This Bed We Made teszt

A modern szórakoztatóipar jelentős részben voyeurisztikus élményekre épít: a filmek előtt szó szerint nézőként ülünk, de egy videójáték is hiába adja kezünkbe (részben) az irányítást, akkor is megmaradunk külső szemlélőnek. Főszereplője csak a saját életednek lehetsz, minden másra marad a „kukkolás”. Az alkotók persze megtanulták már, hogyan lehet elmosni a határokat, ami a cselekményt elválasztja a befogadóktól – együttérzünk a főszereplőkkel, a helyükbe képzeljük magunkat, átéljük és megoldjuk a problémáikat.

A Lowbirth Games erre az egész gondolatra ráhúz még egy réteget: első játékának főhőse egy voyeur. A noirosan fekete-fehér kezdőképsorok azt is elárulják, hogy valami nem jól végződött a számára. A vallatószobából, a rendőrnyomozó kérésére térünk vissza mentálisan a végzetes nap elejére: mi is átélhetjük, hogy Sophie Royt pontosan mi juttatta kényelmetlen helyzetébe.

A helyszín a montréali Clarington Hotel az 1950-es években, Sophie itt szobalány. Arra képezték, hogy láthatatlan és hallhatatlan legyen a vendégek számára, és talán épp ez segíti abban az amúgy jólelkű lányt, hogy kicsit elmélyedhessen a hotelben megszállók életében. Megnézegeti a széthagyott leveleket és személyes holmikat, miközben a dolgát is szorgalmasan végzi. Ám amikor kiderül, hogy valaki rajtakapta a kutakodáson, olyan ügybe keveredik, amire nem is számított.

A This Bed We Made-ben a feladatunk kettős, bár ez a két fél szorosan összetartozik. Egyrészt el kell végeznünk a feladatainkat, hiszen meg van jelölve, hogy melyik szobákat kell kitakarítanunk. Másrészt nyomozni fogunk, ami kezdődik a Sophie-t kukkoló vendég kilétével, majd egy sokkal szerteágazóbb történetbe torkollik.

A Lowbirth Games egy élvezetes, nagyjából öt órát felölelő sztorit rakott össze. Akciót semmilyen formában ne várjunk, a főszerep a kutakodásé és némi rejtvényfejtésé. Sophie a hotel három szintjét (az alagsort, az előcsarnokot és az 5. emeletet) járhatja be valamennyire szabadon. A szintek között csak akkor válthatunk, amikor a cselekmény megkívánja, így néhány cselekedet csak az adott szakaszon tudunk végrehajtani. Ezzel szemben az 5. emelet szinte szabadon bejárható, a takarításra kijelölt szobák idővel egyre jobban felszabadulnak, és kedvünkre ténykedhetünk bennük.

Takarítás terén ne várjunk PowerWash Simulator jellegű élményt, de itt nem is ez volt a céljuk. Inkább kis feladatok ezek, amik a történetbe épülnek és narratív szerepet látnak el. Ugyanis ahogy a párbeszédek alatt dönthetünk bizonyos módokon, úgy az is fontos lehet, hogy mit takarítunk el vagy épp mit hagyunk a helyén. Kiderül, hogy beléptünk egy tilos szobába, ha ott rendet rakunk? De mi van, ha épp a mosatlan edények között találnánk meg egy fontos nyomot?

Hogy egy történet alapú játékban döntéshelyzetek vannak, az messze nem újdonság. Megszoktuk már, hogy az efféle alkotások rendre látványosan jelölik, ha a sztori olyan pontjára érünk, ahol elágazást találunk – felugró üzenettel, mellékelt narrációval stb. A This Bed We Made is él ezekkel az eszközökkel, viszont döntési mechanizmussá teszi a takarítást is, azonban nem szól, hogy pontosan minek lehet következménye. Arról nincs szó, hogy minden kukába dobott papírgalacsin befolyásolná az eseményeket, de a lehetősége mégis jó kis gondolkodnivalót ad az egész játékra.

A fejlesztők nagy teret engednek a játékos megfigyeléseinek mind a sztoriban, mind a cselekménybe meglepően jól illeszkedő fejtörőknél. Noha mindig rendelkezésünkre áll Sophie naplója (ami irigylésre méltó alapossággal tartalmaz minden fontos eseményt, karaktert és nyomot), ahogy maga a szobalány is gombnyomásra ad emlékeztetőt az aktuális feladatunkról, az egyes felfedezések ugyan le vannak jegyezve, de a kapcsolatukat gyakran nem köti orrunkra a játék. Abból, amit megtalálunk a vendégekről, nekünk kell következtetnünk az eseményekre. Néhány megvizsgálható tárgy esetén lehetőségünk van rá is nagyítani egy-egy részletre – ezt nem teszi kötelezővé a játék, de ezzel is extra infókhoz juthatunk.

Ezzel persze az is együtt jár, hogy olykor megelőzzük a játékot egy-egy gondolatmenetben, de szerencsére van annyira csavaros és érdekes a sztori, hogy ne lássunk át rajta egyből. Bizonyos felfedezések vagy döntések csak a játék végén nyerik el értelmüket, és mivel sok pont van, ahol befolyásolhatjuk a sztorit, így van okunk legalább egy második végigjátszásra. Már csak azért is, mert a játék elején két barátunk, Beth és Andrew közül választhatunk társat magunknak a kalandra, akik aztán végig velünk is maradnak – út közben nem válthatunk köztük. A két segéd pedig, akikkel romantikus kapcsolat is szőhető, más és más aspektusokból közelítik meg az egyes eseményeket, hiába töltenek be azonos szerepet.

Mind Sophie, mind a barátok szerethetőek, amivel a játék hamar eléri, hogy érdekeljen, mi történik velük. De nem ők az egyetlenek, akiknek a sorsára hatással lehetünk: a szálloda más dolgozói (a többi szobalánytól kezdve a gondnokon át, egészen az igazgatóig) életét is befolyásolhatjuk egy-egy jókor meghozott döntéssel. Időnként hallgatódzhatunk is zárt ajtók mellett, amire a játék egyébként fel sem hívja a figyelmünket – csak a szemfülességünkön múlik, hogy ilyenkor megállunk-e összeszedni valami hasznos infót, ami egyszer még a javunkra válhat.

Az ötvenes évek miliőjét is nagyon jól eltalálták. Az elegáns hotelben eleve élvezet elmerülni, a különböző megvizsgálható tárgyak és feljegyzések pedig szépen körberajzolják a kort, amiben játszunk. A This Bed We Made a témái tekintetében nem óvatoskodik: előkerül a családon belüli erőszak, a homoszexualitás és homofóbia, mentális betegségek, kiszolgáltatottság, elitizmus. Ezeket a különböző szereplőkön keresztül szépen belefűzi a történetbe, abszolút megtalálják a helyüket.

A játék folyamán felcsendülő zenék is remekül kísérik ezt a világot, akár általános aláfestő dallamokról beszélünk, akár a helyzet fokozódásával thrillesebbre váltó szólamokról. A szinkronszínészek szintén kiemelkedőek, őket viszont sokszor cserbenhagyja az esetlen animáció. Az arcok rendre élettelenek és érzelemmentesek, míg a testek olykor kissé gumisan hajlanak. És habár a készítők egyértelműen tudatosan komponáltak meg sok jelenetet (mint amikor például egy-egy pillanat erejéig mintha egy szekrényből „kukkolnánk” mi magunk is Sophie-t), néhányszor érthetetlen módon rögzítik a kamerát, ami feszültségkeltő helyett inkább csak bosszantó lesz.

A This Bed We Made nagyszerű indie bemutatkozás. A feszesre fogott, végig érdekes történetet egy szerethető főhős szemén keresztül élhetjük át. A thrilleres atmoszférát nagyon eltalálták, a történet és a játék témái szépen összefonódnak, és még a fejtörőknek is úgy találnak helyet, hogy ezek a kis minijátékok (például egy titkos kód megfejtése) nem lógnak ki a világból.

Ha nem jön be, ha egy történetközpontú játék megragad a sétaszimulátorok szintjén, akkor is érdemes lehet tenned vele egy próbát. Igaz, nincs benne még sprint gomb sem, de nem az egyik szkriptelt eseményből esel a másikba – a fejlesztők elengedik a kezed annyira, hogy magad tedd meg a legtöbb felfedezést, ettől pedig igazán magadénak érezheted a döntéseidet. És habár Sophie félelmetes leckét kap abból, milyen is mások életében vájkálni, mi játékosként csak örülhetünk, hogy ilyen élettörténetek „kukkolói” lehetünk.

A This Bed We Made november 1-jén PC-re és PlayStation 5-re, december 13-án PlayStation 4-re és Xbox Series X/S-re várható. A teszt PC-n készült.