Alma Katsu: Éhség könyvkritika

A több családot, tehetős agglegényt magába foglaló 87 fős pionírcsoport kálváriája történelmi tény, a tragédia valóban megtörtént a 19. századi USA-ban, szóval bőven a vadnyugat korában. Több szerencsétlen körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy végül csak egy maroknyi, lesoványodott embert élte túl a keletitől a nyugati partig vezető utazást. Nem a más karavánok által használt útvonalat, hanem a Hastings-utat használták, amit csak előtte kevesen jártak be, hiszen az érintetlen és zord vadonon keresztül vezet. 1846 novemberében aztán beköszöntött a tél, ami a Sierra Nevada hegységben megállításra kényszerítette a társaságot. Tizenheten elindultak segítséget kérni, ám a többiek élelme gyorsan elfogyott, így csak úgy élhették túl, ha felfalták halottaikat.


Ebből a hátborzongató eseménysorról írt horrorregényt Alma Katsu, aki CIA-s karrierjét hagyta ott a könyvírásért - az Éhségben a Donner-társaság amúgy sem szívderítő történetét a természetfelettivel önti nyakon.  E szempontból az Éhség sok hasonlóságot mutat a Dan Simmons-féle Terrorral, hiszen ez is megtörtént eseményeket dolgoz fel, nem kevés horrorelemmel nyakon öntve.

Jelen könyv viszont némileg könnyebben emészthető a sarkköri rémtörténetnél, hiszen jóval rövidebb és fogyaszthatóbb stílusban vetették papírra. A szerző itt is rengeteg kutatómunkát végzett, hogy a történelmi tények hitelesek maradjanak, így az Éhség az adott kor hű lenyomata, az akkori ember világnézetét, szokásait és technikai vívmányait mutatja be autentikusan. Már csak ezért is csemege az egész, hiszen nincsenek benne romantikus túlzások.


A pionírok színes garmadája pedig kiváló táptalaj egy több szereplőt mozgató történet kibontásához. Nincs egy kimondott főszereplőnk, inkább sok más kulcsfigura szemszögéből és naplóbejegyzéseiből ismerjük meg folyamatosan elmélyülő szenvedéseiket. A karakterek kellően kidolgozottak, és többségük valami elől menekülve, vagy a tragikus múltat hátrahagyva vállalkozik az utazásra a jobb élet reményében. Gazdagok és szegények társasága ez, a nevek és a dátumok is stimmelnek, Katsu viszont valódi személyiséggel ruházta fel mindegyiküket. Vannak köztük haszonlesők, babonás családanyák, gyenge vezetők és igazi gátlástalan alakok, akik szinte megrészegülnek a hatalomtól. Akadnak persze kötelességtudó, vagy tiszta szívű emberek, akikkel szimpatizálunk is.

A vadonban való utazás azonban nemcsak a szereplőket, hanem az olvasót is megedzi. Az út első része nagyrészt eseménytelenül telik, így a kialakuló erőviszonyokra és intrikákra koncentrál az írónő. Ám ahogy fogy az élelem, a téboly lassan úrrá lesz mindenkin. Gyermekek tűnnek el éjjel, holttestük csak napokkal később kerül elő megcsonkítva. Mivel az ismeretlennel állnak szemben, így az emberek logikus reakciója az, hogy egymásra mutogatnak, bűnbakot keresnek. A cselekmény ezáltal lassan indul be, bőven túl leszünk a könyv felén, amikor a lélek- és testőrlő események igazán elkezdődnek. Addig viszont marad a sejtetés, a misztikum – helyenként néhány odavetet cafat az olvasónak, rituálisan megfeszített indiánhullák és megzavarodott emberi roncsok képében.


Igazán lehet szeretni az Éhséget, amikor az emberi természet sötét oldalára koncentrál, hiszen amikor a hidegben, elzárva a világtól a túlélésért küzdünk, és egyetlen falat élelem is sokat jelent, sok mindenre képesek vagyunk. Kirekesztjük embertársainkat, agresszívvé válunk és a gyilkosságtól sem riadunk vissza. A körülmények áldozataivá válunk, ha pedig biztonságos helyen is hajlamosak vagyunk rosszat tenni, a szélsőséges helyzetben lehull rólunk az álca, és megmutatjuk valódi énünket. Aki tehát pszichológiai drámát vár, annak sokkal jobban fog tetszeni a regény.

Persze testet öltenek az indián mendemondákból származó démoni teremtmények is, de ezek inkább színesítik, semmint valódi értéket adnak hozzá a könyvhöz. Mintha Katsu sem tudta volna pontosan belőni az arányokat, amit simán megbocsátottam volna neki, ha egy igazi vérgőzös katarzisban csúcsosodna ki az Éhség, de nem így lett. Inkább kapkodós és az edzett olvasók számára kiszámítható lett a finálé, ráadásul az időközben kialakult emberi kapcsolatoknak sem lett komolyabb végkifejlete, így pedig némileg hiányérzetünk is marad.


Ha pedig ezt megbocsájtjuk neki, mert a téma, a korszak rendkívül hálás, akkor egy több szereplőt mozgató, igazán nyomasztó történetet kapunk az emberi gyarlóságról és az anyatermészet kérlelhetetlenségéről. Nem fog meglepni, hullámvölgyek is vannak, de hogy izgalomban tart, azt felesleges lenne tagadni.

A könyvbe itt olvashatsz bele.