Terminátor: Megváltás

Rideg fémvázon, meggyötört, foszló hús – így lehetne jellemezni McG -egy hallatlan reményekkel megáldott kliprendező- munkáját, amit a Terminátor konszern továbbgondolásába fektetett bele. A Megváltás címe túlságosan bizakodó, humán erőforrás nélkül meddő.

Hivalkodás nélkül kijelenthető, sorrendben a negyedik Halálosztó film inkább egy csodás és világpusztító gépek kiállítása, mint az emberiség az Ítélet napja óta vívott kínkeserves jövőbeli harca az ellen, amit megalkotott. Kudarcba fulladt utópia, ahol a kényelem lett a ballépést kiváltó ok, mivé válunk, ha a társadalmat és a hadsereget a Skynetre bízzuk. Delejes lehetőségek rejteznének a lerombolt világban, ahol nem a homo sapiens áll a „tápláléklánc” tetején, hanem a mesterséges intelligencia által uralt fémsereg. Kitaszítottak lettünk, állatias ösztönök vezérlik az élők sorsát, maroknyi, elkeseredett ellenállás próbálja összeszedni magát, hogy legyőzze a szintetikus gonoszt. Csoportokba rendeződünk, próbálunk nem feltűnően viselkedni. Hasonlóak leszünk mi magunk is, ha beülünk a filmre, ugye magunkra ismerünk? Mégis mit várunk McG folytatásától? Cameroni magasságokat? Ha a direktor élni akar, akkor nem avatkozik közbe, még ha egy T-800-as is próbálja jobb belátásra bírni. Ugyan a rövid, zenés filmek nem érhetnek fel egy Terminátor filmig, s ahol a vágás és a látvány az úr, valamint az instant élmény, oda a Megváltás kevés.


Várjuk-e azt, hogy a lerombolt jövőben a por a napszítta arcunkba vágjon? Düledező épületek, síkságok emlékeztetnek a valaha még paradicsomi állapotokra. Az összeomlás bekövetkezett, John Connor az ellenállók élére kívánkozik, a Skynet folyamatosan pásztázza a térséget, lélegző ellenfelek után kutatva. 2018-ban azonban más is felbukkan, amit Sarah Connor magnófelvételei nem is említenek. A civilizációk utolsó elnyomottai a védelmi állásokban rejlő végső potenciál határán vannak. Tenni kell valamit, hiszen olyan nincs, hogy ezek a hitvány mosógépek teljesen eltöröljenek minden embert a föld színéről. John makacs és törtető, tudja mit rendeltetett neki a sors, minden kételkedőre fittyet hány, de túlságosan kapkod, így aztán nem is túlságosan gondolkodik. Hol van már az a rocker suhanc, akinek védangyala fekete napszemcsijében, egy motor nyergében hallgatta a Gun’s ’n’ Roses-t? Az elkezdett munka befejezésre vár. Ám színre lép Marcus Wright, akit még a letűnt korban ítéltek halálra, testét az orvostudomány számára ajánlva fel, csakhogy, most a jövőben, a kimaradt idő emlékei nélkül ébred. Olyan sok dolog a tennivaló, John elsőre csak találgatja mi a szerepe Marcusnak, ám a titokra hamarosan fény derül. Szerelmek szövődnek emberek és gépek között, giccsbe fordul a posztnukleáris eposz, csemeték gondoskodnak apjukról (Kyle Reese, egy naiv emo még). S minden, még a Skynet is sebezhető egy ponton, mert ugye azt is emberek alkották.


Mégis miért vágyunk a Megváltás után, amikor minden marcona, rongyokba bugyolált partizán és kódsorok vezérelte robotikus szörnyetegek is ostobák, véletlenek összjátékában bízva törtetnek saját, önpusztító céljuk felé, nem gondolva arra, hogy minden lejátszott ügy reménytelen. Mert a határozott, meginoghatatlan érvényesülés egy zendülői közösség szerepében elvetélt hatalmi harc: széthúzó, kapitalizmus fertőjéhez hasonlító mikrotársadalmak elkeseredett törekvései. Mert nem igaz az, hogy minden férfi katona, aki csak a kiosztott parancsok nyelvén ért, a nők is csupán segítő jobbkezek lennének. John túl nagy bizalmat fektet önön küldetésébe, retteg, hogy elbukik, görcsöl, ezért sokan, és teljes joggal kételkednek benne. Christian Bale igazságosztó karakterei szimplán méltóságteljesek, ámbár önön kényszerének megfelelően kevésbé súlyosan nyom a latba, mint a Marcus szerepében tetszelgő Sam Worthington, aki jónéhány esetben lejátssza a vászonról mindenki kedvenc bőregerét. Emberi, avagy valótlan dilemmáival, a gép-ember egy testben való viszonyáról regél, teli torokból, markáns jelenléttel mindvégig, régi nagykutyák teljesítményére emlékeztetve.


Legyenek viszont a Skynet újabb halálosztó találmányai, amely túllépnek az kibernetikus organizmusok rezzenéstelen arcú T-800-as és újabb verzióin, mert hiába, hogy a humanoid, vörösen izzó szemmel ballagókban van az igazi mélység, McG inkább a méretek híve, a tíz emelet magas Harvester és a repülő alkalmatosságok a Transformersek fricskái is lehetnének, de ez már akkor sem a James Cameron által látott jövőkép. Ne is várjunk ilyet tőlük, ahogyan logikus döntéseket sem, hiszen a gépek sem tökéletes pusztítók és végrehajtó erők, esélyt adva még ennek a kissé suta ellenállásnak, jól egyensúlyba hozva ezzel a játszmát. A kiadott parancsok, még a Skynet részéről is felülíródnak, nyugtázásra várnak folyton, s az ellenoldalon is van elég dőreség – látszólag minden modern militarista hadviselésre fittyet hányva százak halnak meg a kamikáze akcióktól, fontos erőforrások vesznek ezzel kárba. A legrosszabb az egészben, hogy minden kudarcot egyetlen, ízléstelen mondattal indokolnak meg.


S ahogy az első negyven percen végig szánkázunk, hisszük azt, hogy valami felépül, valami, ami ugyan egy nem várt univerzumot mutat be, de aztán fokozatosan elsorvasztják az élményt, míg végül egy szimplán ötletes megoldással fejezik be, az akkor már képletesen elferdült narratívát. Pedig ha akadásmentes akcióra vágyunk, akkor a Megváltásban nem kell csalatkozunk, vegytiszta látványbomba, kevésbé frusztráló fényképezéssel – könnyen megrágható és lenyelhető formában. Iszonyú sebesség a motorizált Skynet egységekkel, folyamatosan mozgásban, itt-ott csapva össze, végül pedig a rútság központjában tett séta, ha a ténylegesen nem egy kisebb focicsapat hozta volna össze a forgatókönyvet, akkor kiemelkedő lehetett volna. E kicsapongástól csak a szemünk örül, és mikor már tudatosodott, amit látunk, a lelkünk sír.


Nem indul be a Terminátor: Megváltástól bonyolult láncreakció, Danny Elfman zenéi viszont remek adalékanyagul szolgáltak minden gyengeség mellett is. Egy új szisztéma lehet a film, egy újabb folyam, amely a már meglévőket kibővíteni nem tudta, viszont egy új megközelítésre helyezi a témát, ahol a gépek már éreznek is. Az igazi egyéniségek hiányoznak, ahol görcs nélkül koncentrálnánk a gépek visszaszorítására tett kísérletekre. McG képtelen volt felnőni a névhez, talán sejthette is előre, a mezőnyből csak nagyobb nehézségek árán tud a felszínre bukkanni, ahogyan a CGI-Arnold is egy nyúlfarknyi időben. Mi is hasonlóan viselkedünk: arcul csapnak, a fájdalmat nem érezzük, viszont faarccal visszafordítjuk tekintetünket újra és újra.