A WayForward csapatának legutóbbi munkája, amihez szerencsém volt, az a Contra: Operation Galuga volt. A Konami klasszikusának nosztalgikus, mégis modern feldolgozása rövidsége ellenére is jól sikerült, így bizakodó voltam a Yars Risinggal kapcsolatban, ami szintén egy régi franchise feltámasztása. 1982-ben, még Atari 2600-ra jelent meg a Yars Revenge, amelyben egy bogárszerű űrlénnyel kellett gerillaharcot folytatnunk egy megszálló hadsereggel szemben. Hogy a felülnézetes shoot’em up-ból hogyan lett run-and-gun metroidvania, na, ez itt az érdekes.
A Yars Rising ugyanis inkább szellemi folytatása, örököse az eredetinek, semmit rebootja a sorozatnak (bár nem kizárt, hogy akárcsak az eredeti, úgy ez a játék is kap majd folytatásokat). Történetünk nagyon lazán kapcsolódik csak a 82-es játékéhoz, inkább hommage és easter eggek által, semmint bármilyen narratív kontinuitás révén. Hősnőnk, Emi “Yar” Kimura jövedelmező vállalati kémkedéssel keresi a kenyerét, ám egy akció során lebukik, és miközben szökni próbál, rájön, hogy miért is akarta a megbízója ellopni a QoTech adatait. Olyan titkokra derül fény, amelyek még a vállalat egyes vezetői számára is újdonságnak számítanak, és ahogy egyre mélyebbre ásunk, úgy derül fény egy összeesküvésre, és válik egyre egyértelműbbé, hogy nemcsak a mi életünk, de az egész bolygó sorsa forog kockán, és ránk vár a feladat, hogy megmentsük a világot.
A WayForward csapatának van már tapasztalata az oldalnézetes platformer metroidvaniak terén, hisz ők készítették el Shantae-sorozatot is. A Yars Rising abban más, hogy a csapatnak itt ugyan saját tudására támaszkodva, de egy meglévő IP-re alapozva kellett játékot készítenie, és ugyan nem egy hibátlan alkotásról van szó, a Yars Rising egy igazán kellemes múltidézés, megtámogatva egy jó adag humorral. Alapvetően ez a játék hangulatának sarokköve is, hisz a környezet eléggé jellegtelenre sikerült. A metroidvanias pályadizájn adott, viszont akár az utcán, akár a QoTech főhadiszállásán vagyunk, nem igazán csap meg minket semmilyen hangulat, nem érezni a helyszín egyediségét. Emi megjegyzései, önreflexív beszólásai, néha erőltetett humora egy sokkal komorabb gyerekkort igyekeznek palástolni, ugyanakkor szerethető karakter lett, még ha néha kicsit idegesítő is.
Emi dumálása játék közben is oldja a hangulatot, még akkor is, amikor a falak készülnek összenyomni minket, vagy megindul az űrlények inváziója a Föld ellen. Bár a humorra építő történetek esetén mindig ott van a lehetőség, hogy a poénok nem érnek célt, a Yars Rising esetében bármilyen más hangnem egyértelmű kudarc lett volna. A stilizált, enyhén mangás látványvilág nem is bírta volna el a komorabb hangvételt, még az igazán komoly témákat is elbagatellizálva tálalja a játék. Viszont a humor sem tudja teljesen elpalástolni, hogy valahol a játék közepe táján húztak egy igen erőset a történetből, hisz az itt meginduló invázió konkrétan off-screen történik. A karakterek egyik pillanatról a másikra evidenciaként kezelik a fennálló állapotot, de a hangnem ezúttal is segít, hisz mindenki kicsit úgy áll a dologhoz, hogy na, már megint egy kedd.
A játékmenetről még nem esett szó, pedig ez az a része egy játéknak, ami időtálló lehet. A készítők a klasszikus metroidvanias alapokat igyekeztek feldobni két másik játékmeneti rendszerrel. Kapásból egy áramvonalas pálya dizájnt és küldetés sort kapunk, cikornyás térkép és mellékes feladatok nélkül. Közelharc nincs, cserébe lőhetünk, később pedig kapunk egy rakétát és egy irányítható drónt is, valamint új platformer képességekre teszünk szert, amelyek révén nemcsak a továbbjutás lesz lehetséges, de visszatérve a korábbi helyszínekre, elérhetünk eddig elzárt részeket.
Eddig semmi szokatlan nincs, viszont bekerült a képbe a lopakodás. Az őrök és rendőrök ellen ugyanis esélyünk sincs, itt kizárólag a lopakodás segíthet. A lényeg, hogy ne lássanak meg minket, ehhez pedig a szintkülönbség vagy ajtónyílások jelenthetnek segítséget. Nem egy túl mély rendszer, de kellemesen feldobja az egyébkénti játékmenetet, viszont eltörpül a jelentősége a harmadik gameplay-részhez képest. Emi, lévén hacker, képes feltörni rendszereket egy különleges program és a csuklóján élő tetoválása révén. Ez a gamefikált hackelés minijátékok sorozata nemcsak az eredeti Yars Revengből, de az Atari más korabeli franchise-ból is. Ha valami, hát ez nevezhető a játék egyik fénypontjának, mivel remek betekintést nyújt abba, hogy 42 éve milyenek is voltak a játékok. Az, hogy egyik-másik ilyen játék már-már nevetségesen nehéz, remek ízelítőt nyújt az Atari konzolok érájából, és nem tagadom, volt, hogy azért kellett újrakezdenem a játékot a legutóbbi mentési szobából, mert elfogyott az életem egy ilyen hackelés közben. Szerencsére bekapcsolható egy könnyítés, amikor nem sérülhetünk a minijátékok során, viszont ezt én csak utolsó megoldásként javasolnám.
A játék zenei anyaga is megér egy misét, és nemcsak azért, mert direkt a Yars Risinghoz írták a dalokat. Van itt minden: technósított J-Pop, drumm’n’bass, 80-as softrock, funky és disco is, és ezek az aláfestő muzsikák remekül passzolnak a játék könnyed hangulatához, igaz, a háttérben megbújó, kissé komorabb szálhoz már kevésbé, illetve a számok listája is elég rövidke.
Sajnos voltak a játéknak olyan elemei, amelyek egyszerűen nem tetszettek. Ilyen például az az érzés, hogy a harc leginkább a játékos szívatására lett belerakva, és ezen az sem segít, hogy lényegében értelme sincs harcolni. Ha megsérülünk, akkor ellenfeleink megölése után kapunk ugyan gyógyító gömböket, viszont ezek hatásfoka nevetséges, más jutalom pedig nem jár a robotok és szörnyek legyőzéséért. Bár alapvetően zavaró, hogy vertikálisan csak egy nehezen irányítható támadásunk van, ezzel még együtt lehet élni. Metroidvania létére egyáltalán nem kapacitál minket a játék a felfedezésre, mivel nincs igazán mit felfedezni. A Tales of Kenzera: ZAU esetében sem igazán volt felfedezni való a világban, cserébe annak a látványvilága és környezeti történetmesélése sokkal érdekesebb volt. A képességeinket az egyetlen küldetéssor mentén haladva szedjük össze, a passzív perkek az egyetlenek, amelyek miatt megéri kutatni. Szerencsére a térkép mutatja ezek helyzetét, azt viszont már nem, hogy melyiket szedtük már fel és melyiket nem. Ezeket a perkeket egy kis tetrises felületen tudjuk aktiválni, viszon miután betelik a tárhelyünk, úgysem leszünk ösztönözve arra, hogy újakat, jobbakat keressünk. A bossharcok viszont kifejezetten tetszettek, hisz inkább voltak puzzle feladványok, semmint agyatlan csépelések, ráadásul ezek is magukban hordoztak egy jó nagy adag easter egget.
Sokat vívódtam a Yars Risinggal, hogy akkor most ez milyen játék. Túl könnyű lenne a hibái miatt lehúzni, ugyanakkor érdemei, bár vitathatatlanok, egyben kevesek is. Az Atari egy újabb régi franchise-a vált ismertté egy újabb kockageneráció számára, és ha ezt a vetületét nézzük a játéknak, úgy egy remek alkotásról van szó telis-tele visszautalásokkal és újragondolásokkal. Kérdés, hogy ki is lesz majd a célközönség: azok, akiknek teljesen új az Atari IP-je, vagy akiknek a Yars Revenge volt a gyerekkora? Ennek a könnyed, ősz eleji kalandnak a szerencséjére mindkét csoportnak megfelelő lehet.
A Yars Rising 2024. szeptember 10-én jelent meg PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch-re. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.