Outcast - A New Beginning teszt

Elsőnek lenni nem mindig a legjobb dolog: egy az egész civilizáció mindennapjait felborító pandémia zéró páciense nem épp az álom jövőkép, ahogy általában egy technológiai innováció sem az első iterációjával hódítja meg a világot, és sokszor az ilyen pionír az, akit elég gyorsan elfelejt a nagyközönség. Ebből pedig bőven kijutott a játékiparnak is: megtalálni a legelső szerepjátékot, a ténylegesen legelső igazi belső nézetes lövöldét nem mindig vezet egyértelmű eredményre, de egy-egy műfaj fontosabb evolúciós lépcsőfokainak emlékét azért elég jól megőrzi a köztudat. A kilencvenes évek vége pedig telis-tele volt ilyen pillanatokkal: a Diablo az ARPG-műfajjal, a Half-Life a modern FPS-sel, a cRPG pedig a Baldur’s Gate-tel nőtt össze, ezek közé pedig beékelődött pár olyan cím, amely lehet, hogy nem teremtett műfajt, vagy reformált meg korábban létezőket, de hozzájárult újak születéséhez. Az 1999-es Outcast utóbbi szerepkört húzta magára, nyílt világú akció-kalandjátékként kínálva olyan szabadságot, amit korábban kevesen, egy olyan technológiai háttérrel, amely igazi különccé tette. És bár a szakma ezt szinte egyöntetűen pozitívan fogadta, a vásárlóközönség már kevésbé. A nem annyira acélos repülőrajtot így az Appeal házán belül két dolog követte: egy PlayStation 2-re és Gamecube-ra tervezett folytatás, 2002-re pedig a teljes anyagi csőd, így Cutter Slade és az Adelpha-bolygó története negyed évszázaddal később, az eredeti csapat egy részével a fedélzeten folytatódik.

Ennek a csapatnak a neve pedig egybeforrt az Outcast főszereplőjével, Cutter Slade-del: az egykori Navy SEAL eredetileg 2007-ben csöppent élete talán legmeghatározóbb kalandjába, miután az Egyesült Államok kormánya felfedez egy párhuzamos univerzumot az Adelpha-bolygón, ám az odaküldött szonda az értékes információk mellett baljós híreket is szállított egy olyan fekete lyuk képében, amely a Föld elnyelésével fenyegetett. Slade így három tudóst kísétr az Adelphára, hogy valahogy a szonda helyreállításával hozzák helyre a szituációt, ám az érkezést követően a csapat szétszéledt, Slade pedig az Adelphát benépesítő Talan-faj megjövendölt messiásaként ébredt, és egymaga látott neki a szálak kibogozásának. Slade két évtizeddel később ismét az Adelphán találja magát, miután annak istenei, a Yodok szó szerint a halálból hozzák vissza, hogy megbízzák a Talan-faj megmentésével, amit egy idegen inváziós horda taszított rabszolgasorba, amiről gyorsan kiderül, hogy nem szimplán egy arctalan és lélektelen robodhadsereg, hanem mesze nem békés szándékkal rendelkező emberiség távvezérelt húsdarálója.

És ahogy az emberiség, hogy az Adelpha-bolygó és legfőképp a Talan-faj sem olyan, mint amilyennek megismertük: a New Beginning nem csupán azért hagyta el a számozást a címéből, hogy ne riassza el az eredetit nem ismerőket, de azért is, mert több ponton is az alapoktól gondolta újra az Outcast-univerzum elemeit. A legnagyobb változás pedig a talanokat érinti: az Adelpha-őslakosai valamennyire emberszerűek voltak, de sötétebb bőrükkel, hatalmas és szokatlan fejszerkezetükkel, valamint alig pár kéz- és lábujjal egy eltérő evolúciós történetet igyekeztek bemutatni. Ezzel szemben az új epizódra teljesen emberszerűvé váltak, amely nem csak a külsejüket érinti, de a viselkedésüket, és legfőképp a karakter-archetípusokat: a legsablonosabb stoner-ismertetőjegyekkel kezdve a hőskomplexussal küzdő, csetlő-botló kalandoron át egészen a rendíthetetlen amazonig minden létező klisé felbukkan Adelphán, sokszor kilökve annak a világnak az illúziójából, amely egykor annyira egyedi és megkapó volt.

A teljességhez persze hozzátartozik, hogy Adelpha maga ezúttal is érdekesre sikeredett. Egyrészt a mérete okán, több négyzetkilométeres területe buja erdős vidéket, sivatagos kanyonrengeteget, földi paradicsomokat idéző tengerparti menedékeket egyaránt kínál, ahogy ezekhez tartozó, régiós központnak számító, egy falu méretével megegyező településeket is, melyek mindegyike eltérő stílussal és karakterrel rendelkezik, és ami sokkal fontosabb, egyedi problémákkal. Messze ez a New Beginning talán legerősebb és legjobb része, annak ellenére, hogy elemeire bontva egy ilyen helyszín se túl életszerű: alig pár NPC található benne, azok pedig meglehetősen gyatrán imitálják a mindennapok kihívásait, jobbára egy helyben várva, hogy Slade interakcióba lépjen velük. Ugyanakkor minden település igyekszik kitűnni a tömegből. A fák törzse körül, a szinte a földből kinőtt Emea nem csak lenyűgöző építészetével kápráztat el, de egy ősi ereklyével is, amely egy kihaltnak hitt lény visszatérésének záloga. Az elődöt felidéző Bidaa ezzel szemben egy földművelésre szakosodott, meglehetősen kezdetleges falucska, amit alkoholban bővelkedő szomjoltója, a Talan fesztiválok nélkülözhetetlen elme, a Lampé-ital tett fel a térképre. Hasonlóan karakteres Prokriana, Adelpha-bölcsességének és tudásának központja, amely egykoron a bolygó legnagyobb és legnépesebb települése volt, mostanra viszont egy drámaian szép romhalmaz, amely egy második esély után ácsingózik.

Ezen leírások pedig nem hangulatfokozók, hanem alapvetően megoldandó problémák és feladatok. A New Beginning ugyanis egy nem teljesen újszerű, de messze nem megszokott történetvezetési megoldást választott: van ugyan mindig egy-egy dedikált főcél, az oda való eljutás azonban kisebb-nagyobb, egymással látszólag nem összefüggő küldetések teljesítéséből áll, melynek során Slade igyekszik megszerezni a helyiek bizalmát, azok apróbb-cseprőbb ügyeinek megoldásával járulva hozzá az adott település felvirágoztatásához, és így annak támogatásának elnyeréséhez. Ez a teljesen fluid misszióstruktúra ösztönöz a leginkább Adelpha-felfedezésére, és a linearitás helyett az interkonnektivitás kiaknázására, ami kifejezetten jól működik.

Már csak azért is, mert a bolygó egyes részeinek eléréséhez a számtalan mellékfeladat megoldáshoz specifikus képesség követelményeket támaszt, Slade ugyanis már nincs röghöz, vagy egy állathoz kötve - a küldetés elején rögtön egy jetpackhez jut, amivel nagyobb távolságokat tud áthidalni, később pedig képes lesz szárnyasruhaként is használni azt, kilométereket repülve át, jelentősen megkönnyítve a felfedezést. Az ehhez szolgáló képességfa ugyanakkor azért erősen limitált, és alapvetően csak ezen képességek hatékonyságának és energiafelhasználásának kitolását célozzák, ahogy a harci tulajdonságokhoz megálmodott fa is, ahol ugyan növelhető a szintén korán megszerzett energiapajzs strapabírása, vagy a közelharci támadások ereje, de ennél lényegesen fontosabb és hatékonyabb a fegyverarzenál testreszabása. Az elsődleges eszköznek megválasztott pisztoly és gépfegyver moduláris, az elsősorban az emberi bázisok kipucolásával megszerezhető toldalékok révén ruházható fel teljesen új tulajdonságokkal. Ilyen lehet az életerő visszatöltése a golyók által, az ellenfelek megjelölése, a lősebesség növelése, vagy a felhasznált lőszermennyiség tompítása. A kombinációs lehetőségek száma egészen magas, és szükség is lesz rá, a New Beginningben ugyanis - főleg az eredeti Outcasthoz képest - már-már irreális mennyiségű konfrontáció található. A vadonban szinte mindenki hosztilis, a bogaraktól kezdve a ragadozókon át egészen a méretesebb bossokig. Legyőzésük nem igényel rakétatudományt, az életerő gyors leapasztásán túl különösebben sokat nem kell gondolkozni ezen, emiatt pedig a harcok - a visszafogott nehézségük miatt is - elég gyorsan triviálissá és kissé unalmassá tudnak válni, és inkább csak nyersanyagforrások, sem mint komolyabb akadályok.

A főszerepben ugyanis továbbra sem ők vannak, hanem az Adelpha-bolygó és a Talan-faj, amely továbbra is gazdag, félig-meddig egyedi kultúrával rendelkezik: ha az első részt a Csillagkapu ihlette, akkor ezt egyértelműen az Avatar, hiszen itt is nagyrészt ugyanaz a konfliktus gyökere. A New Beginning eredetiséggel semmiképp se vádolható, cserébe viszont most is mindent megtesz azért, hogy egyedi kifejezéseivel, a Talan-kultúra sajátos fogalmazásával kápráztasson el, amihez egy minden dialógus során elérhető, látványos szótár asszisztál, amely mindig mindenről elmondja, hogy pontosan micsoda. Ha már nem mindig mutatja meg, az új Outcast-tálalása ugyanis elég felemás. Bár a tájkép, Adelpha-kiemelt helyszínei egészen káprázatosak tudnak lenni (főleg távolról), a repülés biztosította vertikalitás pedig a szabadság olyan illúzióját adja, amely néha egész jól felidézi az előd forradalmi ötleteit, de minden más részén azért érezni, hogy ez egy más mércével mérendő, kisebb kaliberű akció-kalandjáték, mint műfaj- és kortársai. A sokszor elég fapados animációk, a meglehetősen egyszerű, furcsán vágott átvezető videók, a hullámzó minőségű szinkron egyértelműen más kategóriába sorolja, és emiatt talán a célját se tudja pontosan. Elődjétől eltérően nem tud pionír lenni, hiszen műfaja mostanra felnőtt, és ahhoz semmi olyat nem rak hozzá, amit korábban ne láttunk volna; az első rész folytatásának se feltétlenül tekinthető, hiszen több ponton is fundamentálisan eltér attól. Önmagában véve nem több egy igényes, de középszerű akciójátéknál: Outcast-rajongóként viszont egy hangulatos és évtizedek óta várt visszatérés egy olyan világba és egy olyan korba, ahol sokszor a középszerűség komfortja is elég volt a határtalan boldogsághoz, az Outcast pedig minden volt, csak nem középszerű – egy fontos mérföldkő, egy modern klasszikus. Kár, hogy felmenője már nem az: elődjéhez ugyan nem tud felnőni, de nagyon színvonalas és kellemes retúrjegy egy olyan univerzumba, ami végre már nem csak az emlékekben él tovább.

Az Outcast - A New Beginning 2024. március 15-én jelent meg PC-re, PS5-re és Xbox Series X|S-re. Mi a PC-s verziót teszteltük.