Múltidéző: Hellraiser-filmek

1987-ben új figurát avattak a horrorikonok csontokkal és belsőségekkel kirakott vérmocskos panteonjában. A legendás brit író, Clive Barker, aki előtt még a nagy Stephen King is leborult, alig egy évvel korábban írta meg a The Hellbound Heart című novelláját, amelyből végül – Hellraiser néven – filmet rendezett, és természetesen a forgatókönyvet is ő gépelte. Aki ismeri Barker munkásságát, azt nem érheti meglepetésként az alkotás aberrált, perverz, nemhogy visszataszító, de egyenesen gyomorforgató és gusztustalan stílusa: egyszerre hátborzongatóan félelmetes és végtelenül gyönyörű mese ez szerelemről, bűnről, hűtlenségről, árulásról, a lehető legkegyetlenebb eszközökkel. A Hellraiser egy beteges, szürreális, morbid látásmóddal megáldott szadista, ám egy pillanatra sem öncélú trancsírhorror, másik dimenzióból érkező, kegyelmet, könyörületet még csak hírből sem ismerő lényekkel, extrém brutalitással, nem kevésbé finomkodó explicit halálnemekkel, groteszk képekkel és a hús bőrig hatoló poézisével, amit azóta sem sikerült felülmúlni, de még megközelíteni is alig. És persze ne feledjük a gyarló lelkeket elragadó Pinheadet, aki azóta valódi kultstátuszt vívott ki magánk a műfajban, az őt megszemélyesítő Doug Bradley-nek pedig nem kevés szerepe volt abban, hogy Barker filmje örökre beleégjen a filmrajongók agyába. A Hellraiser-franchise jókora szeletet hajtott ki magának a popkultúrából: képregények, videojátékok jelentek meg a szögfejű kenobita közreműködésével, még maga Barker is írt egy folytatást a novellához, A vér evangéliuma címmel – és természetesen ne feledkezzünk meg a további kilenc filmről sem, amit az első felvonás hihetetlen sikere után készítettek, és amik igazából többet ártottak, mint használtak Pinhead és a poklot megidéző, természetfeletti kocka mitológiájának.

Összesen tíz rész után, amiből kilenc (vagy inkább nyolc) tulajdonképpen felesleges, nem csoda, hogy a rajongók nem valami lelkesek az idén a Hulu streaming-szolgáltatójára érkező reboot miatt (amiben nem mellesleg egy női Pinhead teszi majd tiszteletét), és az még bőven kérdéses, hogy vajon az új filmnek sikerül-e életet lehelni a lényegében már idestova 35 éve döglődő, rosszabbnál rosszabb folytatásokkal megvert sorozatba, vagy csak egy újabb szög lesz a már amúgy is Praktiker-reklámként funkcionáló frencsájz koporsójába. Jól lehet, összességében így sem kell aggódni, hiszen Barker olyan ütős atmoszférát teremtett az eredeti filmben, hogy azt még a mítoszromboló folytatások sem tudták lerombolni, és az is valószínű, hogy ezt nem a lassan érkező legújabb epizód fogja elkezdeni. Utóbbi örömére cikkünkben végigvesszük a franchise filmjeit a teljesség igénye nélkül, és egy pokoli utazásra invitálunk titeket a kéj és a kín birodalmába, amelynek véres ösvénye húscafatos kampókkal, széttépett testrészekkel és az emberi természet legsötétebb oldalával van kikövezve. A pokol eszközei kimeríthetetlenek: „What’s your pleasure?”

Hellraiser (1987)

„We’ll tear your soul apart!” Doug Bradley-nek elég volt egyetlen mondatot szólnia a nyolcvanas évek végén, és mindenki rögtön összehugyozta magát. Pedig eddig a pontig sem volt szívbajos a film, ami tulajdonképpen egy dark fantasy, egy szado-mazo szerelmes történet és egy beteg testhorror keveréke, egy diszfunkcionális család első pillanattól kezdve elkerülhetetlen széteséséről. Szóval a Hellraiser sok minden: szaftos hardcore horror, a szexuális kielégületlenség és az ebből fakadó frusztráció témáját erőteljesen pedzegető családi dráma, szadomazochista jellemzőkkel felvértezett hentelés, az évtizedet nagyban meghatározó glam rock és heavy metal divatot a végtelenségig magukévá tevő, első látásra is visszataszító szörnyetegekkel. A fentebb leírt tulajdonságok külön-külön nézve is remek alapanyagok lehetnek egy filmhez, de így együtt adnak ki igazán ütős, hatásos összképet. Akár a csúcsra járatott gore-szintet, akár az S/M-fanatikus kenobitákat, akár a vonzalom és undor, a kín és az öröm egyvelegét (a film ugyanúgy fürdik az ambivalens  hangulatban, mint az ellentmondásos vizuális rémületben), akár a még ma is profinak ható maszkokat, akár a remek fény- és árnyékhatásokat, akár a színészi alakításokat (na jó, itt azért néha rezeg a léc), akár Christopher Judge kiváló, gótikus, atmoszférateremtő zenéjét nézzük, a Hellraiser mindenben elsőosztályú. A slasher-műfaj halhatatlan, maszkos sorozatgyilkosaitól és a késekbe/bozótvágóba/karmos kesztyűbe szinte már önszántukból belesétáló tinédzsereitől hemzsegő nyolcvanas években enyhén szólva sem volt felkészülve a közönség egy ennyire komoly, a humort és az öniróniát élből eltaposó horrorra – de a Hellraiser nem csupán azért zseniális, mert a maga idejében fityiszt mutatott az akkori trendeknek, hanem mert nyomasztó, reményvesztett hangulata mind a mai napig kényelmetlenül hátborzongató.

És itt még csak nem is a gyönyör és a fájdalom kontrasztjával kecsegtető kenobiták az igazi gonoszok. A film gyakorlatilag a mozgókép történelmének egyik, ha nem a legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja meg, középpontban a gyarló, romlott, a vágyat, szexet, testi kielégülést elkeseredetten hajszoló emberrel, aki ebben a játszmában szó szerint mindenre képes az átveréstől kezdve a gyilkosságig – a kenobiták, mint olyanok, csak rezzenéstelen arccal végzik a dolgukat. Eredetük (ekkor még) egyáltalán nem ismert, és pont ezért is annyira hátborzongatóak – ha a puszta megjelenésük önmagában még nem lenne elég. Két lábon járó szimbólumai az ismeretlen rettegésnek, nem rosszak és nem is jók, egyszerűen csak az emberek esendőségéből és bűneiből táplálkoznak: aki megidézi őket, azt kérdés nélkül viszik magukkal, nincs apelláta, és még ha sikerül is kievickélni az örök fájdalmat biztosító láncaik közül, végül úgyis megtalálnak. Ezért, bár vonzó, hogy Pinheadet a horror legemblematikusabb alakjaival, Freddy Kruegerrel, Jason Voorheesszel, Michael Myersszel és Chuckyval emlegetik együtt, valójában itt még teljesen különbözik tőlük. Sokáig dicsérhetném még Barker rendezését, de szász szónak is egy a vége: a Hellraiser minden idők egyik legjobb horrorfilmje, és ahogy a kenobiták áldoznak a pokol oltárán, úgy számít igazi élvezetnek újra és újra megnézni ezt a klasszikust, még így, 35 évvel a bemutatása után is.

Hellraiser II (Hellbound: Hellraiser II, 1988)

A sikeres horrorfrencsájzoknál előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy megpiszkálják a nagy ikonok eredettörténetét, így elvéve tőlük minden misztikumot és titokzatosságot, ami vonzóvá tette őket. Ez a Hellraisernél már a második részben bekövetkezett (vagy inkább elkezdődött), a dolog pikantériája viszont az, hogy Pinhead kiherélésében és a kenobiták egyszerű, slasher-tucatgonosszá degradálásában Clive Barker is aktívan részt vett. Ugyan a Hellraiser II-ben csak ötletgazda és producer volt, a rendezői feladatokat ezúttal Tony Randel végezte, de szomorú, illetve minimum meglepő, hogy ez a duó pont a nagyszerű első rész ellentétét csinálta meg, mely a zavaros látványvilágával, a követhetetlen cselekményével, no meg az erőltetett mítoszteremtéssel többet vesz el az eredeti film titokzatos, rémületes atmoszférájából, mint amennyit hozzáad. A második felvonás a folytatások bevett sémáját követi: azaz nagyobb, szövevényesebb, brutálisabb, undorítóbb. Több vér folyik, több test szakad szét, több a gusztusos effekt (ezek még mindig a toppon vannak, szó se róla), az amúgy sem tisztalelkű, esetenként született elmebeteg karakterek válogatott módszerekkel hullanak el (amikor az egyikük egy borotvával kaszálja le saját testéről a képzelt bogarakat és egyéb csúszómászókat, azon a jeleneten minden horrorrajongó megnyalja mind a tíz ujját), Christopher Judge zenéje pedig, ha lehet, még földöntúlibb és gótikusabb.

De másban viszont nem tud elődjére licitálni. Eleve problémás folytatni egy olyan egységes, egész, kerek filmet, mint a Hellraiser, és ha a forgatókönyv nem piszkálná sebészi tűvel minden lehetséges irányból Pinheadék eredetét, a második rész akkor is teljesen felesleges lenne. A Hellraiser II ezek nélkül is sótlan, harmatgyenge, sőt, időnként kifejezetten következetlen film: nemigen érteni, hogy ki mit és miért tesz, nincsenek mögöttük értelmes indítékok, sem épkézláb célok. Már csupán ezeket nézve is szomorúan előrevetíti a film a pocsékabbnál pocsékabb, Barker eredeti művét lenyelő, megrágó és kiköpő folytatások sötét vízióját, de azzal, hogy megmagyarázzák a misztikus, ködbe burkolódzó lényeket, végleg megpecsételik az amúgy sem túl fényes, sőt, egy idő után rettenetesen monoton második részt. Sovány vígasz ugyan, ám mivel itt még nem a maximumra tolt gyalázásnak, hanem az egész folyamat kezdetének lehetünk szemtanúi, a Hellraiser II óriási fenntartásokkal és nagy adag jóindulattal talán szódavízzel félig-meddig még elmegy.

Hellraiser III: Pokol a Földön (Hellraiser III: Hell on Earth, 1992)

Ha a második rész páros lábbal taposott az eredeti film szellemiségén, akkor a harmadik megölte, kibelezte, aztán hamuvá égette azt. Hogy megértsük, hol is siklott félre a Hellraiser III: Pokol a Földön, elöljáróban elég ennyit tudni: Pinhead (akinek eredetéről sajnos itt még többet tudunk meg) személyesége „kettévált”, így amíg a gonosz valója hisztérikusan röhögve, ripacskodva, röhejes slasher-gonosszá degradálva terrorizálja az embereket, addig a jó énje az aktuális, egyébként borzasztóan semmilyen főhősnő, Terri álmában jelenik meg, majd a fináléban, amikor mindketten Terri álmában vannak (nem mellesleg éber állapotban kerülnek oda, nyilván magyarázat nélkül), megjelenik Pinhead is, aki így szembekerül korábbi önmagával. Nem csoda, ha sokan ráncolják a homlokukat, bemutatója idején sem ölelték keblükre a kritikusok. A Hellraiser III már teljesen különbözik az eredetijétől, mi több, tényleg az égvilágon semmi köze ahhoz a szellemiséghez, ami azt a filmet különbbé, jobbá tette ötlettelen, rókabőrszagú társaitól. Barker is tudhatott valamit, mert itt már csak executive producer volt, valamint ezután szépen faképnél is hagyta a frencsájzt. Hasonlítsuk csak össze a legelső rész Pinheadjét az ittenivel!

Ég és föld a különbség: előbbi egy félelmetes, egyben méltóságteljes, vérfagyasztó nyugodtsággal a dolgát végző figura volt, utóbbi egy tizenkettő-egy tucat mészáros, aki habzó szájjal gyilkol le mindenkit, aki az útjába kerül, kivéve Territ (a diszkós öldöklés, ami amúgy a film csúcspontja kellene, hogy legyen, ennél fogva teljesen nevetséges és karakteridegen, az egyébként vicces templomi jelenet nemkülönben). Szegény főhősnőnket végigkergeti a fél városon, közben mindent felrobbant, ráküld néhány újsütetű kenobitát (az egyiknek videókamera van a fejében, a másik CD-lemezeket hajigál, a harmadik benzines palackokat – hol van már ezeknek a lényeknek a fenséges, egyszerre velőtrázó és vonzó bája), és közben a se nem jó, se nem gonosz horrorikon a kukában végzi, a gyönyör és a kín bizarr és művészi kettősségével együtt. A frencsájz, amely egy eredeti, sajátos koncepcióval indult, a harmadik résznél egy lélektelen és agyatlan folytatáshorrorrá korcsosult, ami csak annyit tud felhozni mentségére, hogy minden gyengesége ellenére mégsem a sorozat mélypontja.

Hellraiser: Vérvonal (Hellraiser: Bloodline, 1996)

A neves horrorfrencsájzok egyik bevett szokása, hogy miután úgy félezer folytatást követően teljesen kivéreztették az alapötletben rejlő lehetőségeket, húznak egy merészet (pl. hogy az egész cselekményt kiviszik az űrbe és a távoli jövőbe), és a következő részt már ebben a szellemiségben készítik el. A Péntek 13-ban ehhez kilenc epizód kellett, a Hellraisernek elég volt három – viszont jelen esetben a végeredmény egyáltalán nem lett annyira katasztrofális, mint ott, sőt, az előző két részt figyelembe véve nem gyalázza szét a mítoszt, és Pinhead is visszakapta jéghideg kisugárzását. A Vérvonal egyszerre három idősíkon fut: egyrészt bemutatja a poklot elhozó kocka eredetét, másrészt folytatja a történetet ott, ahol a legutóbbi epizódban abbamaradt, harmadrészt le is zárja a sztorit a 22. században – így lényegében a negyedik felvonás kronológiailag az utolsó is (de ezt nem kell annyira komolyan venni, később sem foglalkoznak vele túl sokat). Szóval kapunk egy francia forradalom idején játszódó démonhorrort (Valentina Vargas csípőből zsebrevágja a filmet), egy folytatást és egy sci-fit, mindezt egy csomagolásban – a történetet pedig a kockát megalkotó és emiatt megbélyegzett vérvonalú Philip LeMarchand utolsó leszármazottja, Paul meséli el, aki elkeseredetten igyekszik elpusztítani a pokol kapujaként szolgáló kockát.

A sztori tűrhető, a gore szokás szerint a helyén van, Pinhead újra a régi önmaga, ahogy az aktuális kenobiták (kiváltképp az összenőtt ikerpár) kellően félelmetesek és hátborzongatóak. Azonban új dolgokat ez az epizód sem tud mutatni. A narratíva néhol hézagos és érthetelten (annak fényében, hogy maga a forgatás is katasztrófa volt, ez egyáltalán nem meglepő), a speciális effektek a kor mérlegével mérve is rémesek, és a karakterek motivációja sem mindig tiszta. A Vérvonal legjobb esetben is gyenge közepes, ugyanakkor a második-harmadik epizódot így is sikerült felülmúlnia, noha a fogadtatása, bevételei és a széria utóléte ennek enyhén szólva is ellentmond. A maga idejében a rajongók nem szerették, a kritikusok a földbe gyalázták, és anyagilag is megbukott, így mind a mai napig ez a sorozat utolsó része, amit moziban mutattak be. Mindettől elvonatkoztatva a Vérvonal még egész nézhetőnek titulálható, és a legutóbbi kudarccal ellentétben emellett nem csak annyi szól, hogy volt már ennél rosszabb is – mert tény, hogy a széria később jóval mélyebbre süllyedt a pokol bugyraiban, de a Vérvonal minden hibája ellenére is sokkal inkább Hellraiser-film, mint két elődje.

Hellraiser: A pokol démonjai (Hellraiser: Inferno, 2000)

A Hellraiser: A pokol démonjai érdekessége, hogy eredetileg nem is Hellraiser-filmnek indult, mégis ez a legjobb rész az eredeti után. És ezt kéretik komolyan venni, mivel nem csak arról van szó, hogy a többi, csernobili atomkatasztrófához hasonlítható folytatáshoz képest egy fokkal jobb, hanem tényleg, önmagában nézve is megállja a helyét, és nem rest valami újjal próbálkozni. Ennek köszönhetően a film nagyon messze helyezkedik el az előző négy felvonástól: lényegében egy neo-noiros és pszichothrilleres szellemiségbe oltott detektívtörténet egy eltévelyedett korrupt rendőrnyomozóról, aki egy elrabolt gyereket keres, és közben a kocka kinyitásával szembekerül bűneivel, démonjaival, és végül saját, külön bejáratú poklával. Nyoma sincs a második epizód zavaros szörnyhierarchiájának, a harmadik kellemetlen slasher-ízének, vagy a negyedik nagyívű sci-fi koncepciójának, A pokol démonjai egy kisebb, kevésbé ambiciózusabb, ám épp ezért nyomasztóbb, idegtépőbb horror, amolyan Jákob lajtorjája-szerű elvont tanmese egy csupán érintőlegesen szereplő Pinheaddel, aki abban a röpke tíz percben, amiben szerepel, tökéletesen keretbe zárja a történetet (és természetesen Doug Bradley is játszi könnyedséggel viszi a pálmát). Tulajdonképpen itt kezdődött el a frencsájz antológiaformája: ez és a további három rész is egymástól független sztorikat mesél el, melyek olyanok, mint egy tévésorozat különálló epizódjai. A kapcsolódási pontok innentől kezdve egyre kevésbé vannak jelen, de ez az ötödik részben még egyáltalán nem zavaró, sőt, A pokol démonjai gyakorlatilag a valaha készült legjobb Silent Hill-film a Jákob lajtorjája mellett.

Hellraiser: Pokolról pokolra (Hellraiser: Hellseeker, 2002)

A hatodik rész, ahogy fentebb is írtam, tovább folytatta a hallucinációs-lelkiterroros-pszichothrilleres vonalat, és ismét egyfajta krimis beütésű okkult horror sült ki a dologból. Barker világa tehát végleg odavan (ez volt az utolsó epizód, amelynek létrejöttében részt vett), ami önmagában talán még nem lenne akkora baj, de elődjével ellentétben itt nincs érdekes főhős és precízen megszerkesztett narratíva, sem végső tanulság, ami lekötné a nézőt. Ettől függetlenül enyhe túlzás bűnrossznak nevezni: a Pokolról pokolra nagy keggyel erős közepes, és a pozitívumokat sem az amúgy totál jellegtelen főszereplő (akivel ugyanúgy eljátsszák a pokol láncainál is fájdalmasabb lélektani kínt, mint az előző rész rendőrjével, csak itt már kevésbé hatásosabb formában) és a faék egyszerűségű történet táján kell keresni. Mindent összevetve három dolgot lehet leginkább kiemelni, de sajnos ezek sem teszik jó filmmé: az első természetesen Doug Bradley (aki itt is csak érintőlegesen szerepel, de amikor jelen van, egyből görcsbe rándul a gyomrod), a második a néha-néha tényleg működő, vérgőzös lélektani jelenetek, melyek tele vannak szimbolikus, nyomasztó elemekkel, a harmadik pedig Ashley Laurence, aki még egyszer utoljára eljátssza Kirsty Cotton szerepét. Pinhead mellett ő a film legjobb karaktere: frappáns és teljesen logikus karakterfejlődésen megy keresztül, ahogy az első rész édes, ártatlan, de már ott is furfangos lányából (ugye már akkor is feláldozott másokat a kenobitáknak maga helyett, de azok egyébként is égetnivaló, velejükig romlott gazemberek voltak), egy megkeseredett, önző nő lett, aki mérlegelés nélkül küldi a vágóhídra férje szeretőit és mindenki mást is, akinek köze volt az átveréséhez. Ha ezt jobban kibontják, nem lett volna ennyire felemás a végeredmény, és talán egy kellemes, neadjisten jó folytatás születik – ennek hiányában viszont csak egy sokadik bőrlehúzás, melyben rengeteg érdekes lehetőség maradt kiaknázatlanul.

Hellraiser: Halálos (Hellraiser: Deader, 2005)

Nem kell nagy filmes szakinak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, mit is jelent az, ha egy egykoron népszerű franchise soron következő részét valahol Kelet-Európában, pontosabban Romániában forgatják. A Hellraiser hat film után amúgy sem állt a helyzet magaslatán: a különböző rendezők és írók egyre inkább eltávolodtak az eredeti koncepciótól, a kenobiták fokozatosan estek ki a középpontból, pokolról, démonokról nemigen esett már szó, a költségvetést is szűkre szabták, melynek köszönhetően az újabb részek számítógépes effektjeit még a legelső, 1987-es film trükkjei is keresztben lenyelték. A Hellraiser-franchise az új évtizedre tehát a béka segge alatt volt színvonalügyileg, de a stúdió természetesen úgy gondolta, hogy ki lehet még sajtolni belőle egy kis pénzt, de azért biztos, ami biztos, nem kockáztattak, és kerestek egy megfizethető forgatási helyszínt (ez volt Románia), mert ha esetleg buknak, akkor legalább ne bukjanak nagyot. Persze nem mintha egyes egyedül ezen múlt volna a hetedik epizód minősége: a Ceaușescu-rendszert idéző környezet, a szürke utcák és a lepukkant, oszladozó metróállomások „remekül” építik a román országimázst, de a film enélkül is abszolút nívótlan, és egy idő után kellemetlenül monoton is, és egy-két eltalált mozzanaton, no meg a gyönyörű Kari Wuhreren kívül említésre sem méltó az egész. A történet szokás szerint logikátlan, zavaros, rengeteg a tisztázatlan kérdés (némelyiket talán jobb is, hogy nem magyarázta meg ez a kötöznivaló íróstáb), a szenvedés, a kín menthetetlenül színpadias, zsigeri borzongásnak nyoma sincs, és csak a két fillért érő DVD-kiadás borítóján horror. És az sem jelentett túl nagy vígaszt anno, hogy a lemezen helyet kapott a következő, immáron szám szerint nyolcadik rész bemutatója. A rajongók rémálma tehát nem ért véget, sőt, itt kezdődött csak igazán a sorozat sárba tiprása.

Hellraiser: Hellworld (2005)

A romániai forgatás nem sikerülhetett annyira rosszul (bár állítólag nem ment minden gördülékenyen a nyelvi nehézségek miatt), mivel a Hellworldöt is a szomszédunkban követték el – be is vertek még egy szöget a széria koporsójába. A nyolcadik felvonás a meta-slasherek sorához szeretne felzárkózni, így aktuális áldozataink egy nagy kastélyban küzdenek az életükért a Hellraiser világán alapuló internetes játék keretein belül – vagy valami ilyesmi. A frencsájz tehát közönséges, zs-kategóriás tinihorrorrá korcsosult, idegesítő, érdektelen karakterekkel (és a fiatal Henry Cavillel), amatőr trükkökkel (annyira el akarják velünk hitetni, hogy New York külterületén járunk, hogy még amerikai rendőrautókat is bevetnek, csak a film első felében megvillant, lepukkant román helyszín és hőseink kocsiján virító román rendszám zavar be a képbe), a feszültség teljes hiányával, és egy elcseszett csavarral, ami végleg beteszi a kaput a minden szempontból kritikán aluli agyszüleménynek. A díszes társasághoz csatlakozik a szebb napokat látott Lance „minden szarhoz aláírok” Henriksen, nyilván ő is csak az egykor még egészen tisztességes karrierjére köp egy nagyot, ahogy maga a Hellworld is vérszívó piócaként élősködik Barker eredeti mesterművén. És ha már mesterműről van szó: akármennyire is meglepő, a soron következő epizódhoz képest még ez is az!

Hellraiser: Revelations (2011)

Na, ezt már tényleg nem kellett volna. A sorozatról már eddig is annyi bőrt húztak le, hogy már csak a csupasz csont maradt rajta, de a Revelationsnek még azt is sikerül rendesen megkapargatni. Félig-meddig érdekes sztori, gagyi megvalósítás (a költségvetés nagyjából 350 ezer dollár volt), béna rendezés, középiskolai színjátszókört alulmúló alakítások, és egy még borzalmasabb, jóllakott óvodást idéző Pinhead. Ha úgy vesszük, ez a legautentikusabb Hellraiser-film: olyan nézni, mintha betoppannának a kenobiták a szobádba, és cafatokra szaggatnák a tested, a lelked és az elméd. Valószínűleg a Revelations létjogosultsága is kimerül annyiban, hogy a producerek nem akarták elveszteni a frencsájz jogait, ezért leforgatták ezt a kínpadot (75 perc az egész, de minimum kétszer hosszabbnak tűnik), ami egy vizsgafilmnek is legfeljebb gyenge kettes lenne. A fogadtatását remekül prezentálja Clive Barker kirohanása is, a Twitteren azt nyilatkozta, hogy „különbet szarik nála”. Hiszünk neki. Hosszú sorokon keresztül gyalázhatnám ezt a filmet, de az az igazság, hogy még annyi szót sem érdemel, mint amennyit leírtam róla. Hardcore fanok, Hellraiser-rajongók, valamint úgy minden magára valamit is adó nézők messzire kerüljék el a kilencedik részt – aki mégis megpróbálkozik vele, az tényleg magára vessen!

Hellraiser: Ítélet (Hellraiser: Judgment, 2018)

Egy ekkora mélypont után az ember azt hinné, hogy csak jobb jöhet. Pedig nem: az Ítélet ugyanannyira, ha nem jobban hitvány, mint az előző rész. Bár legalább Pinhead úgy-ahogy rendben van, igaz, nincs sok jelenete, és ami van, az is eléggé logikátlan, mint ahogy maga a cselekmény sem bővelkedik sok ésszerűségben és tudatosságban. Egyszerűen nem érteni, mi miért történik, mi a sztori igazi főgonoszának a mozgatórugója, annyira zavaros és következetlen a forgatókönyv, hogy azért maximum csak kávéhordónak alkalmazhatnák az alkotókat, a filmkészítéshez ennél közelebb már nem juthatnának. A költségvetés ezúttal is fájdalmasan alacsony volt, emiatt totál bóvli az egész, így az Ítéletnek még annyi bája sincs, mint a Hellraiser-folyatások legtöbbjének. Ugyanaz a helyzet, mint a Revelationsnél: koporsóba vele, bedobni egy jó mély árokba, és földet rá!

A cikkből is látszik, hogy a Hellraiser-sorozat járt már a mennyben és pokolban is. Voltak csúcsai és mélységei, és bár utóbbiból jobban kijutott, nincs még veszve ez a név. Még mindig, ennyi borzalmas folytatás ellenére is bőven van benne potenciál, már ha tehetséges, értő kezek nyúlnak hozzá. Az idén érkező reboot esetében talán így lesz. Noha nemigen van okunk bizakodni, azért legyünk pozitívak, hátha végre, így jó 35 év után ismét minőségi formában szállhatunk alá a kénköves pokol, a gyönyör és a kín ambivalens bugyraiba. Nemsokára kiderül.