Titkos invázió sorozatkritika

A Marvel-moziverzum legújabb minisorozata, a Titkos invázió meglepő, ámde cseppet sem dicséretre méltó rekordot állított fel. A franchise kizárólag a Disney+ streaming szolgáltatóra megjelentetett tartalmai közül magasan ez a széria kapta az eddigi legalacsonyabb értékeléseket, mind kritikai, mind pedig nézői oldalról (mondjuk utóbbi esetben a tavalyi Amazon: Ügyvéd azért árnyal valamicskét az összképen), és a filmek tekintetében is csak az Örökkévalók, no meg A Hangya és a Darázs: Kvantumánia szénája állt rosszabbul. Az utóbbi húsz év egyik legzseniálisabb képregényes eventjéből táplálkozó, pontosabban azt csak nagyon-nagyon halványan meg-megidéző hat részes alkotás egy paranoid, poszt-hidegháborús kémthriller ígéretével akarta lenyűgözni a rajongókat, szóval azzal, ami után egy bizonyos réteg már A Tél Katonája és a Polgárháború óta könyörög. És amit már a Fekete Özvegynek, valamint A Sólyom és a Tél Katonájának sem sikerült hoznia, a Titkos invázió meg egyenesen gigantikus melléfogás, mi több, konkrétan a legrosszabb MCU-produkció eddig.

Nem elsősorban azért, mert képregényben ez a sztori háromszor-négyszer grandiózusabb volt, mint a Végtelen háború és a Végjáték, nem azért, mert erre az alapra (az alakváltó képességüket tökélyre fejlesztő skrullok észrevétlenül beszivárognak a szuperhősök és a világ vezetői közé, hogy visszafordíthatatlan káoszt szabadítsanak a Föld népére) egy komplett Infinity Saga-léptékű eseményt fel lehetett volna húzni. És még csak nem is kizárólag azért, mert ezzel a most már tényleg csupán gondolati síkon létező koncepcióval szemben a Marvel Studios gyökeresen ragaszkodott a temérdek pénz ellenére is még mindig triviális határokat szabó sorozatformátumhoz.

Hanem mert izgalmas, fordulatos, feszültségteljes, váratlan csavarokkal, meglepetésekkel, komoly tétekkel bíró földhözragadt kémthriller helyet kaptunk egy, az eredeti alapanyag paranoid hangulatát megidézni képtelen csapongó, átgondolatlan, logikátlan húzásokkal teletömött lábjegyzetet, amely ötlettelen forgatókönyvével (na meg néhány, előző filmekből megörökölt gyermekbetegségekből adódóan) nem tudja visszaadni a történet gerinceként operáló skrull inváziónak a jelentőségét.

Egyszerűen túl kevés, túl kisstílű, túl jelentéktelen az egész, és ezt nem csak az eredeti sztori ismeretében mondom. Való igaz, a képregényolvasók pluszban csalódott lehetnek, de a laikus nézőknek sincs sok okuk a boldogságra – a Titkos invázióban ugyanis majdhogynem minden olyan elem összpontosul, melyek miatt manapság taszító a szuperhősműfaj, és nem ez a sorozat fog minket meggyőzni arról sem, hogy a Marvel tudja, merre tart a franchise. Komolynak és kardinálisnak beállított, ám összességében hatástalan, többnyire unalmas cselekmény (a sztori kizárólag a negyedik epizódban kap úgy-ahogy erőre, de addigra ez már halottnak a csók). Néhány megszokott, félig poénosnak, félig frappánsnak szánt kiszólás (nem, ez se nem vicces, se nem frappáns), hogy minden fehér férfi tudja, hol a helye. Pár logikátlanság, ami amúgy fel sem tűnne senkinek, ha jó lenne a sorozat (a skrullok már a ruhájukat és a magasságukat is meg tudják változtatni a kinézetükkel együtt – a Bryan Singer-féle X-Menekben Mystique-kel kapcsolatban mégis ki agyalt ezen?).

Felesleges karakterszálak (szegény kucsmás fekete srác össze-vissza téblából a skrull bázison, mintha valami szakkörön lenne, nem egy terrorista képzőben), egy csipetnyi érdektelen retcon (az egyik hosszú múltú szereplőről kiderül, hogy jó ideje skrull volt, de most őszintén: ahogy ez elő van adva, kit izgat?). A végén egy képregényes összecsapás, hogy érezze az ember, hogy Marvel-sorozatot néz (aminél egyébként megint kibukik, hogy már eljutottunk arra a pontra, ahol a képregények egyszerűen nem megfilmesíthetőek, mert azokban olyan blőd dolgok történnek, amiket rajzolt formában teljesen természetesnek vesznek, de mozivászonról kilógnak), és sokszor mintha még a színészek sem tudnák, hogy voltaképp mit csinálnak. A nagy öregek azért félig-meddig vállalható teljesítményt nyújtanak, de a fiatalabbak nemigen tudnak mit kezdeni a rájuk bízott szerepekkel. Megy a folyamatos affektálás, az idegesítő artikulálás, hozzá kell tenni, ez valószínűleg a kötelező szájbarágós stílus és a borzalmas rendezői instrukciók, valamint a pocsék színészvezetés hibája.

Na és persze ott van a főhős, Nick Fury esete. A Titkos invázió is beállt azon modern felfogású, progresszív alkotások sorába, amelyek egyfajta mítosz destrukcióként igyekeznek szisztematikusan megkérdőjelezni és lerombolni a régi, fontos karakterek köré épített legendát, egyúttal tönkretenni mindent, ami annak idején érték volt. Egészen „véletlenül” a fekete bőrű figurák rendszerint megmenekülnek ettől. Mostanáig legalábbis így volt. A sorozat ugyanis szegecses bakanccsal tapossa el Fury mindig, mindent látó, halló és tudó ultimate szuperkém-mivoltát azzal, hogy egyértelműen kimondja, valójában nem önerőből, ügyessége, éles esze és látnoki tehetsége okán lett az, aki, hanem az évekig neki dolgozó skrullok miatt, akik nélkül semmire sem ment volna. Egyébként sincs már sok funkciója, egyrészt magánakcióival több kárt okoz, mint hasznot (lejön az űrből, annyi olajat önt a tűzre, hogy az simán felégeti azokat, akiknek elvileg a védelmére kelt, végül visszatér oda, ahonnan jött, hátrahagyva a bajt, amit összehozott – ennél még egy kettős ügynök sem tudott volna jobban alágyújtani a skrulloknak), amivel nyilván megint csak fel akarnak vezetni valamit, de most már jó lenne, ha erőtlen prológusok helyett a lényeget mutatnák, másrészt folyamatosan lenézik, lesajnálják, elverik rajta a port, verbálisan és fizikailag is. Az írók vért izzadnak, hogy minden áron a szánkba rágják, Fury már nem ugyanaz, mint a csettintés előtt, elfáradt, kiégett, megrendült az önmagában való bizalma, satöbbi, satöbbi, ámde hatásos pillanatok helyett csupán unalmas, fárasztó parafrázisok csontig rágott ismételgetésére futotta.

A sorozatra amúgy is jellemző, hogy rettenetesen erőltetett. Amíg az eredeti sztori szépen, átgondoltan, aprólékosan, éveken keresztül vezette fel a skrull inváziót, amely többek közt annak köszönhette tétjét és grandiózusságát, hogy az alakváltó földönkívülieknek már egyébként is hányattatott, több évtizedre visszamenő hátterük volt, addig az MCU eleve egy egylövetű, elhülyéskedett, elpazarolt alapra próbált építeni. A sorozat majd beledöglik, hogy nyomatékosítsa a skrullok motivációját, valamint a komolyabb, felnőttes szellemiséget. Előbbi a már korábban is említett dolgoknál bukik el (meg különben is, az a bizonyos sötét, nyomorúságos múlt, ami az eredeti alapanyagban megindokolta az inváziót, azt itt pár mondatban lezavarják), utóbbi pedig kimerül annyiban, hogy az alkotók minden áron meg akarják mutatni, hogy milyen keménytökűek, ezért, bizonyítva, hogy bárkit ki tudnak írni a sztoriból, mert ők kegyetlenek, megölnek egy-két fontos karaktert és húznak néhány váratlan elhalálozást.

Csakhogy ezeknek az egyik fele semmilyen érzelmi hatással nincs a nézőre, a másik fele meg simán légből kapott. A vérkomoly, rideg kémthrilleres szellemiséggel is csak az a bibi, hogy mintha a készítőknek csak annyi jött volna le az inspirációs forrásként használt regényekből (John le Carré szerzeményei), tévésorozatokból (Homeland – A belső ellenség, Foglalkozásuk: Amerika) és filmekből (A harmadik ember), hogy mindegyik egy lepusztult kommunista vagy poszt-kommunista országban játszódik, mindegyikben vannak titkos ügynökök meg kettős ügynökök, és mindegyikben sokan meghalnak – és ha ezeket az elemeket csak úgy beledobjuk a marveles fazékba, az úgy majd jó lesz.

Apropó szetting: a Titkos invázió képi világa valami elképesztő módon puritán és bűzlik az olcsóságszagtól, ami már csak azért is érdekes, mert elvileg összesen 200 millió dollárt tapsoltak el rá, de mivel a karakterek szinte egész végig sötét szobákban és lepusztult reaktortelepeken mozognak, olyan érzetet kelt, mintha a stúdió pénzszűkében lett volna, ezért kénytelenek voltak filléres bulgáriai helyszíneken forgatni. Még a CGI sem sokkal jobb, mint azokban a filmekben.

Mindenesetre Titkos invázió ide vagy oda, remélem a Marvel rövid időn belül tényleg kitalál valamit, mert egy ideje már nemigen látszik az a tudatos, hozzáértő univerzumépítés, amivel anno meghódították a világot. És az a legszomorúbb az egészben, hogy miután a rendre elkomolytalankodott, gyermeteg humorral operáló alkotások után a lehúzó kritikák és a rajongói nyomás hatására eldöntötték, hogy kicsit más irányba mennek, visszavesznek a sablonokból, kísérletezgetnek, visszanyúlnak a legjobb produkcióik szellemiségéhez, végül A Tél Katonája mintájára megcsinálták ezt a realisztikusabb sorozatot… és már ez sem megy. Mondhatnám, hogy ezen a ponton ez valóban a végjáték, de egyetlen egy baklövés miatt (ami végül is nem az első, hanem a sokadik, de emellett azért elvétve vannak még jó filmjeik és sorozataik) nem akarom temetni a frencsájzt. Mert ha ezt tenném, akkor a Titkos invázió alapján ez már tényleg egy valamikor daliásan vágtató, de azóta lábon lőtt versenyló utolsó halálgörgése lenne a kimúlás előtt. 

Gamekapocs értékelés: 4

Készítő: Kyle Bradstreet
Rendező: Ali Selim
Producer: Kevin Feige, Brian Tucker, Louis D' Esposito
Író: Kyle Bradstreet, Brian Tucker, Brant Englestein, Roxanne Paredes, Michael Bhim
Szereplők: Samuel L. Jackson, Ben Mendelsohn, Kingsley Ben-Adir, Killian Scott, Samuel Adewunmi, Dermot Mulroney, Richard Dormer, Emillia Clarke, Olivia Colman, Don Cheadle, Charlayne Woodard, Christopher McDonald, Katie Finneran, Cobie Smulders, Martin Freeman
Zene: Kris Bowers
Operatőr: Remi Adefarasin
Vágó: Pete Beaudreau, Melissa Lawson Cheung, James Stranger, Drew Kilcoin
Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Disney+
Játékidő: 35-55 perc
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 6
Premier: 2023. június 21. - július 26.