Vaják: A tó úrnője könyvkritika

Nagy utazáson vagyunk túl, már rá sem lehet ismerni Geraltra és Cirire. Derék szörnyvadászunk már belekeseredett az életbe, elvesztette humorát, ami érthető, hiszen olyan megpróbáltatásokon ment át, amit józan ésszel lehetetlen felfogni. Cirilla ezzel szemben szinte kivirágzott, úgy látszik, kiheverte a korábbi kegyetlenkedéseket és hajszát, és már a Fecske-toronyban múlatja idejét - persze a várva-várt nagy összecsapást ő sem kerülheti el. Együtt sírtunk és nevettünk a hőseink és persze a mellékszereplők kalandjain, bár Andrzej Sapkowski fantasy sagája mégsem a cselekmény miatt érdekes, hanem a való világunkra reflektáló komoly társadalmi és politikai felvetések miatt. 


A lengyel szerző folyamatosan csiszolta stílusát, sűrűn váltott nézőpontot és idősíkot, megjegyzem, eléggé önkényesen, többször összezavarva az olvasóját. Mindennek most ért a csúcsára, a szerkesztés maga a tökély, a kusza időrend nagyon is tudatos – ne féljünk a kissé rágós ételen, később úgyis összeállnak a mozaikdarabkák. A tó úrnőjében nem minden szálat varrt el úgy az író, ahogy azt a rajongó elvárná, de Sapkowskinak nem is az volt a célja, hogy nekünk írjon, sokkal inkább az, hogy évtizedek tapasztalatát, szarkasztikus világnézetét egy fantasy regényciklusban vesse papírra. 

A történet ott folytatódik, ahol legutóbb abbamaradt: Ciri eltűnik a saját világáról a Fecske-toronyban, míg Yennerfert a könyörtelen mágus, Vilgefortz rabolja el, miközben válogatott kínzásokban részesíti. Geralt és társai ezzel szemben a remek borairól híres festői hercegségben, Toussaintban várja a tél végét. A fehér hajú azzal múlatja az idejét, amihez leginkább ért: megtisztítja a szörnyektől a híres borospincéket. Eközben, nem is olyan messze, Nilfgaard tovább folytatja hadjáratát, a császár még nem tett le róla, hogy a hamis Cirit a valódira cserélje. A házasság révén az egész birodalom törvényes és kikezdhetetlen ura lehet. A varázslónők társasága igyekszik a saját malmára hajtani a vizet, de továbbra is kerülniük kell a nyilvánosságot. Geralt végül fegyvert fog, hogy egy minden eddiginél epikusabb összecsapásban végre pontot tegyen a história végére.


A szerző még egy világ behozásával emelte a tétet, a mondakör ismerős lehet az angolszász fantasyben jártas olvasóknak, ám roppant érdekes átélni, hogy Sapkowski mentalitása miként csapódik le ebben a környezetben. A múltban, a jelenben és a jövőben játszódó narratíva kicsit fárasztó lehet, de végül helyére kerül még minden, és a kitartásunkat bőven kárpótolja a dupla finálé. Nehéz róla írni róla anélkül, hogy lelőném a poént, legyen elég annyi, hogy minden korábbi apró történeti foszlány és persze a főhősök kálváriája elemi erővel csúcsosodik ki a befejezés során. Van, aki meghal persze, de mégsem támad hiányérzetünk utána.

Az ember azt gondolná, amikor valaki ennyi évet eltölt világábrázolással, időt és karakterszámot nem kímélve tolva fel a figurákat a sakktáblán, nem fog új szereplőkkel bíbelődni. Pedig ennek ellenkezője történt, a friss arcok - köztük Fringilla Vigo varázslónő és a toussainti kompánia - nagyon magabiztosan megrajzolt arcok. Hát még a kötetnek lényegében keretet adó álomlátó nők!


Az első döbbentet után jön a másik, majd a következő – mindegyik felér egy arculcsapással. Mintha a szerző atyáskodna felettünk, csillogó szemmel reménykedő ifjoncok felett, hogy folyamatos pesszimista megjegyzéssel és előre nem látható fordulatokkal szegje kedvünket. Geralt hősiessége kevés ahhoz, hogy a nagyhatalmak mellett labdába tudjon rúgni. Mentségére szóljon, még akkor is próbálkozik, amikor a társai, Kökörcsinnel az élen, elvetélt próbálkozásnak tartják Ciri megmentését. Eközben a birodalmak dögöt marcangoló farkasokként viselkednek – hát még a háttérben munkálódó társaságok! Mindenki tudja, mi lesz a háború végkimenetele, amíg ember az ember, cselekedetei ugyanolyan kicsinyesek maradnak. És igen, eljutunk oda is, ahol a videojátékok kezdődnek.

A Vaják: A tó úrnője végre felteszi a koronát az egész sorozatra. Még akkor is, amikor Sapkowski öncélúan elidőzik a kevésbé fontosnak tűnő szereplőkön, a háború a maga teljességével jelenik meg előttünk, a csatajelenetek során megfagy az ereinkben a vér. Lehet, hogy nem sok köze van Geralt, Yennefer és a Ciri szálához, de hogy nélkülük kevesebb lenne az egész, arra bizony megesküdnék. Oké, túl sok a hataloméhes karakter ahhoz, hogy egy jöttment vaják és családja rendet rakjon, akkor meg hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből.


Nehéz, ugyanakkor letehetetlen olvasmány ez a 480 oldalas tömény, szláv mentalitású záródarab. Szerencsére a PlayOn a Season of Storms című novelláskötetet is meg fogja jelentetni, amely visszamegy egészen a kezdetekhez, miközben ugye fut a képregénysorozat, és a Netflix-féle élőszereplős széria is tervben van. A Fehér Farkas nem fog egyhamar kikopni a köztudatból.