Gyermekek játszanak boldogan Hailsham bentlakásos iskolájának udvarán, példás neveltetésben részesülnek, jártasak művészetben, tudományokban, gazdasági és társadalmi ismeretekben. Ruhájuk mindig makulátlan, reggel egy pohár langyos tej, és egyénre szabott vitaminadag várja őket, ebédjük szigorú diéta szerint készül, egészségük megőrzése a legfontosabb feladat, még nem is sejtik, de egy napon hasznos segítői lesznek az országnak. De nem úgy, mint azt gondolná bárki is.
Az ötvenes évek orvosi áttörései történelmi jelentőségű folyamatokat indítottak el, negyed évszázaddal később Nagy-Britannia lakosságának átlag életkora átlépte a 100-at. Az öregség ellen harcolni nem lehet, de az elmúlás orvosi eszközökkel eltolható, egy új máj, tüdő, vese, vagy szív életmentő segítség bárki számára, a program pedig működik, az állam fontmilliárdos beruházása egy új világ alapkövét tette le. Kint zuhog az eső, az iskola falain belül a negyedik osztály éppen órára készül, tanárnőjük nem tud belekezdeni a leckébe, elsírja magát. Ezek a gyerekek tudják, hogy sosem nőhetnek fel. Tisztában vannak haláluk okával, ismerik a dátumot. Szervdonorok.
Neveltetésük beletörődésre, kérdésektől mentes életre, boldog elfogadásra tanította őket, Kathy is egy közülük, húszas éveiben jár már, s csak akkor kezdi felfogni, hogy hamarosan vége lesz mindennek, mikor gyermekkori szerelme, Tommy, és annak barátnője, Ruth sok év után egy napon újra feltűnik életében. A lány több műtéten átesett már, közlekedni is csak járókerettel képes, teste sovány, arca sápadt, szemei beesettek, s a fiú állapota se jobb, mellkasát több heg csúfítja, haját lenyírták, csontjai kilátszanak, tekintetükben mégis ott a csillogás, az öröm, hogy sorsukkal másokon segíthetnek, az ő haláluk más életét jelenti.
A film a három fiatal sorsát örökíti meg, a játékos gyermekkornál kezdve, a szexuális vágyaktól, hamis érzelmektől és árulásoktól sem mentes kamaszkoron át, egészen a felnőtté válásig. Szerelmi tragédiájuk az iskolapadban kezdődött, elfojtott érzelmek és átsírt éjszakák törték darabokra az idilli kis kastély romantikáját, a külvilág csak tankönyvekben létezik számukra, s később sincs nagyobb szabadságuk. Kamaszként szigorú kimenőkhöz kell igazodniuk, nyomkövető bilincsük elárulja, hogy hol járnak éppen, és mit csinálnak, életük harminc, és negyven éves kor között fog véget érni, állítólag a szerelmesek kapnak egy kis haladékot, de semmi sem biztos.
Drámai a gondolat, hogy valakit már fogantatása pillanatában halálra ítél egy nála nagyobb hatalom, ezeknek a gyerekeknek nincsenek szüleik, nem rendelkeznek vezetéknévvel, talán hiányozni se fognak senkinek, lelkük és gondolataik viszont nagyon is emberiek. Félnek, féltékenyek, éhesek, fáznak, szagolnak, érintenek, csókolnak, sírnak, remegnek, szeretnek, szeretkeznek. A haláluk napról-napra közelebb kerül, egy részükből kiölték a feltételezést is, hogy lehet más a sorsuk, valahol mélyen viszont az utolsó pillanatig reménykednek a kegyelemben, még akkor is, amikor a legsötétebb idők köszöntenek rájuk.
A Ne engedj el, eredeti címén a Never Let Me Go a Napok romjai szerzőjének műve, Kazuo Ishiguro irodalmi díjas regénye hamarosan kapható lesz itthon is, a külföldi kritika az évtized legjobb könyvének nevezi, s az adaptáció se kevésbé drámai. Mély érzelmek és komoly filozófiai gondolatok csatáznak egymással a vásznon, megrázó tekinteteket, felkavaró párbeszédeket látunk, az ártatlan gyermekből egy felvágott, elmúlásra váró, csupasz test válik, mintha a biológia tankönyv lapjai kelnének életre, nincs személyeskedés. A jéghideg szike finoman hatol át a hasfalon, termetes nyílást képezve a gumikesztyűs férfikezeknek, az érszorító a helyére kerül, s a szerv száraz jégágyon landol finoman, kérem a zárójelentést három példányban aláírni, készen vagyunk.
Mark Romanek rendező nem végzett feledhető munkát, filmjét átható képi játék, gyönyörű zene, és örökemlékű színészi alakítás teszi halhatatlanná, milyen furcsa éppen ezt mondani egy olyan műről, mely az elmúlást tárja elénk, leplezetlenül.
Rendezte: Mark Romanek
Producer: Alex Garland, Andrew Macdonald
Írta: Kazuo Ishiguro
Zene: Rachel Portman
Operatőr: Adam Kimmel
Vágó: Barney Pilling
Szereplők: Carey Mulligan, Andrew Garfield, Keira Knightley
IMDB értékelés: 7.3
RottenTomatoes átlag: 7.0
Saját vélemény: 8.9
Isten adja legyen igazad! :)
Pedig egyszerű a dolog. Ha valami sz*r akkor sz*r, és a sz*rból hosszú távon nem lehet várat építeni. Legalábbis szerintem :)
El van cseszve az egész, és változtatni már nem nagyon tudunk rajta. Ahhoz vmi hatalmas égbekiáltó csoda kell hogy itt változzon bármi is.
Egyébként meg jó lett a leírás, és érdekes filmenk tűnik, mindenképp megnézem! :)
"Senki nem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad." erre az idézetedre a legjobb példa pedig az oly és annyira bálványozott USA. És itt beszúrnám az idézetb azt is, hogy ezt csak azzal lehet megcsinálni aki buta, földbuta és nincs egy kis rálátása a világon a dolgokra és tremészetesen mindent elhisz amit a Híradóban hall mert az csak igaz lehet,a nélkül, hogy bármit is megvizsgálna amit ugye a butasága kizár.
1. ha nem látod át a dolgokat vagy ha nem figyelsz oda a világ negatív felére(...ááá mit is mondok felére? ...inkább úgy 10/9 fhos stuff), nem is tudsz véleményt formálni a dolgok állásáról, mert akármennyire is szeretnénk attól h te vagy én így gondolkodunk a világ összességében nem fog megváltozni és nem azon bigott felfogás szerint nem mert hogy "az emberi természet ilyen!"...ó nem nem, hanem azért mert a kretén társadalmi normák erre kényszerítik az egyént
2.ahogy már utaltam rá amikor idézőjelbe tettem a világunkat szót, hogy ez csak a MI világunk, próbálsz nyitott szemmel és füllel járni amennyire csak tudsz, de soha de soha nem fogod átlátni a káoszt ami a világon van, mert nemes egyszerűséggel nem engedik. Összefoglalva: "Senki nem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad."
http://www.youtube.com/watch?v=PIsk2paJKZw
-Az elet szep ( 1997, Roberto Benigni filmje )
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.