A gonosz halottak felkelése filmkritika

Fussuk le gyorsan a szokásos köröket: a Gonosz halott franchise 1981-ben indult, amikor is az akkor még tapasztalatlan, dicső rendezői karrierről álmodó Sam Raimi, néhány gyerekkori barátjával (köztük az azóta a B-filmek királyává avanzsálódott Bruce Campbell-lel) nevetséges összegből, mindössze 375 ezer dollárból leforgatta az első részt, amely eredetileg a szintén Raimi által készített 1978-as rövidfilmből, a Within the Woodsból nőtt ki. Az alkotás már a bemutatása pillanatában megkerülhetetlen horror-alapvetés lett, köszönhetően a képkockákat nagymértékben átitató szenvedélynek, lelkesedésnek és rajongásnak, amivel a stáb viseltetett a komplett zsáner felé, valamint a praktikus, száz százalékig amatőr effekteknek, amelyek remekül kompenzálták a pénz, illetve a szakmai profizmus szinte teljes hiányát.

A Gonosz halott megmutatta, hogy mi van akkor, ha egy stáb mögött nem áll profi csapat, nem csengetnek ki nekik komoly dollármilliókat a trükkökre, nem adnak melléjük híres, tapasztalt színészeket, nincs ingyen kávéfőző, nincs stúdió, nincs lakókocsi, sőt, látszólag semmi sincs, amire szükség lenne egy színvonalas film elkészítéséhez. Viszont van valami, ami végül mégis a minőség felé billenti a mérleget és segít létrehozni egy mára már valóságos hivatkozási alapként számon tartott klasszikust, amely nem mellesleg azóta a filmiskolákban is tananyag lett. Ez pedig nem más, mint a kreativitás. Az a szintű kreativitás, ami szerencsére nem csapta agyon a nagyobb büdzséből készült második és harmadik részt sem. Előbbinek első fél órája lényegében az eredeti film remake-je volt több pénzből, ami aztán egy őrületes horrorparódiába csapott át, jókora slapstick-humorral nyakon öntve (bizonyos szempontból még az elődjét is felülmúlta), utóbbi pedig egy csúcsra járatott komédia, frappáns műfajváltással, teljesen elengedett gyeplővel, és nem utolsó sorban Bruce Campbell nagyszerű jutalomjátékával.

Bár a különböző médiumok (képregények, videojátékok) előszeretettel melegítették fel ilyen-olyan formában a frencsájzt, a következő filmre 2013-ig kellett várni. Fede Alvarez forgatta le az első rész remake-jét, amely inkább annak horroros vonásaira feküdt rá, nem annyira nagyszerűen, mint Raimi, ellenben olyan brutálisan és kendőzetlenül, hogy amiatt mégsem lehetett rá azt mondani, hogy az élősködő parazitaként csüngene az eredeti klasszikus örökségén. Aztán két évvel később jött a végül három évadot megélt Ash vs. Evil Dead tévésorozat, amely ismét a széria láncfűrész kezű, lefűrészelt csövű puskát lóbáló főhősét, Ash Williamset helyezte középpontba – a várt ováció nem maradt el, az eredeti alkotók által kiagyalt koncepció ismét egy csodás fejezettel gazdagította a franchise történetét.

Azt a történetet, amely egészen különleges helyet foglal el a hosszú múltra visszatekintő horrorklasszikusok között: nem csak egyedi, semmivel sem összetéveszthető stílusa és előadásmódja miatt, hanem mert talán a Gonosz halott az egyetlen olyan horrorszéria a filmtörténelemben, ami az évek során sikerrel dacolt Hollywood különböző trendjeivel és fejlövéseivel, azaz nem erőszakolták szét a nevét és a méltóságát holmi pénzszerzési céllal összetákolt silányabbnál silányabb folytatásokkal. Ezért mindig komoly kockázatot jelent, ha a fejesek berendelnek egy következő darabot, mert félő, hogy végül a Necronomicon sem ússza meg, hogy friss vér helyett kutyaszar kerüljön a lapjaira. Szerencsére A gonosz halottak felkelése (a továbbiakban legyen csak szimplán Evil Dead Rise) szépen szlalomozik a buktatók között, és úgy rója le tiszteletét az 1981-es kultfilm előtt, hogy közben merész húzásokkal igyekszik elhúzódni a jól bevált, ismert elemektől.

Lee Cronin író-rendező a film nyitójelenetében még az első rész borzongató szellemiségét és környezetét eleveníti fel. Nem lacafacázik, egyből rátér a lényegre, ám az erős és véres in medias res kezdést követően maga mögött hagyja a nosztalgiát, és egy teljesen más világba ugrik fejest, miközben azért hébe-hóba meg-megpengeti az ismerős szólamokat. A sztori fő mozgatórúgója szokás szerint az ördögi erőket elszabadító Holtak Könyve, melynek igéje végzetesen megpecsételi az aktuális karakterek sorsát – szépen sorjában megszállja őket a gonosz, ahogy kell, akiket pedig még nem talált meg, elkeseredett küzdelmet vívnak azért, hogy épségben kerüljenek ki a testet öltött rémálomból.

Cronin, amellett, hogy maximálisan tiszteli az alapanyagot, a felvezetés után rögtön hátat fordít a franchise elengedhetetlennek gondolt settingjének, a baljós erdei környezetnek, és egy rozoga, lebontásra váró Los Angeles-i panelházba helyezi a cselekményt, ahol ezúttal nem egy baráti társaság, hanem egy család lesz a kegyetlen démoni hatalmak játékszere. Ez a két dolog borzongatóvá (hiszen a helyszín ugyanúgy hozza magával a fojtogató bezártság érzetet, mint az erdei kunyhó), egyszersmind dermesztővé (a karakterek közti vérkötelékből kifolyólag eleve adja magát a horror-hangulat, ráadásul ebben az esetben a rokoni viszony aligha ad feloldozást a rájuk váró borzalmak alól) teszi a végeredményt.

Cronin tisztességesen, mi több, dicséretre méltóan viszi vászonra ezt a bizonyos borzalmat, a vérontást éppúgy, mint a meghitt családi légkört, ami szép lassan az ördögi szellemek ádáz mészárszékévé alakul. Sok időt fordít a karakterekre és a köztük lévő viszonyrendszerre, magabiztosan építgeti a figurákat, ám ez szerencsére nem megy a vérengzés rovására, épp ellenkezőleg: mire becsenget hozzájuk a fenyegetés és beindul a hirig, már kész szereplőket és mély drámát kapunk – ettől lesz igazán hidegrázós és hatásos az egész.

No meg a kreatív halálnemek és az okosan használt gore miatt: bár a morbid humor és egy igazán ütős főhős ezúttal hiányzik (és ezt nem csak úgy értem, hogy ezek nincsenek a filmben, hanem úgy, hogy tényleg elvesznek egy kicsit az élményből), a mészárlásokra tényleg nem lehet panasz. Ötletesek, változatosak; amikor kell, akkor eltúlzottak, máskor viszont gyomorforgatóak (természetesen jó értelemben), közben olyan hétköznapi tárgyakat rendelnek al az ínycsiklandó gore-nak, mint egy sajtreszelő vagy egy borospohár – de persze a jó öreg láncfűrész és a duplacsövű puska is előkerül.

A bejelentésétől fogva rezgett a léc az Evil Dead Rise alatt, simán benne volt a pakliban, hogy koppanás lesz a vége, mert őszintén szólva Hollywood jelenlegi állapotában egyáltalán nem lett volna meglepő, ha egy újabb nagymúltú, kultikus franchise kerül a süllyesztőbe egy következő, minden szempontból méltatlan folytatással. Hálistennek nem így alakult: az Evil Dead Rise kielégítő módon szövi tovább Raimi agyszüleményét, méltóságteljes meghajlással adózik a franchise öröksége előtt. Igaz, hogy mindezt bármiféle igazán eredeti vagy igazán világmegváltó ötlet, vagy formabontó bátorság nélkül teszi, de legyünk őszinték: amilyen buzgalommal húzza karóba nagy klasszikusait az Álomgyár, manapság már ennyi is bőven elég az üdvösséghez.

Gamekapocs értékelés: 7.5

Eredeti cím: Evil Dead Rise
Rendező: Lee Cronin
Producer: Rob Tapert
Forgatókönyv: Lee Cronin
Szereplők: Lily Sullivan, Alyssa Sutherland, Morgan Davies, Gabrielle Echois, Nell Fisher
Zene: Stephen McKeon
Operatőr: David Garbett
Vágó: Bryan Shaw
Gyártó: New Line Cinema, Renaissance Pictures, Pacific Renaissance, Wild Atlantic Pictures
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures
Játékidő: 97 perc
Eredeti premier: 2023. április 21.
Hazai premier: 2023. június 25.