Ford Street Racing

Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy a Need for Speed-ek, a Burnout-ok, a Gran Turismo-k az árkád-autóversenyek jeles csúcsképviselői. Azonban mit csináljon egy olyan csapat, mint az Empire Interactive kevés tőkével a háta mögött? Kénytelen lesz nem több, hanem egy autómárkát szerződtetni magához.

Eme üzleti fogás teljesen korrekt, nincs vele probléma, bár van, aki szívesebben válogatna a sok-sok autófajta közül. Ennek ellenére lehet egy ilyesféle program is jó, nem egy játék bizonyított már ekképp. A Ford Street Racing-gel rögtön egy hatalmas gondom volt: éreztem a finom rókabőr szagát, mivel eleddig három Ford Racing is megjelent kisebb-nagyobb sikereket elérve. Bár a címben található „Street" szócska sejtet valamiféle változást, azonban bizton állíthatom: nem fognak minket drasztikusan megrázni az újítások.

A játékba tizennyolc darab Ford került három kategóriába sorolva. Lesz hat klasszikus (Classic) verda, hat járgány kapott helyet a mai világ „jelenjéből" (Performance), végül újabb hatos képviseli a High Performance kategóriát, vagyis ezen címke alatt találhatóak meg az igazi csodák, a dühöngő vadállatok. Hogy pontosítsam önmagam, a Ford Street Racing-ben az 1968-2007-es időszak tizennyolc csúcsmodellje szerepel, s bemutatóként hadd untassalak Benneteket néhány névvel és dátummal. Mustang GT (1968), Mustang Boss 302 (1969), Capri Mk 1 RS2600 (1970), Mustang Boss 429 (1970), Escort RS2000 (1973), Torino Sport (1975), RS200 (1985), Sierra RS500 (1987), Escort RS Cosworth (1992), GT90 Concept (1995), Ford SVT Cobra R (2000), Focus RS (2002), Fiesta ST (2004), Mustang GT-R Concept (2004), SVT F-150 Lightning (2004), Ford GT (2006), Mustang GT (2006), Shelby Cobra GT500 (2007). Mint olvasható, a választék igen meggyőző, külön érdekesség, hogy minden autónak más adottságai vannak, ily módon az eltérések – mégha kis mértékben is – érződnek versenyzés közben.


A Ford Street Racing érdekes játékmódja a csapatos dulakodás (Team Racing), melynek lényege, hogy ne egyénként, hanem csapatként próbáljunk meg minél jobb helyezést elérni. Ennek tetejébe megkapjuk a gárda összes versenyzőjének irányítását, közöttük váltogathatunk, utasításokat adhatunk nekik valamilyen gaz tett elkövetésére. Például egy sima körverseny alatt szeretnénk két járgányunkkal előtörni: az egyikkel elhajtunk jó messzire, majd átváltunk a másik tagra, hogy vele is behozzuk a lemaradást. Rosszabb esetben az ellenfeleink (kik szintén csapatban mozogva próbálnak keresztbe tenni nekünk) legyorsulnak minket, így kénytelenek vagyunk igénybe venni a Block-lehetőséget – jelzünk társunknak, hogy fékezzen egy kiadósat vetélytársunk előtt, mire az belassul, számunkra pedig szabad az út. Ha nagyon le vagyunk maradva Draft-elhetünk is: nitró helyett gyakorlatilag társunk hátszele hajt minket - ezt a műveletet duplán, akár triplán is végrehajthatjuk, nagyokat gyorsulva így. A Team Racing menüpont alatt kisebb manager-játék is megbújik: a továbbjutás érdekében – mivel egy-egy négykerekű igen borsos áron jár-kel - mindig pénzre lesz szükségünk. Pénzt a Challenge feladatok teljesítésével (sima körverseny, időmérés, stb.) szerezhetünk, de nagy jutalomra számíthatunk a bajnokságok megnyeréséért is – a bajnokságok a már említett kategóriákra vannak felosztva, s nekünk ily módon kell gazdálkodni a keresett pénzből: vajh melyik két járgányt vegyük meg és indítsuk el a versenyeken? Fontos megemlíteni, hogyha egy Championship-nek ugrunk neki, akkor annak végéig nem menthetünk, nem kezdhetünk újra egy árva versenyt sem – lesz, ahogy lesz. Megvásárolt gépeinket a garázsunkban tárolhatjuk (maximum hatot), itt tudjuk megjavíttatni az egyes versenyek után leamortizálódott kicsikéket kisebb pénzösszeg ellenében.


Természetesen az egyéni versenyzés is a lehetséges játékmódok között szerepel, azonban itt én a lehetőségek kiaknázatlanságát, a játék ezen részére fordított megfelelő mennyiségű munkaórák hiányát éreztem. A Solo Racing a csapatos mókához képest meglehetősen vérszegény lett, mindenféle menedzsment nélkül. Mindössze kiválasztunk – a Team Racing-ben feloldott kocsik közül – egy verdát, s nekiesünk a bajnokságnak: így komolyabb jutalom nuku, a motiváció nulla, a játékélményről lemondhatunk. Egyébiránt a Ford Street Racing egészére jellemző az unalomba fulladás, s bár az ember el tud szórakozni vele ideig-óráig, azonban később megunja, s elkezdi tolni a Need for Speed: Most Wanted-et. Szabad városfelfedezés híján (sőt még pályákból is igen kevés van) a gamma nem tud majd újat mutatni, nem ösztönzi a játékost a további vezetgetésre – hacsak a felhasználó nem próbálja meg kihasználni a multiplayer módban rejlő lehetőségeket.


A Team Racing kapcsán akaratlanul is felvetődik az emberben a mesterséges intelligencia kérdése – nos, a FRS-ben érdekesen sikerült megírni a gépi észt, ellenfeleink és társaink gondolkodása már-már kétségbe ejtő időnként. Minden kezdődik ott, hogy a gépi versenyzők körözése nem dinamikusan változik a körülményektől függően, hanem egy előre leprogramozott útvonalon mennek – a legnagyobb problémánk ez alapján, hogy az adott vonalról akkor sem térnek le, ha fizetnének nekik. Eme hatalmas hibának köszönhetően, ha útba vagyunk nekik, akkor lazán arrébb tolnak – szilárd meggyőződésem, hogy ily módon egy kis Polski is feldöntene egy kamiont. Még súlyosabb probléma, hogy ilyen galád tetteket saját csapattársaink is művelnek, ami – talán mondanom sem kell – nagyon frusztrálóvá tud válni, s a fenébe kívánhatjuk a gammát. A Team Racing módban első helyre téve egyik csapattársunkat, az lazán megtartja vezető pozícióját – tehát a gép semmi kiemelkedően okosat nem produkál, bár – mentéségére legyen mondva – próbálkozik ő is a mi módszereinkkel (Block, Draft, stb.).


A Ford Street Racing grafikáján egészen meglepődtem: nincs agyon plasztikázva, mint a Most Wanted, de nem is ronda, mint egy alsókategóriás Underground-koppintás. A verdán gyönyörűen tükröződik a környezet suhanása, a napfény is többször bántotta a szemem. Minden szépen ki van dolgozva, s még afféle HDR-effektus is került a gammába: egy-egy sötét alagútból kiszáguldván rövid időbe telik, míg a napsütés okozta változásokat megszokjuk. Tényleg kellemeset csalódtam a játék kinézetében, ennek fejében még a gépigénye is elfogadható – egy közepes konfiguráción szinte mindent maximumra húzva elszaladgál a program. Nem mondhatok ugyanilyen pozitívumokat a fizikáról, mely gyakorlatilag nem is létezik: törnek ugyan a verdák, viszont nem olyan mértékben, mint azt elvárjuk. Gyakran fordul elő, hogy a fizika csak ránk nézve valósul meg – azaz ellenfeleink lazán felborítanak, míg mi akár tankkal is nekik mehetünk, a stabil négy kerekük garantált. Bár tisztában vagyok vele, hogy a valósághű fizikai törvények beültetése a játékba egyet jelent a szimulátor fogalmával, azonban ez a motor ilyen téren túlzottan irreális.


Az irányítás szokható, bár figyelmeztetnem kell az NFS-ekre specializálódott olvasókat, hogy időnként tanácsos rátaposni a fékre vagy kézifékre, mert ezek használata nélkül erősen sanszos, hogy utolsó helyen végzünk. A Ford Street Racing zenei válogatása felejthető, nekem a járgányok hangjai sem tetszettek: egy Mustang hangja legyen olyan, mint egy igazi szörnyé, s ne halk sípolás legyen. Nem számítottam túl sok jóra a Ford Racing harmadik része után, eleve előítéletekkel ültem le játszani a játékkal – sajnos a megfelelőnek vélt téma ellenére az FSR gyenge „folytatás", s bár egy-két jó újítás van ugyan, ez kevés. Inkább maradjunk a bevezetőben említett ászoknál.