltüntetni, közben ne felejtsük el a gyilkos eszközt sem. Ha szerencsénk van idő előtt el tudjuk hagyni a bűntett színhelyét, míg a hullát fel nem fedezik. Kicsivel később az irányításunk alá kaphatjuk az ügyben nyomozást végző formás rendőrlányt, Carla Valenti-t és színes bőrű társát, Tyler Miles-t. Ők egymást segítve erednek a bűnös után, először használható bűnjelek után kutatva a tetthelyen. Kikérdezhetjük a bűneset idején itt tartózkodó személyeket, netán az épület mögött heverésző fültanút, egy részeges csövest. Mindig csak akkor juthatunk a következő scene helyszínére, ha sikerül tovább lendíteni a nyomozást, netalántán önmagunk feltérképezését, lásd Lucas esetében. Bizony, derek tettes bácsit irányítva elsődleges feladatunk az lesz, hogy választ kapjunk önkívületi állapotunk okára, és a sorozatos rosszlétekre és hallucinációkra, másodrészt folyton ügyelnünk kell arra, hogy ne kerüljünk a hatóságok kezére, mivel a fogházban csekély lenne az esély a misztikus ügy tényleges felderítésére. A fejezetek között sok esetben kiválaszthatjuk, hogy melyik történeti szálat – Lucas-ét, vagy Carla-ét (valamint Tyler-ét) - szeretnénk továbbvinni a következőkben, ám előbb-utóbb úgyis sor kerül mindenre és mindenkire. A játékmenetre nagyban befolyással van a szereplők elmeállapota. Amennyiben rossz döntéseket hozunk, egyre kedvtelenebbé, depresszióssá válhatunk, míg végül teljesen kiborulunk szellemileg, ilyenkor van baj, mivel akkor game over. Ezzel szemben, ha ésszerűen cselekszünk, azaz racionális döntéseket hozunk, akkor az pszichikai teljesítőképességünkön is meglátszik. A történet egyértelműen pozitívum, aki kedveli az elborult, misztikus témaválasztást, annak a Fahrenheit tökéletes választás.
Mindenek előtt melegen ajánlott átrágni magát a nem túl hosszú Tutorial-on, mivel ez gyakorlatilag létszükséglet lesz, hacsak nem akartok értetlenül pislogva bámulni az első interakciónál. A Fahrenheit eddig soha nem látott rendszert alkalmaz a választási lehetőségeknél: a jobb gombot nyomva tartva mozgatjuk el az egeret a helyzetnek megfelelő irányba, amit szinte mindig időre kell elvégezni. Döntéseink kihatással lesznek a történet további alakulására, bár eléggé behatárolt módon. Elsőre csöppet szokatlannak tűnhet, de később már fel sem tűnik. Amit azonban kíméletlenül fel kell rónom, hogy egy-egy választási lehetőségre irreálisan kevés időt adtak a fejlesztőurak, szinte végig sem tudjuk vizslatni a kínálatot, rögtön dönteni kell. Bízom benne, hogy ez egy kevésbé fásult játékosnak - velem ellentétben – könnyebben fog menni. A másik balul elsült dolog a karaktereink mozgatása. Kérem szépen, ha már az egerünkkel nem tudjuk irányba fordítani hőseinket, akkor legalább a kurzorbillentyűkkel ne csak forgatni lehessen őket, hanem mozgásra bírni, hiszen erre csak egy billentyű – az Előre – képes.
A kinézeten meglátszik a konzolokra és PC-re párhuzamosan fejlesztették, mivel a poligonszám – finoman szólva – nem verdes az egekig, mellesleg a jónéhány mosott textúrával történő találkozás, most így 2005 vége felé már-már nosztalgikus élményeket kelt bennünk, nemhiába mondogatják sokan hogy itt nem látvány, hanem a stuff „mindenegyéb" részén van a hangsúly. Jó, elismerem a borongós téli New York kellően hervasztó hangulatot áraszt – mármint pozitív értelemben véve – valamint a karaktermodellek arca megüti az elvárható szintet, de ezen kívül semmi több. Érthető okokból a gépigény se támaszt kielégíthetetlen követelményeket senki számára, ergo már a túlkoros VGA-k tulajdonosai is korrekt sebességnek örülhetnek. A zenék követik az események lendületét, mi több különösen tűrhető darabok, ám a fejlesztők itt is lusták voltak több muzsikát felvenni, mert így zavaróan ismétlődőek. Mesterséges intelligencia boncolgatása nem lenne helyénvaló, hiszen a filmszerűség végett az egész játék csak script-hegyekből áll, a karakterek önálló döntéseket nem hoznak. Néha már az az érzésem támadt, hogy nincs elég beleszólásom a történetbe, hiszen a forgatókönyv már adott, nekem is ezek szerint kell cselekednem. Azért további választási lehetőségek jól jöttek volna.
Az idei év egyik meglepetése minden kétséget kizáróan a Fahrenheit volt számomra, és nem csupán azért, mert képes volt a gép előtt marasztalni a játékidőt kitöltő kb. 8-10 órában, hanem újszerűségénél fogva stílusteremtő is, újabb mérföldkő a filmszerű játékok palettáján. Emellett a kalandelemeket sem száműzték a game-ből, sőt egy-egy feladat kibogozása némi problémamegoldó-képességet is megkövetel az óvatlan játékostól, emellett néhány balul elsült döntésünk levét megívva, többször kell újrakezdenünk az adott fejezetet. Kihívás akad, még azoknak a kalandrajongóknak is, akik már eddig is furmányos tekervények megoldásán edzették az agyféltekéiket különböző Myst-szerű játékokban. A sok, egy kaptafára épülő cuccokra ráunt egyéneknek és mindenki másnak is beszerzésre javallott, csak óvakodjatok a fekete hollótól…
A Fahrenheit műfaji besorolásként a szépen csengő akció-kaland elnevezést kapta, ebből már lehet következtetni, hogy nem éppen agyalós point & click elemekből áll össze a turmix, hanem nagyon sokszor a reflexeinket is próbára tehetjük. No nem john woo-i filmeket megszégyenítő parázs tűzpárbajokra kell gondolni, hanem, hogy el tudjunk időben ugrani a minket elgázolni szándékozó autó elől, vagy egy látványos ökölharc közben a célnak leginkább megfelelő ütéseket vigyünk be. Néhány évvel ezelőtt született filmes kalandjátékok (pl. Gabriel Knight) kimerültek a valódi színészekkel felvett videó átvezetőkkel, addig a Fahrenheit-ben ezt már a grafikai engine is képes megjeleníteni. A telepítés közben sem fogunk unatkozni, ugyanis melankolikus vonósdarab aláfestéssel egy témához illő kvízjátékban vehetünk részt, amelyben olyan kérdésekre kell helyest választ adnunk a három lehetséges verzió közül, mint pl. hány liter vér van az emberi testben, vagy tudunk-e ezt és azt a hírhedt sorozatgyilkosokról. A meglehetősen mélabú, ám tökéletesen helytálló zenét a menüben sem kell nélkülöznünk, amire nagy szükség van, hiszen alaposan át kell konfigurálnunk az alapból gyengécske billentyűzetkiosztást valamilyen emberbarátibb elrendezésre, bár tökéletesen kézreálló vezérlést akkor sem remélhetünk. De könnyen meglehet, hogy csak nekem nem jött be a default kínálat.
Ha lehet ne éppen „magunk alatti" állapotban vágjunk neki a játék végigjátszásához, mivel ha a tetejében még túlságosan is átérezzük a főhős vergődését, akkor ezáltal a mi lelkivilágunk is a béka ülőgumói alá süllyed. A bevezető animációból furcsa ördögi kör bontakozik ki előttünk: egy new-yorki étterem férfi mosdójában térünk magunkhoz, kezünkben egy véres kést szorongatva, karjainkon rejtélyes sebek éktelenkednek, előttünk egy kopasz, szemüveges férfi holttestével. A gyilkosságot sajna mi követtük el, bár ebből semmire se emlékszünk, ám az intróból nagyon is valószínű, hogy Lucast egy rejtélyes démoni erő szállta meg, ami a testét marionett-bábúként használta fel egy védtelen ember lemészárlására. A nyomok túlságosan is egyértelműek, így első feladatunk az lesz, hogy az étteremben békésen kávézgató rendőrt kicselezve feltűnés nélkül távozzunk. Ami cseppet sem lesz könnyű, mivel a vén fakabát hamarosan elindul a WC-felé folyó ügyeit intézni, ezalatt kell nekünk a hullát kevésbé feltűnő helyre vonszolnunk és a magunkon látható árulkodó vérnyomokat eltüntetni, közben ne felejtsük el a gyilkos eszközt sem. Ha szerencsénk van idő előtt el tudjuk hagyni a bűntett színhelyét, míg a hullát fel nem fedezik. Kicsivel később az irányításunk alá kaphatjuk az ügyben nyomozást végző formás rendőrlányt, Carla Valenti-t és színes bőrű társát, Tyler Miles-t. Ők egymást segítve erednek a bűnös után, először használható bűnjelek után kutatva a tetthelyen. Kikérdezhetjük a bűneset idején itt tartózkodó személyeket, netán az épület mögött heverésző fültanút, egy részeges csövest. Mindig csak akkor juthatunk a következő scene helyszínére, ha sikerül tovább lendíteni a nyomozást, netalántán önmagunk feltérképezését, lásd Lucas esetében. Bizony, derek tettes bácsit irányítva elsődleges feladatunk az lesz, hogy választ kapjunk önkívületi állapotunk okára, és a sorozatos rosszlétekre és hallucinációkra, másodrészt folyton ügyelnünk kell arra, hogy ne kerüljünk a hatóságok kezére, mivel a fogházban csekély lenne az esély a misztikus ügy tényleges felderítésére. A fejezetek között sok esetben kiválaszthatjuk, hogy melyik történeti szálat – Lucas-ét, vagy Carla-ét (valamint Tyler-ét) - szeretnénk továbbvinni a következőkben, ám előbb-utóbb úgyis sor kerül mindenre és mindenkire. A játékmenetre nagyban befolyással van a szereplők elmeállapota. Amennyiben rossz döntéseket hozunk, egyre kedvtelenebbé, depresszióssá válhatunk, míg végül teljesen kiborulunk szellemileg, ilyenkor van baj, mivel akkor game over. Ezzel szemben, ha ésszerűen cselekszünk, azaz racionális döntéseket hozunk, akkor az pszichikai teljesítőképességünkön is meglátszik. A történet egyértelműen pozitívum, aki kedveli az elborult, misztikus témaválasztást, annak a Fahrenheit tökéletes választás.
Mindenek előtt melegen ajánlott átrágni magát a nem túl hosszú Tutorial-on, mivel ez gyakorlatilag létszükséglet lesz, hacsak nem akartok értetlenül pislogva bámulni az első interakciónál. A Fahrenheit eddig soha nem látott rendszert alkalmaz a választási lehetőségeknél: a jobb gombot nyomva tartva mozgatjuk el az egeret a helyzetnek megfelelő irányba, amit szinte mindig időre kell elvégezni. Döntéseink kihatással lesznek a történet további alakulására, bár eléggé behatárolt módon. Elsőre csöppet szokatlannak tűnhet, de később már fel sem tűnik. Amit azonban kíméletlenül fel kell rónom, hogy egy-egy választási lehetőségre irreálisan kevés időt adtak a fejlesztőurak, szinte végig sem tudjuk vizslatni a kínálatot, rögtön dönteni kell. Bízom benne, hogy ez egy kevésbé fásult játékosnak - velem ellentétben – könnyebben fog menni. A másik balul elsült dolog a karaktereink mozgatása. Kérem szépen, ha már az egerünkkel nem tudjuk irányba fordítani hőseinket, akkor legalább a kurzorbillentyűkkel ne csak forgatni lehessen őket, hanem mozgásra bírni, hiszen erre csak egy billentyű – az Előre – képes.
A kinézeten meglátszik a konzolokra és PC-re párhuzamosan fejlesztették, mivel a poligonszám – finoman szólva – nem verdes az egekig, mellesleg a jónéhány mosott textúrával történő találkozás, most így 2005 vége felé már-már nosztalgikus élményeket kelt bennünk, nemhiába mondogatják sokan hogy itt nem látvány, hanem a stuff „mindenegyéb" részén van a hangsúly. Jó, elismerem a borongós téli New York kellően hervasztó hangulatot áraszt – mármint pozitív értelemben véve – valamint a karaktermodellek arca megüti az elvárható szintet, de ezen kívül semmi több. Érthető okokból a gépigény se támaszt kielégíthetetlen követelményeket senki számára, ergo már a túlkoros VGA-k tulajdonosai is korrekt sebességnek örülhetnek. A zenék követik az események lendületét, mi több különösen tűrhető darabok, ám a fejlesztők itt is lusták voltak több muzsikát felvenni, mert így zavaróan ismétlődőek. Mesterséges intelligencia boncolgatása nem lenne helyénvaló, hiszen a filmszerűség végett az egész játék csak script-hegyekből áll, a karakterek önálló döntéseket nem hoznak. Néha már az az érzésem támadt, hogy nincs elég beleszólásom a történetbe, hiszen a forgatókönyv már adott, nekem is ezek szerint kell cselekednem. Azért további választási lehetőségek jól jöttek volna.
Az idei év egyik meglepetése minden kétséget kizáróan a Fahrenheit volt számomra, és nem csupán azért, mert képes volt a gép előtt marasztalni a játékidőt kitöltő kb. 8-10 órában, hanem újszerűségénél fogva stílusteremtő is, újabb mérföldkő a filmszerű játékok palettáján. Emellett a kalandelemeket sem száműzték a game-ből, sőt egy-egy feladat kibogozása némi problémamegoldó-képességet is megkövetel az óvatlan játékostól, emellett néhány balul elsült döntésünk levét megívva, többször kell újrakezdenünk az adott fejezetet. Kihívás akad, még azoknak a kalandrajongóknak is, akik már eddig is furmányos tekervények megoldásán edzették az agyféltekéiket különböző Myst-szerű játékokban. A sok, egy kaptafára épülő cuccokra ráunt egyéneknek és mindenki másnak is beszerzésre javallott, csak óvakodjatok a fekete hollótól…
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.