Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name teszt

Mostanság igazán nem panaszkodhatnak a lassan huszadik életévét betöltő Yakuza-sorozat rajongói. Nem elég, hogy az eddigi állapotokkal ellentétben most már nem kell hosszú hónapokat vagy akár éveket várnunk a japán megjelenéshez képest, és a Sega az eredeti premierrel egyidőben hozza el nekünk a távol-keleti szervezett bűnözés véráztatta krónikájának újabb és újabb fejezeteit, de egy éven belül mindjárt három Yakuza-játékot is összehoztak. Idén februárban a japán restauráció viszontagságos korszakát élhettük át a legendás szamuráj, Sakamoto Ryoma bőrébe bújva a Like a Dragon: Ishin! című mellékágban, a fősorozat, immáron nyolcadik felvonása, az Infinite Wealth pedig jövő januárban debütál majd – de a Ryu Ga Gotoku fejlesztőcsapata tett róla, hogy addig se maradjunk Yakuza game nélkül. A várakozást enyhítendő, a készítők egy spin-offal gazdagították a szériát (ami egy ideje már az eredeti japán címéhez hasonlóan nálunk is Like a Dragon néven fut, de minden rajongó tegye szívére a kezét: ez a sorozat nekünk már örökre Yakuza marad), pontosabban egy olyan kiegészítő sztorival, ami hidat képez a hatodik és a hetedik epizód között, valamint felvezeti a nagy dirrel-durral beharangozott Infinite Wealthet is.

Főszereplője a franchise nélkülözhetetlen, fan favorit figurája, az ikonikus Kazuma Kiryu, aki a Yakuza 6: The Song of Life eseményeinek végén kénytelen volt megrendezni saját halálát és hátrahagynia családját, részben szerettei biztonsága, részben a jelentősen átalakult világrend miatt, amely többé már nem tűri meg az ódivatú yakuza-családok illegális tevékenységeit és bandaháborúit, ezért a törvény kezével kíméletlenül söpri el a több évszázados hagyományokra épült kollektívát. És ezzel a lendülettel a régi értékek és erkölcsök is a kukában landolnak, a becsületet és igazságot pedig feláldozzák a pénz és a vagyon oltárán. A történet a hatodik epizódot követően veszi fel a fonalat, pontosabban 2019-ben: a halottnak hitt Kiryu Joryu álnéven éldegél Osaka városában, miközben néha-néha az erős politikai kötődéssel bíró Daidoji bűnbandának dolgozik, cserébe azért, mert annak idején a szervezet segített neki eltűnni a térképről. Azonban hiába próbál láthatatlan maradni, a múlt hamar megtalálja, amikor egy rutinfeladatnak induló meló alkalmával beüt a krach, majd az ügy akkora káoszt szabadít el a rivális családok között, hogy Kiryunak muszáj újra beizzítania ökleit és a végére járnia a csavaros, néhol kifejezetten meghökkentő fordulattokkal operáló eseményeknek.

Szóval a Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name ismerős húrokat penget, már a sokak által totálisan elcsépeltnek gondolt, mégis elnyűhetetlen grátiszkártyájának minősülő öreg harcos ismételt középpontba állításával is, akin noha továbbra sem látszik, hogy már az ötvenes éveiben jár, ebben a játékban egy olyan világban próbál boldogulni, amely egyenesen összeegyeztethetetlen az által vallott dogmákkal. Egy kihalófélben lévő állatfaj egyik utolsó példánya ő, ha úgy tetszik, egy utolsó mohikán, a régi értékek (becsület, tisztesség, gerincesség, nemesség, szavatartás, stb.) fáklyájának hordozója, amelynek tüzét az új, fiatalokból álló generáció, valamint az ósdinak és idejétmúltnak vélt szabályokat átértelmező tapasztalt öreg rókák folyamatosan ki akarnak oltani az alkalmazkodás és a túlélés érdekében.

Ebben az árulással és köpönyegforgatással teli klímában Kiryu továbbra is Kiryu marad, ezáltal ő az egyetlen biztos pont a történetben: nem akar ölni, nem akarja bemocskolni a kezét, soha nem inog meg, és mivel mindig a saját feje után megy, szinte már rögeszmésen követi a klasszikus yakuza-hitvallást, egyaránt tör borsot mind ellenségei mind pedig szövetségesei orra alá, ami nem kevés emlékezetes pillanatot eredményez ezúttal is. Pont olyan, amilyennek megszerettük, ráadásul a készítők nem beszéltek a levegőbe azzal, hogy a Like a Dragon Gaiden fontos állomása lesz a sorozatnak: noha Kiryu életútját már töviről hegyire ismerjük (eddig lényegében „csak” hét rész szólt róla, és a továbbiakban sem tudták elengedni – talán nem is fogják soha), az egyetlen, igazán homályos szakasznak a felfedezése új mélységeket kölcsönöz a karakterének. És ezek a bizonyos mélységek néhol igencsak megható, sőt, könnyfakasztó jelenetekhez vezetnek, miáltal érthetőbbé válnak a kronológiailag ez után a játék után játszódó hetedik rész eseményei.

Persze valahol meg lehet érteni az elégedetlenkedő gamereket is, akik féltucat Kiryura összpontosító epizód után egy kicsit másfelé tekintenének – de a Ryu Ga Gotoku az „ami nem tört el, azt ne javítsd meg” elvén egyensúlyozva remekül bebizonyította, hogy van még mit mesélni a legendás főhősről. És tették mindezt úgy, hogy nem csupán Kiryuhoz nyúltak vissza, hanem a sorozat klasszikus gyökereihez is.

A Like a Dragon Gaiden a hetedik rész körökre osztott RPG-jellegével szemben ismét akcióorientált hangot üt meg, tulajdonképpen ugyanazokkal az eszköztárakkal dolgozik, amelyekkel korábban is számtalanszor hódított. Annyi pikantériával, hogy a brutális közelharcok dominálása mellett bekerült egy friss küzdőstílus, az Agent: lényegében egy kémtechnológiára alapuló harcművészeti forma, ami a szokásos ütéseket és rúgásokat különleges kütyük bevetésével spékeli meg. Tömegoszlatásra tökéletes alkalmas robbanó cigaretta? Karórából kilövellő zsineg, amivel ellenfeleket húzhatunk magunkhoz? Repülő alkalmatosságként is operáló rakétacipő, melynek segítségével másodpercek alatt kirúghatjuk bármelyik yakuza-tag fogsorát? Darazsakként rajzó drón-osztag? El van intézve! A Like a Dragon Gaiden hűen hozza a jól ismert Yakuza-receptet, ami a rajongókat egyáltalán nem fogja váratlanul érni – azon már inkább meglepődnek majd, hogy a megszokott elborult ökörségeket ezúttal jóval visszafogottabb formában tárják elénk.

Természetesen az elvont szériatartozékok és a nagyon japán elemek ebben a játékban is megvannak, legyen szó a karaoke-bárokról, a luxusprostikkal való flörtölésről (ebben az esetben a szürrealitást még jobban fokozza az, hogy ezúttal élőszereplős felvételeket, azaz igazi hús-vér lányokat használtak ezekhez a jelenetekhez), vagy az olyan, a nyugati közönség tetemes részének egyenesen értelmezhetetlen mellékküldetésekről, mint amikor egy hölgy bugyiját kell leszednünk a fáról, vagy hogy a Coliseumban megrendezésre kerülő bunyók során többek közt a Yakuza Zeroban szereplő szatír is behívható lett szövetséges harcosnak. Szóval igen, a fejlesztőknek most sem kellett a szomszédba menniük az agybeteg ötletekért – csak most kisebb dózisban zúdítják ránk ezeket a betegségeket.

Egyébként rengeteg tennivaló van a játékban, az átlagos melléktevékenységek mellett (darts, golf, billiárd, mahjong, póker, no meg a jó öreg játéktermek, ahol a klasszikus Sega game-eket – mint például a Virtua Fighter 2-öt, az Alien Snydrome-ot vagy a Galaxy Force-ot – játszhatjuk újra árkádgépeken) összesen 34 sub story kapott helyet, melyeket a társunknak szegődő bájosan aranyos Akame, hajléktalanokból álló információs hálózatán keresztül teljesíthetünk. Való igaz, ez sem teljesen új ötlet, hiszen már a hetedik részben is fontos szerepet játszott a hajléktalanság, ám itt egészen más formában prezentálják a témát. Sotenbori utcáit járva különféle jövevényekkel találkozhatunk, akiknek kívánságait teljesítve (fotózd le ezt és azt, szerezd be nekem ezt az italt és azt az ételt, stb.) nemcsak Akame infrastruktúráját fejleszthetjük/segíthetjük, de hasznos tapasztalati pontokat is szerezhetünk, ami elengedhetetlen a különböző képességek megnyitásához. Ahogy a pénz is, amit leginkább az összevert ellenfelek szórnak szét, nem is keveset, ám a yenkötegeket legalább annyira könnyű elkölteni, mint amennyire megszerezni.

Apropó mellékküldetések: az Akame Network nem csupán sziszifuszi feladatokat, hanem bonyolultabb, rendes side missionöket is ad. Ezen a téren szépen visszaköszön a Judgment-játékok mechanikája, azaz, ahogy már írtam, nem kell össze-vissza bóklászva keresni őket, Akame főhadiszállásán (ami egyben a mi lakóhelyünkként is funkcionál) egy gombnyomásra fellelhető mindegyik. A korábban említett Coliseum sem újkeletű dolog: a gladiátorviadalokhoz és a ketrecharcokhoz hasonló küzdelmeknek a Castle (Kastély) nevű létesítmény ad helyet, ami voltaképp egy tankerhajó álcája mögött megbúvó mini Las Vegasként, valóságos szerencsejáték-paradicsomként funkcionál. Itt minden megtalálható, ami szem-szájnak ingere: besétálhatunk a kaszinókba, leülhetünk a kártyaasztalokhoz, elszórhatjuk a pénzünket, italozhatunk, ehetünk a kihelyezett bárpultoknál, de az borítékolható, hogy mivel a Coliseum meccseinek teljesítése rengeteg játékórát követel meg, már csak azért is, mert a különleges kihívásoktól kezdve a tömeges csatajelenetekig bezárólag mindenféle ínyencséggel telepakolták ezeket a minijátékokat, a legtöbb időt ezek miatt fogjuk itt tölteni.

Főleg mert ahogy lépdelünk felfelé a ranglétrán, úgy férünk hozzá egyre több szórakozási lehetőséghez a Kastélyban, de egyébként is érdemes komolyabban foglalkozni velük. Nemcsak azért, mert a platina meccsekhez szó szerint rengeteget kell farmolni, hanem mert a fejlesztők ismételten remek mechanikát raktak alá – és ha azt nézem, hogy a legyőzött ellenfelektől verbuválható csapattagok között rengeteg, korábbi epizódokból ismerős karakter kapott helyet és ezeket fejleszthetjük is, hogy felhúzzák a barátságszintünket, akkor tényleg azt kell mondanom, hogy mindez üde színfoltja lett a játéknak.

És ez csak az előnyére válik, ugyanis ha szőrös szívvel tekintek a Like a Dragon Gaidenre, akkor mindenképpen arra a következtetésre jutok, hogy a fejlesztők ezúttal nem erőltették meg magukat túlságosan. Félreértés ne essék, a Gaiden jó, sőt, nagyon is szórakoztató játék. A történet szokás szerint remek (amikor azt hinnéd, hogy egy jelentőségteljesnek tűnő szál a sztori végéig kitart, annak poénját végül egy fejezet alatt lelövik, ha egy veszélyes szituáció megoldódik, rögtön minimum három másik nő ki belőle), a grafika szép (némelyik karakter annyira részletesen ki van dolgozva, hogy szinte lemászik a képernyőről), PS5 konzolon komolyabb bugok nélkül fut 60 fps-sel, HDR színmennyiségben.

Ha ebből a szemszögből nézem, a Ryu Ga Gotoku zokszó nélkül megérdemli a vállveregetést, hiszen, ha lehet nekik hinni, mindössze hat hónap alatt rakták össze a cuccot. Viszont másrészről ez meg is látszik rajta: a mellékküldetések kevésbé érdekesek, mi több, szinte már ötlettelenek, a cselekmény rövidebb (4+1 fejezetből áll, 15 óra alatt a végére lehet érni, cserébe sokkal gyorsabb sodrású az egész), és az alkotók érezhetően az igazi nagy durranást az Infinite Wealthre tartogatják.

A Like a Dragon Gaiden így inkább csak egy főfogás előtt felszolgált előétel – de annak kifejezetten ízletes. Akárhogy is, a rajongóknak tetszeni fog, számukra egyenesen kötelező, és hát figyelembe véve, hogy a széria alappilléréről mesél, akinek pályafutását 2005 óta követhetjük nyomon, az nehezen vitatható, hogy elsősorban a fanoknak készült, és nem az új belépőknek. Előbbiek meg kényelmesen ellesznek vele a következő, minden bizonnyal eposzi felvonásig.

A Like a Dragon Gaiden: The Man Who Erased His Name PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series konzolokra jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Like a Dragon / Yakuza gyorstalpaló