A Hangya és a Darázs: Kvantumánia filmkritika

Valószínűleg rengeteg Marvel-rajongó lélegzett fel megkönnyebbülten, amikor tavaly a Fekete Párduc 2-vel végre pontot tettek az MCU sokat szidott negyedik fázisára. A Bosszúállók: Végjáték eléggé magasra tette a lécet (pontosabban inkább az addigi 22 filmet összefoglaló Infinity Saga), annyira, hogy a hatalmas sikert követően valahogy már egyre kevésbé sikerül átadni azt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan varázst, ami körülölelte ezeket a produkciókat. Az, hogy miért tűnik egyre silányabbnak a minőség, és hogy miért vannak most már konkrétan látható jelei annak, hogy egyre jobban fárad a Marvel-formula és vele együtt az egész szuperhősmánia, egy külön cikket is megérdemelne. Ettől függetlenül a Végjáték óta megjelent egy olyan réteg, ami kerek-perec kijelenti, hogy a frencsájz Thanos legyőzésével véget ért, és ami utána jött, az már csak egy méltatlan idétlen paródiába áthajló pénzcsináló gépezet, ami már nem csupán mozifilmekkel, hanem orrba-szájba tolt Disney+-os tévésorozatokkal (elvileg ezeket most már kicsit visszafogják – nem is baj, amint végignézel egyet, időd sincs feldolgozni, mert rögtön jön a következő) próbálja a legeslegutolsó bőrt is lehúzni a témáról.

És még ha ez a fikahadjárat kissé túlzás is, azért van némi alapja: a futószalagról pöccre pontosan legördülő alkotások inkább tűnnek rutinszerű iparosmunkáknak (persze kivételek azért vannak, nem is kevés), mint szívvel-lélekkel megáldott, egyéniséggel rendelkező produkcióknak. Ez egy ideje egyre inkább meglátszik a bevételeken, és most már a kritikákon is: az Örökkévalók után A Hangya és a Darázs: Kvantumánia is beállt a mostohán fogadott Marvel-mozik sorába. Fene tudja, mi zavarja az embereket, talán a kevesebb poén és a komolyabb hangvétel, vagy talán az, hogy a Marvel-recept tényleg egyre unalmasabb, de véleményem szerint egyáltalán nem rosszabb annál az átlagnál, amit eddig mindenki sírva istenített.

Sőt, ami azt illeti, a Kvantumánia az utóbbi idők egyik legkellemesebb csalódása, enyhén szólva is jobb, mint a híre. Ez főleg azért nagy szó, mert mindazon felül, hogy bátran kacérkodik a nyers, szikár hangvétellel, a könnyedebb, humorosabb gondolatvilág száműzésével, lényegében egy tipikus Marvel-film. Szóval egyfelől a manapság megszokott témákat és parafrázisokat ismételgeti. Okoskodó meg nem értett tinédzser, aki olyan nagyra van a tehetségével, hogy aztán végül elcsesz valamit, és magával rántja a főszereplőket. Fehér, hetero, férfi főhős, aki hiába vállalt oroszlánrészt abban, hogy visszahozták az univerzum felét, ő is kapja a taknyos tizenévestől az ívet, hogy egy balfék és amúgy sem csinál semmit. Egy fontos titok, ami a korábbi részekben fel sem merült, és amiről természetesen az azt a titkot tudó karakter sem akar beszélni (pedig visszagondolva sok mindentől megóvta volna a többieket – lehet, hogy a film igazi ellenlábasa nem is Kang volt, hanem Michelle Pfeiffer Janet van Dyne-ja?).

Továbbá a legolcsóbb forgatókönyvírói húzások, testüregből előrángatott pálfordulások, nagyívűnek beállított történet, amely valójában semmilyen hatással nincs a Marvel világára, egy kis karaktergyalázással egybekötve (mostanság minden filmben megerőszakolnak legalább egy hosszú múltra visszatekintő képregényfigurát: most M.O.D.O.K.-on a sor). Tehát bőven van miért szidni a Kvantumániát, leegyszerűsítve a dolgot, aki eddig sem rajongott ezekért a filmekért, az nem emiatt fogja megszeretni őket, viszont a Kvantumánia hibái ellenére is olyan bájjal, stílussal és felfogással rendelkezik, amivel egyértelműen a régi vágású MCU-fanoknak kedvez.

Mert másfelől ott van a már említett komolyabb, sötétebb szellemiség (persze itt is elő-előfordul, hogy jelentős pillanatokat toldanak meg egy hülye poénnal, de ezúttal nem annyira zavaró), maga a kvantumvilág, ami látvány-ügyileg a Star Wars és a Dűne keveréke, na meg a szépen megrendezett akciójelenetek. Különösen a test-test elleni bunyók, amelyeknek a Pókember: Nincs hazaúttal szemben meglepően nagy a súlyuk, a bevitt ütéseknek-rúgásoknak pedig jól látható következményeik vannak. És aki mindezt megkoronázza, az természetesen nem más, mint az MCU következő nagy főgonosza, Kang. Jonathan Majors csípőből zsebre vágja a filmet, és ugyan ezen a ponton még korántsem bizonyosodott be, hogy az időutazó hódító karizmában és szuperképességekben köröket ver az imádott Thanosra, de az már most fel-felsejlik, hogy ha a jövőben egy kicsit erősebb ecsetvonásokkal festik meg, akkor simán megvan az esélye annak, hogy karakteres ellenfél lesz belőle.

Egyébként egy Kang-kaliberű figura rá is fért erre a filmre, ugyanis a Kvantumánia nem sokat tesz hozzá a két címszereplőhöz, ami ha jobban belegondolunk, nem túl meglepő: Scott Langnek, az Amerika Kapitány: Polgárháborút és a Végjátékot beleértve ez már az ötödik feltűnése, igazán nagy karakterfejlődést már nem kell tőle várni, Hope van Dyne meg alapból sem egy túl érdekes szuperhős, kb. ennyi van benne három mozi alapján. Röviden-tömören: Kang lazán ellopja a showt, néha-néha már az az érzése támad az embernek, hogy a Kvantumánia valójában az ő bújtatott, direkt félremarketingelt szólófilmje.

Amúgy a fent említett „futottak még” bekategorizálás a Hangya-sorozatra is könnyedén rásüthető. Az első résznek félig-meddig azért sikerült kiemelkednie a tisztes középszerből, mert sikerült átmenteni valamit az eredetileg leszerződtetett, majd később menesztett rendező, Edgar Wright elképzeléseiből, a második felvonásnak azonban már ezek nélkül kellett boldogulnia, és nem nagyon ment neki. Nyilván Kevin Feige is tudta, hogy harmadik alkalommal valami nagy durranás kell, így került a képbe Kang, és így vált a Kvantumánia az ötödik fázis legfontosabb filmjévé – legalábbis papíron.

Igazából egy olyasféle kísérletezgetésnek is fel lehet ezt fogni, mint amilyen a WandaVízió és a Doctor Strange az őrület multiverzumában volt. Keresik az új utakat, el akarnak menni egy kicsit sötétebb, mélyebb, komolyabb irányba, de közben meg is szeretnének maradni a jól bevált elemek mellett, hogy egyszerre tudjanak megfelelni mindenkinek. Az arányokat még mindig nem találják el tökéletesen, továbbra is az egy lépést előre, kettőt hátra című játékot játsszák, de legalább már látszik a fejlődés. Csak hát, lehet, hogy ezt korábban kellett volna elkezdeni. Mindenesetre a szakma egyre kevésbé szereti ezeket a filmeket, ha a kassza sem fog úgy csilingelni, ahogy azt elvárják, akkor komoly beszélgetések várhatóak a Disney és Feige között. Ki tudja, talán még az ajándékba kapott Bosszúállók-baseball sapkáit is vissza kell adnia. Pedig ezúttal igazán nem érdemli meg a fejmosást. Ezt most jól összerakta.

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: Ant-Man and the Wasp: Quantumania
Rendező: Peyton Reed
Producer: Kevin Feige, Stephen Broussard
Forgatókönyv: Jeff Loveness
Szereplők: Paul Rudd, Evangeline Lilly, Jonathan Majors, Kathryn Newton, David Dastmalchian, Katy O'Brian, William Jackson Harper, Bill Murray, Michelle Pfeiffer, Corey Stoll, Michael Douglas
Zene: Christophe Beck
Operatőr: Bill Pope
Vágó: Adam Gerstel, Laura Jennings
Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Walt Disney Studios Motion Pictures
Játékidő: 124 perc
Eredeti premier: 2023. február 17.
Hazai premier: 2023. február 16.