Silent Hill 2 teszt

James Sunderland feldúltan rontott be az útszéli nyilvános vécé ajtaján. A hely mocskos volt és elhagyatott. Olyan benyomást keltett, mintha padlóját már évek óta nem taposta volna ember, legfeljebb csak azok az undorító, még a szokottnál is ormótlanabb csótányok, akik közül egy épp akkor suhant be az egyik felükébe, amikor a férfi némi megnyugvást és gondolkodási időt keresve szinte elemi erővel rántotta fel a kis helyiség bejáratát. A sötétség eme kis birodalmába éles fény szűrődött be Jamesnek köszönhetően, ám végül minden visszatért a normális kerékvágásba, amikor a férfi ugyanazzal a lendülettel, amellyel felfejtette az ajtót, be is lökte maga mögött. Meg sem várta a jellegzetes dörrenést, máris a mosdóhoz sietett. Habár a lámpák nem égtek, mégis szinte tisztán látott mindent. Megnyitotta a csapot, majd mindkét kézfejét a jéghideg víz alá tette.

Végtagjai, minden létező porcikájával együtt remegett, gondolatai összevissza cikáztak, a gyomra egyben volt – hányingert érzett, de hányni nem tudott volna, hiszen jó ideje nem csúszott le étel a torkán. Mióta is? Próbált visszaemlékezni, de nem igazán volt rá képes. Valójában azt sem tudta teljesen felidézni, hogyan került ide. Csak néhány apró emlékfoszlány villant fel az agyában. Országút, jelzőfények, fenyőfák, a szinte üres tank, aminek fénye élénken villogott az autója műszerfalán. Mintha az utóbbi néhány óra csak úgy kitörlődött volna, bármiféle magyarázat nélkül. Mary nyomában van, igen. Ezt tudta. Silent Hillbe tart. Maryhez. A feleségéhez.

A feleségéhez, aki már három éve meghalt. Őrültségnek tűnt, és ahogy James a rozoga kocsijával egyre közelebb és közelebb ért a városhoz, egyre közelebb és közelebb került a gondolathoz is, hogy valószínűleg ő maga is elvesztette a józan eszét. Mert nem létezhetett más magyarázat arra, hogy elhunyt felesége, akit ő hónapokon keresztül ápolt, etetett, mosdatott, és akinek a betegségétől csontos, szinte már habkönnyű kezét fogta hosszú agóniája utolsó pillanataiban is, most levelet írt neki, amiben Silent Hillbe hívja. Kettejük „különleges helyére”. James először azt hitte, hogy valaki csak beteg tréfát űz vele. Noha ő sosem tett volna ilyet, de ismerte az embereket – nem ez lenne az első ilyen eset a történelemben. Ám a levelet határozottan Mary kézírásával írták, nem lehetett tehát más, csakis a felesége. És ez megrémítette Jamest. Ahogy a víz végigfolyt a két kezén, a jobb kezével megfogta a balt, majd a hüvelykujjával simogatni kezdte a tenyerét.

Győzködte magát egy ideje, hogy csupán egy rossz álom az egész, és nemsokára felébred otthon a saját ágyában, a párnák között – ám ez a hely, ez a nehéz levegő, a vékony izzadságcsepp, ami lassan futott végig a homlokától az arcáig, valamint bőrének tapintása is túl igazi volt. Mary valóban ott lehet. A különleges helyükön, ahová James egyszer megígérte feleségének, hogy ketten együtt visszatérnek, de végül sosem váltotta be az ígéretét. A férfi lassan felemelte fejét, és rögtön saját magát látta meg a tükörben. Holtsápadt, értetlen, szinte már rémült arcát. Mutató és középső ujjával megtapogatta a pofacsontját, mintha még mindig megakarná győzni magát, hogy ez a felfoghatatlan lidércnyomás csupán egy álom, habár legbelül nagyon is jól tudta, hogy nem az. A tükörképét bámulva, mintegy valami távoli, külső megerősítést várva feltette magának a kérdést: Ez a valóság?

A Konami a fél világot meglepte 2022 végén, amikor bejelentette, hogy hosszú kihagyás után feltámasztja a népszerű, nagy múltra visszatekintő videojáték-frencsájzait. Az elmúlt időket bekokainozva, szakégőzben fetrengve, a Pachinko-gépekből befolyó súlyos yenmilliókat számolgató japán kiadó nem aprózta el, rögtön elhúzta a veterán gamerek előtt a mézesmadzagot, amelynek középpontjában minden idők egyik legmeghatározóbb játéksorozata, a húsba vágó borzalom interaktív kivetülése, a pszichológiai túlélőhorrorok alapköve, a Silent Hill állt. A széria 1999-ben debütált, és kapásból otthagyta hátborzongató lenyomatát a kis szürke PlayStation-konzol olvasófején: a konkurens Resident Evil jóval akciódúsabb és kommerszebb megközelítésével ellentétben a kicsi, ámde annál lelkesebb Team Silent fejlesztőcsapata szellemi síkon okozott álmatlan éjszakákat egy egész játékosgenerációnak, borzongató atmoszférateremtéssel, hatásos narratívával, félelmetes pokolbéli lényekkel, és egy köd borította amerikai kisvárossal, amelynek utcáin ha egyszer megveted a lábadat, akkor soha többé nem ereszt el.

Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban, a ’90-es évek végén az első Silent Hill egy új dimenzióval ért fel. A Stephen King legjobb regényeit idéző setting, a többrétegű, filmszerű történet, az aprólékosan építkező suspense, a Jákob lajtorjájával kacérkodó szüzsé, az egyenesen Dante poklából kilépő szörnyek, akiknek fontos dramaturgiai szerepük volt, nem csak azért tették bele őket a játékba, mert baromi jól néztek ki, a pszichológiai horror abszolút egyeduralkodójává tette a stuffot a videojátékiparban. Anno mindenkire kitörölhetetlen hatást gyakorolt.

Ahogy sok más akkori gamer, úgy én is pontosan feltudom idézni, hogyan és miként találkoztam először a játékkal. Nagybátyámnak, aki egyébként rengeteg kultfilmmel és még annál is több kultjátékkal ismertetett meg, megvolt az első Silent Hill PSX-re, méghozzá eredetiben – konkrétan a sárgás-barnás borítóval, a közepén Alessával. A játék egyből megfogott: sötét volt, félelmetes, nyomasztó, semmihez sem tudtam hasonlítani, amivel addig találkoztam. És minden nívója ellenére ambivalens érzésekkel viseltettem iránta: mágnesként vonzottak Silent Hill utcái, sikátorai, gyéren megvilágított folyosói, kifordított, rozsdás, száradt vér borította „másvilága”, mégis megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor letettem a kontrollert, és visszatértem a valóságba. Az izgalom, a rettegés és a szorongás vívtak egymással elkeseredett csatát az agyamban és a lelkemben – nem mondom, hogy régen minden jobb volt, de sok más mellett pont ez hiányzik a mai videojátékok többségéből. Fun fact, hogy később a nagybátyám elcserélte a Silent Hillt valami nevenincs game-re – ez utólag nézve rossz döntésnek bizonyult, a cucc eredeti példánya ma már alsó hangon körülbelül 50-60 ezer forint körül mozog az adásvételi csoportokban.

Szóval az első Silent Hill tökéletes volt, korszakalkotó, és kevesen hitték, hogy erre a formulára rá lehet dobni még egy lapáttal – de a fejlesztőknek összejött. A Silent Hill 2 2001-ben érkezett meg, és úgy viszonyult az eredeti játékhoz, mint ahogy A Birodalom visszavág a Csillagok háborújához, A bolygó neve: Halál A nyolcadik utas: a Halálhoz, vagy a Terminátor 2: Az ítélet napja a Terminátor – A halálosztóhoz. Azaz volt egy nagyszerű, király dolog, amit sikerült egy következő, még nagyobb szintre emelni. A második rész a csúcs: szemkápráztató grafika, hatványozottan libabőrös atmoszféra, egyszerre felemelő és a gödör aljáig taszító zene (Akira Yamaoka magnum opusa), valamint csontig hatoló történet, ami Fjodor Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének méltó, horrorisztikus párja. A múltunkkal, a tetteinkkel, a bűneinkkel és a lelkünket maró, belülről emésztő bűntudattal való szembenézés – jöhet akármilyen félelmetes, brutális szörny, ennél nem létezik nagyobb horror.

Ennél fogva nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a Konami miért a második és nem az első rész újrafeldolgozása mellett döntött: ha valahol szóba kerül a sorozat, a legtöbbeknek kapásból a Silent Hill 2 jut az eszébe. Az alfa és az omega, elnyűhetetlen hivatkozási alap, a rajongók egyértelmű kedvence, azaz minden idők talán legjobb horrorjátéka. Az, hogy két Mount Everestnyi súly nyomja annak a stúdiónak a vállát, ami arra az elhatározásra jut, hogy remake-et készít ebből a klasszikusból, enyhe kifejezés. De nyugodtan kifújhatja magát mindenki: nem cseszték el.

Pedig az előzmények nem adtak okot sok bizakodásra. A Konami ambíciója, hogy felmelegítse régi nagy brandjeit, nem kezdődött valami jól: először a Metal Gear Solid: The Master Collection, Vol 1.-gyel adták tudtunkra, hogy még nem józanodtak ki teljesen a több mint fél évtizedig tartó részegségből, majd a Silent Hill: Ascension című live-chates formulára alapuló „játékkal” borzolták a már amúgy is kellően felpaprikázott rajongók kedélyeit. Ezt követte a teljesen ingyenes, nagyjából 2 óra alatt végigvihető szösszenet, a Silent Hill: The Short Message, ami wannabe Resident Evil 7 demóként inkább csak ürességet hagyott bennünk, mint az újbóli felvirágzás ígéretét. Közben a Metal Gear Solid 3: Snake Eater remake-je is készül, no meg két olyan Silent Hill-játék is, amiről egy-egy előzetesen kívül egyelőre az égvilágon semmit sem tudunk, csak hogy valamikor majd megjelennek.

Nem valami szívderítő a helyzet, és a Silent Hill 2 újrafeldolgozásával kapcsolatban is kissé aggasztóak voltak az előjelek a trailerek és a gameplay-videók alapján. Az aggodalmakat tovább tetézte, hogy mégiscsak egy olyan játékról remake-jéről van szó, aminek új verzióját nem lehet elsumákolni. Mély hozzáértéssel, maximális odaadással, és teljes értékű profizmussal kell hozzányúlni, mert elég egyetlen hiba az egyenletben, és máris borul az egész. A remake elkészítését a Bloober Team vállalta magára, akik korábban hiába raktak le olyan remek horrorjátékokat, mint a Layers of Fear, vagy a The Medium, a fanok jogosan féltek, ám most kiderült, hogy minden ilyesfajta érzelem alaptalan volt.

Amint kézhez kapjuk az irányítást és megkezdjük utunkat Silent Hill szívébe, a remake egy tornádó erejével söpri el az összes negatív előítéletet. Belépünk az ikonikus városba, és egyből hatalmába kerít minket a szorongató hangulat: felbőg Yamaoka jellegzetes zenéje, elénk tárulnak az ismerős utcák és épületek, olyan sűrű a köd, hogy azt nem lehetne késsel vágni, mert beletörne: otthon vagyunk! A Silent Hill 2 újrafeldolgozása egy minden szempontból alázatos remake, de ami először szembetűnik, az a gyönyörű grafika. Az erdő közepén végighúzódó ösvényt hatalmas mamutfenyők tarkítják, az utcákon nagy pocsolyák tükrözik vissza a borzalmak színhelyét, újságpapírok repkednek a szélben, ami a villanyvezetékekről lógó jelzőlámpákba is bele-belekap, a köd lepte messzeség pedig csak lassacskán tárul elénk, ahogy Jamesszel haladunk az aktuális irányba. Való igaz, az új verzió azért jóval több egy szolgai adaptációnál, de a fejlesztők folyamatosan csepegtetik az ismerős helyszíneket és feladatokat, miközben a világ is sokkal nyitottabbnak tűnik, mint az eredeti játékban.

Ugyan nem fog ránk törni a bőség zavara, a boltok, a kocsmák vagy a műhelyek feltérképezése közben, a kulcsok és a rejtvények megoldásához szükséges tárgyak mellett gyógyitalokat és lőszereket is összeszedhetünk, valamint érdekes jegyzeteket és cikkeket találhatunk a városlakók életéről és Silent Hill történelméről. Az Unreal Engine 5 jórészt kifogástalanul duruzsol, nagyobb akadások és kifagyások nélkül, minden kis zegzug a legmesszebbmenőkig ki van dolgozva, a kórtermektől kezdve, a motelszobákon át, egészen az ikonikus hotelig bezárólag. A bámulatos képi világ és a pazar fény-árnyék effektek nyomasztó végeredményt teremtenek, ami nemhogy definitív nextgen-élménnyé varázsolja a játékot, de elülteti a szürkeállományunkban azt a gondolatot, hogy utoljára talán a 2019-es Resident Evil 2 volt ennyire parás.

Jól lehet, a Silent Hill 2 nem egy elemet kölcsönvesz abból a remake-ből, ahogy a többi hasonszőrű, nagyszabású horrorjátékaiból is. Az eredeti cím ma már elavult és ódivatú tank-irányátását a hagyományos TPS-nézet váltotta, így a harcrendszer is komoly átalakításokon esett át, amely ugyan magában foglalja a régi verzióból ismert lövöldözést és a közelharci fegyverek használatát, de Bloober Team már a modern beilleszkedéshez idomult. A dodge-gombbal az ellenfelek elől térhetünk ki, mielőtt még megsebeznének minket, de persze rendelkezésünkre áll egy pisztoly, egy shotgun és egy puska is – azonban nem árt előre letisztázni, hogy lőszerből kifejezetten keveset adagol a játék, és mivel a bossok legalább annyira szívósak, mint amennyire szűkmarkúan bántak a készítők a munícióval, ajánlott inkább spórolni, és a szegecses gerendával vagy a vascsővel nekiesni a kisebb szörnyetegeknek.

A rémek némelyike amúgy is a leglehetetlenebb pillanatokban támad ránk, leginkább a hátunk mögül, szóval más választásunk nem nagyon lesz – és mivel a játékban jobbára olyan sötét van, hogy hiába van nálunk zseblámpa, sokszor még az orrunkig sem látunk el, rengeteg ilyen meglepetést fognak okozni a James bűntudatából manifesztálódott lények. Megtartották nekünk a hírhedt rádiót, ami egyre hangosabb sistergéssel hívja fel a figyelmünket a közelgő borzalmakra, de csak akkor jelez, ha az ellenfelek mozgásban vannak (egyébként ez a bizonyos sistergés PS5-ön a DualSense kontrollerből jön, ami még tovább fokozza az alapból is fojtogató suspense-t).

A széria egyik legfontosabb tulajdonságának számító elnyűhetetlen logikai feladványok is helyet kaptak, és ezúttal is több nehézségi fokozatból választhatunk, ami éppúgy kiterjed a harcokra, mint az időnként eléggé furfangos és agyafúrt rejtvényekre. A Hard opcióban nyilván alaposan fel kell kötnünk a gatyát, Standardon már valamivel kevesebb a kihívás (én kezdetnek ezt preferálnám, akár hc fan vagy, akár Silent Hill-szűz), azonban Lighton sem lesz fáklyásmenet a dolog. Hozzá kell tenni, hogy a remake alapjában véve sokkal játékosbarátabb, mint az eredeti, a térkép tökéletesen átlátható, és minden fontosabb helyet jelöl nekünk, így amíg az originál stuffban sokszor órákat töltöttünk el a szobák lehető legkiterjedőbb átvilágításával, egy kulcs vagy egy kardinális tárgy megtalálása végett, itt szinte minden simán fog menni, maximum a feladványokon agyalhatunk sokat, melyek között azért akadnak igencsak húzósak is, bár ez attól függ, hogy a kezdésnél melyik nehézségi fokozatra bökünk rá.

Mindenesetre hiába nem akcióközpontú a játék, unatkozni nem fogunk, elejétől a végéig képes lekötni a figyelmünket. A helyszíneket bejárva végig gombóc lesz a torkunkban, és ebben hatalmas szerepe van Akira Yamaoka fülbemászó és megbabonázó zenéjének is. A mester nem csak újrahangszerelte az eredeti muzsikákat, de néhány új dallammal is megörvendeztetett minket – mindegyik szerzemény a helyén van, mindegyik ott és akkor csendül fel, ahol és amikor kell. Ezek már a régi verzióban is nagyban hozzájárultak a természetfeletti és egyedi összképhez, ahogy a remake-ben is ez történik. Megpengetik a nosztalgia húrjait, de mégis különös frissességgel szolgálnak. Garantáltan kamillázni fogunk, amikor megszólal a Theme of Laura, a Betrayal vagy a Promise. Rendesen sikerült elkapni az eredeti klasszikus feelingjét.

Ez a játék összes többi szegmensére is túlzás nélkül igaz. A lengyel fiúk-lányok semmit sem tusoltak el, nem kozmetikázták át azokat az elemeket, amik működtek az eredetiben, ilyen formán nem vágtak ki jeleneteket, nem hagytak ki belőle fontos részeket, az új tulajdonságokat pedig úgy implantálták bele a remake-be, hogy hozzáadjon, ne pedig elvegyen az alapverzió értékeiből. Ezek közé tartozik például az eredeti hatféle ending is, amelyből hármat a játék során hozott döntéseinktől és cselekedeteinktől függően kapunk meg, a másik hármad pedig az újrajátszások alkalmával oldhatunk fel – ehhez jött további kettő befejezés, melyek méltó módon idomulnak az eredeti játék és a komplett széria szellemiségéhez.

Gondolom a fent leírtak után az mindenkinek kristálytiszta, hogy a Silent Hill 2 remake-je beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Szinte hihetetlen, hogy a Bloober Teamnek tényleg sikerült felnőnie az eredeti klasszikus örökségéhez, tették mindezt irigylésre méltó szakértelemmel, kőkemény munkával és már-már emberfeletti alázattal. A 2024-es Silent Hill 2 ugyan nem lesz olyan korszakalkotó, mint a 2001-es kultjáték, igazából nem is lehetne, de ahhoz bőven elég, hogy friss vért pumpáljon a sorozat elüszkösödött vénájába, és hogy a Konami hosszú idő után végre újra elnyerje a bizalmunkat. Ahogy az eredeti cím tépte darabokra a lelkünket James Sunderland sötét, drámai, komplex és csavaros pokoljárásával, úgy rángatja most ki a remake a koporsójából a szériát és szedi ki azokat a szögeket, amiket a japán kiadó annak idején a Team Silent feloszlatásával, a következő epizódok inkompetens megközelítésével és a komplett Silent Hill név elkárhoztatásával vert be.

Most fordult a kocka. Tehát nincs más hátra, mint beszerezni a játékot és átlépni Silent Hill határán – akkor is, ha veterán rajongó vagy, akkor is ha újonc, de szereted a horrort. Ez a város immáron 25 esztendeje nem ereszti el az odalátogatókat, és úgy néz ki, még jó ideig nem is fogja. Sőt, talán még egy hangyányival jobban magához ölel, mint bármikor.

A Silent Hill 2 PC-re és PlayStation 5-re jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2024-ben