A Wordless-szel debütált a Noname stúdió csapata, így érthető lenne, ha egy itt-ott félresikerült, de azért korrekt alkotást kaptunk volna. Szerencsére nem erről van szó, és ha nem is mestermű született a metroidvania-játékok terén, viszont ahhoz valami nagyon hasonló.
Egy újonnan keletkezett univerzumban találjuk magunkat, melyben a lét két birodalomra oszlik. Az egyiket olyan entitások népesítik be, kik saját maguk fejlesztésével szeretnének előrébb lépni és úgy megismerni a felfedezetlen világot, míg a másik birodalom „lakosai” mindent elkövetnek a vágyott cél érdekében és nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Lényegében egy klisés fekete-fehér vagy jó-rossz felvetés a premisszánk, ami egy kozmikus közegbe lett elvetve. Nincsenek tragédiák vagy örömök, mély pontok vagy magaslatok, csak a kettő konfliktusának örökös utazása. Már itt szeretném kiemelni, hogy a játék egészére igaz az, hogy a fejlesztők vettek egy már jól bejáratott, egyszerű formulát, lecsupaszítottak róla mindent, amit az ipar eddig rárakott és a letisztult kiindulópontból alkottak valami egészen lenyűgözőt.
Visszatérve a történethez, sokszor láttuk már és ezt a fejlesztőcsapat is tudta, így a hangsúlyt a felfedezésre helyezte. Rég nem találkoztam ilyen minőségű megoldással, már-már a Hollow Knightot juttatja eszembe, azzal a különbséggel, hogy – ha emlékezetem nem csal – ott több szöveg volt. A játék első 5-10 percében található tutorialon kívül egyáltalán nem fogja a kezünket és szabadon bóklázhatunk a hatalmas pályán, aminek részei „gyorsutazási pontokkal” vannak összekötve, de erről még később is beszélek bővebben. Egyáltalán nem érezzük magunkat elveszve játék közben és szinte már az elejétől sikerül belénk táplálnia a Wordlessnek azt a kíváncsiságot, azt a felfedezésre vágyást, ami később a végéig kitart és nem ereszt minket. Ezt nem csak a pályadizájn vagy a látványvilág kontójára írhatjuk, de a harcrendszernek is sokat köszönhetünk.
Körökre osztott, mégis a reflexeinkre hagyatkozó harcrendszert kaptunk, amit ugyan kissé nehéz lesz megszoknunk, de amint belejövünk, egy kihívásokkal teli izgalmas feladványként fogunk rá tekinteni – emiatt is érthető a játék leírásában a „puzzle” szócska. A mi körünk egy adott időből álló szegmenst takar – ezt az időintervallumot később fejleszthetjük –, ami alatt támadhatunk. Érdemes figyelni az ellenfél életcsíkját és az amellett megbújó kis kört, hiszen nem az a célunk, hogy megsemmisítsük az előttünk állót, hanem az, hogy elnyeljük, magunkba szívjuk. Ezt csak akkor fogjuk tudni véghez vinni, ha támadásaink során eléggé felnyomjuk az absorb-mérőt, majd az L1-R1 gombok (Xboxon LB-RB, Switchen ZL és ZR) benyomásával megpróbáljuk magunkba szívni az ellenfél esszenciáját. Ilyenkor különféle gombkombinációkat kell bepötyögjünk és sok esetben, ha nem sikerül teljesen feltöltenünk a mérőt, találgatnunk is kell, hiszen nem fedi fel magát az összes lehetőség.
Támadásaink változatossága nemcsak abban merül ki, hogy van lehetőségünk közel-, illetve távolságiharcra, de azokat megbabonázták különböző effektekkel is, mint a fagyás vagy az égés. Ahogy azt az előzőek jelenléte sejteti, majdnem mindegyik ellenfelünknek van valamilyen gyengesége és erőssége. Szerencsére nem magunktól kell rájönnünk ezek létezésére vagy fajtájára, a játék jelzi számunkra, nekünk csak fel kell ismernünk, hogy melyik támadás fajta elégíti ki a kívánt sebzést.
Azt hiszem eleget beszéltem a harcról, ideje rátérni a látványvilágra, amihez szorosan kapcsolódik a pályadizájn is. Letisztult arculat fogad minket a főmenütől kezdve telis-tele olyan apró, mégis ravasz megoldásokkal, mint a játék kezdete. Szerényen játszadozik alapvető geometriai formákkal miközben hihetetlen nagy önbizalommal tár elénk egy gyönyörű, minimalista világot meditatív zenei aláfestéssel nyakon öntve. Tudom, hogy kiemeltem már a játék immerzióra való képességét, de az egész tálalás lenyűgöző keretet ad az átgondolt játékmenetnek és hosszas játékkal töltött órák után sem érezzük repetitívnek és unalmasnak köszönhetően a zent sugárzó miliőjének.
Egy szó, mint száz, nehéz nem ömlengenem a Wordlessről. Zseniális alkotást tett le az asztalra a Nonames csapata, főleg úgy elképesztő a helyzet, hogy ez a nyitócímük. Ha valamit fel kéne rónom, akkor az valószínűleg a szabad felfedezéssel járó visszásságok lennének. Néha – valószínűleg csak saját ügyetlenségemből fakadóan – nehéz kitalálni, mit is vár el tőlünk a játék és ilyenkor csak a tévedéseinkből tanulhatunk, ami egy idő után kis bosszúságot ugyan okozhat, de így sem akkorát, hogy az rontson a játékélményből. Ahogy az lenni szokott hasonló játékoknál, itt is nagyszerű az az érzés, mikor magunktól jövünk rá erre-arra.
A Wordless Nintendo Switch-en, PC-n, Xbox One-on, Xbox Series X/S-en, PlayStation 4-en és PlayStation 5-ön jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.