Már az elején szeretném leszögezni, hogy szerintem a római légiós téma (akár élőholtak, akár nem), remek választás egy taktikai rpg-hez, úgyhogy igen kíváncsian vártam, mit hoz ki az ötletből a csapat. A Legion IX egyébként DLC-ként hivatkozott, de önálló cím, azaz nincs szükség hozzá a Knight’s Tale-re. Ez szerintem jó döntés, mert különben túl sok mindenben egyezne meg az előddel – a sztorit, főszereplőket leszámítva a játékmenetben jelentős az átlapolódás. A cím továbbra is egy körökre osztott, taktikai szerepjáték, melynek során leginkább 5-6 fős csapatot fogunk irányítani, a karakterek ezúttal viszont a történet fix pontjain csatlakoznak majd hozzánk.
A sztori szerint az őrült Septimus Sulla császár egy pokoli hadsereget toborzott magának Tartaroszból, a démoni erők mozgatta, halálból visszatért katonák pedig hűen szolgálják az Örök Róma vízióját. Főhősünk, Gaius Julius Mento tribunus menetel a kilencedik légió élén, azonban két, nagyhatalmú társával, egy Orcus pappal és egy pretoriánussal elszeparálódnak a katonáktól, és hirtelen Avalon misztikus birodalmában találják magukat. Miután biztosra mennek, hogy nem Itália földjére léptek, szeretnének visszatalálni a légióhoz, később pedig a piktekkel való összetűzés közben kiderül, hogy a rómaiak már egyszer jártak Avalonban, és várost is alapítottak. Nova Roma azonban jelenleg nincs a toppon, derék, hűséges római katonaként nem hagyhatjuk ezt annyiban. A kis csapatunk, kiegészülve a várost védő Vesta-papnővel hamarosan főhadiszállásává teszi a kolóniát, és onnan indulunk hódító utunkra, mely közben összefutunk az alapjáték frakcióival is, és Avalon egyéb lakóival, jó eséllyel ellenségként.
A karaktereket már rögtön az induláskor szerettem volna szeretni, mert érdekesek lennének, de a felütés meglehetősen in medias res, így a kezdetekben sok kötődésünk nem lesz hozzájuk. Talán ennek orvoslásához tesz hozzá némileg a Knight’s Tale-ből megörökölt morálrendszer: zsarnok és igazságos uralkodók lehettünk, illetve a régi hit és kereszténység közt lavíroztunk, Gaiusnak és csapatának viszont “csak” arról kell dönteniük, hogy engednek-e démoni mivoltuknak, vagy megpróbálnak szalmaszálként kapaszkodni az emberségükbe. A kezdetektől velünk tartó Plutonius, Orcus papja (aki az alvilág urának és a hitszegők megbüntetőjének avaloni képviselője) természetesen az előbbi irányba igyekszik hajtani minket, míg Albina Virgila, Vesta az otthon, család és római nép védőistenének papnője épp megmenteni próbálja átkozott lelkünket. Tulajdonképpen ezen döntések mentén ismerhetjük meg hőseinket (akár kedvessé válnak, vagy épp ellenkezőleg) és a játék egyértelműen jelzi a párbeszédek során, hogy választásunk melyik irányba tol minket. Ez szövetségeseink hozzánk való viszonyát és lojalitását is befolyásolja, és a cselekményre is hatni fog.
Mivel egy csataorientált, taktikai játékról van szó, lássuk milyen opcióink vannak a küzdelmek során! Egy harci körben először mi cselekszünk a teljes csapatunkkal, tetszőleges sorrendben, akár keverve az akciókat, azután pedig ellenfeleink mozdulatait követhetjük nyomon – szerencsére egy gomb megnyomásával felpörgethetjük a temérdek ellenség körét. Minden skillt és mozgást akciópontokból költhetünk el, és valamennyit át is vihetünk akár a következő körbe, amellett, hogy a kötelező overwatch funkció is szerepel a játékban. Természetesen olyan finomságok és plusz sebzést adó, pozíció alapú kunsztok is megtalálhatók, mint a hátbatámadás vagy az extra támadás a közvetlen közelünkben ütés helyett mozogni kívánó ellenségre.
A karakterek skillset terén változatosak: Gaius Julius-szal két pengét forgatunk, eszméletlen sebzést kitolva, ugrással átszelve a csatateret (mint a 300-ban), cserébe némileg törékenyek az öreg csontok. Plutonius főként nekró sebzést és mindenféle ínyenc átkot szórhat az ellenünk fordulókra, Albina ezzel szemben a tűzvarázslatokban és áldásokban jeleskedik. A csapatot Octavius védelmezi, aki képes tauntolni és iszonyatos csapásokat elhárítani a pajzsával, ami mégis becsúszik, azt meg túlélni. Később még kiegészülünk egy felderítővel, aki távolsági támadásokban jeleskedik, és egy centúrióval, aki hatalmas ütéseivel lesz hasznunkra. A változatos hadi képzettség természetesen nem is baj, érzésre a játék 85%-ában harcolni fogunk, tízben nagyjából felfedezzük a pálya zegzugait és beszélgetünk, a maradék öt százalékot Nova Romában töltjük majd a város felvirágoztatásával, missziók közti tápolással, craftolással, tárgykereskedelemmel, szintlépésekkel. A harcrendszer alapvetően feszes, a skillfa és a passzív képességek szerintem remekül el lettek találva, a turn-based kedvelőknek teljesen jó szórakozást nyújt. Katonáink képességei remekül kombinálhatók és a köztük lévő szinergiát felderíteni és megtapasztalni is kifejezetten jóleső érzés.
Ami nekem szemet szúrt egy idő után, hogy nagyon sok csatában a ránk zúdított, légiónyi ellenség a kihívás, és nem a képességeiket igyekszünk elhárítani, vagy okosan megkerülni a védelmüket, hanem színtisztán csak a HP-csík elfogyasztása a megoldás. Ilyen gyakran, ekkora mennyiségű ellenfélnél ez körökre osztva jelentős időt vesz igénybe – én örültem volna, ha kapunk több olyan harcot, ahol a kevesebb ellenfél képes mélyebb, másabb kihívást nyújtani. Igazából a másik véglet sem oké, ahol 5 karakterrel egy kör alatt végzünk ki egy szerencsétlent, mindenesetre ezen még egy picit lehetett volna csiszolni. Küzdelmeink színtere, a térképek pályadizájn és vizuális szempontból igazából nem túl bonyolultak, a célnak épp megfelelők, talán kicsit több szín vagy élénkség lehetett volna benne, de ezt már az elődnek is felróttuk.
A Legion IX-nek összességében két kiemelkedő pontja van: az egyik az ókori Róma és a légiósok átültetése egy körökre osztott címbe, fantasy köntösben, a másik pedig természetesen maga a harcrendszer. Igazából a hangsúly szerintem jó helyre került a fejlesztés során: érződik, hogy a készítők imádják a témát, a történelmet, és ott is észnél voltak, hogy a műfajnak megfelelő komolysággal és pontossággal igyekezzenek ezeket megjeleníteni számunkra. A kampány a Knight’s Tale-nél feszesebb, kevésbé ül le a vége felé (és még folytathatjuk is a játékot a sztori után), így ezt is sikerült jobb irányba tolni és a harcrendszer apró fejlesztései szintén üdvözlendők.
A körülbelül 19 eurós áron a római légiósok jó pár órányi (főként harccal töltött) szórakozást nyújtanak számunkra. A derék katonák ugyan nem forradalmasítják a műfajt, és nincs hatalmas előrelépés sem a Knight’s Tale-hez képest, kategóriájában mégis igen korrektül sikerült játékkal gazdagodtunk, melyben a római szál üde színfolt! Akár toltad az előző King Arthur címet, akár nem, bátran belevághatsz, ha kedveled a zsánert.
A King Arthur: Legion IX megjelent a Xbox Series S|X platformon, Playstation 5-ön, és PC-n. Mi a PC-s verziót teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.