Amikor John McClane besétált a Nakatomi torony ajtaján, végérvényesen megváltozott az akciófilmek műfaja. A tesztoszteronszagú, sebezhetetlen izomhegyeknek és az egyszemélyes hadseregeknek leáldozott, helyüket átvették a lakókocsijuk vécéjében sört vedelve pisáló vagány arcok és a zárójelenetben több sebből vérző nagyszájú hősök, akiket már nem a minél nagyobb bicepszméretük és a minél magasabb ölési rátájuk, hanem laza stílusuk és cool dumáik jogosítottak fel arra, hogy mindörökre bebocsátást nyerjenek az akcióikonok halhatatlan panteonjába. A Die Hardban megjelent vadiúj hőstípus már cseppet sem volt az a kőkemény, rettenthetetlen, mindig minden szituációban kompetens gyilkológép, aki egy M60-as gépfegyverrel a kezében oldja meg az USA (főleg a Reagan-adminisztráció) külpolitikai problémáit, inkább egy afféle „hétköznapi átlagember” (mármint persze a műfaj mércéjével mérve), akit ugyanúgy megtalálnak az élet hétköznapi nyűgjei, mint bármelyikünket, ugyanúgy vérzik, ha golyó éri, ugyanannyira fáradt, elnyűtt és tele a töke mindennel – de ha beüt a szar, és cselekedni kell, akkor teszi a dolgát, kerüljön bármibe.
Kimerülten, koszosan, tátongó sebekkel, dühödt szitkozódásokkal, szájból kilógó cigivel, szemtelen beszólások, laza félmosolyok közepette – még úgy is, hogy alapjáraton semmi kedve az egészhez. A McClane-féle figurák friss ösvényeket tapostak ki a nyolcvanas évek végére a Matrixekbe, Rambókba és Cobrettikbe belefáradt zsánernek, egyszersmind realisztikusabb, azonosulásra alkalmasabb karaktereket adtak a közönségnek, legfőképp azzal a tulajdonságukkal, hogy emberibb jellemvonásaik mellett akaratukon kívül lettek hősök, csupán azért, mert nem volt más választásuk. A Die Hard tehát mindent letarolt, Hollywood pedig nem csak kirobbanó sikerként, hanem egy új korszak kezdeteként tekintett a filmre – szóval az elkövetkezendő években, évtizedekben egymást érték a John McClane véres, szakadt atlétája alól előbújt hősök és a főszereplésükkel készült filmek, amelyek a bezártság-érzetet árasztó settingjüket tekintve is megpróbálták több-kevesebb sikerrel leutánozni az első Die Hard szellemiségét.
Az Úszó erőd hajóra, a Féktelenül buszba, A szikla egy szigetre, a Hirtelen halál stadionba, Az 57-es utas, a Con Air – A fegyencjárat és Az elnök különgépe pedig egy repülőre emelte át a Die Hard receptjét, de mind közül a Cliffhanger – Függő játszma volt az, ami az alaptételként funkcionáló zárt helyszínt úgy cserélte le egy szabadabb, tágasabb, számtalan menekülési utat kínáló környezetre, hogy sikeresen megőrizte a forrásmű koncepcióját. A dicső VHS-éra végén, azaz 1993-ban bemutatott akcióklasszikus egyébként is egy hatalmas anomália, már ha a cselekmény helyszínéül szolgáló, hóval és jéggel borított, viszont egy ilyen filmhez tökéletesen illő kopár és csontiig hatoló klímájú Sziklágy-hegység nem lenne elég.
Látszólag minden megvan benne, ami egy Die Hard-típusú mozihoz kell: izgalmas alapsztori (egy profi bűnbanda eltérít egy 100 millió dollárt szállító kormánygépet, ami végül lezuhan a pénzes bőröndökkel együtt, így a rosszarcúak kénytelenek a keresésükre indulni), kemény, szikár stílus, néhány kifejezetten brutális halálnemmel (szépen sikerül kihasználni a terep adta lehetőségeket, legyen szó lavinákról, többszáz méteres árkokról, mély barlangokról vagy befagyott tavakról), már-már szeretnivalóan rohadék gazemberekkel, emlékezetes dumákkal (fun fact: az ikonikus „Cipő, zokni, 100 millió dollár – a szokásos cucc” a magyar szinkron találmánya), és egy legendás akciósztárral, Sylvester Stallone-val, aki néhány gigantikus bukás után lényegében itt ugyanazt csinálja, mint azokban a sikertelen filmekben, azaz alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, csak épp most nem a vígjáték, hanem az akció zsánerében teszi ezt. És azokkal ellentétben itt sikerült neki a bravúr.
Hogy is ne sikerülhetett volna, mikor a fent leírt elemek, valamint a nyolcvanas évek akciófilmjeinek összes kliséjét egy csokorba gyűjtő koncepció fényében (igen, a Cliffhanger úgy lett a boldog nyolcvanasok egyik legjobb akciófilmje, egyben a komplett korszak egyik utolsó védőbástyája, hogy már a kilencvenes években készült) magától értetődően jött a mennybemenetel. Jól lehet, a hollywoodi fejesek Az utolsó akcióhős esetében is erre számítottak, csak amíg ott egy akkor még dobogó szívű érának akartak kifigurázott emléket állítani, addig a Cliffhanger ennek a bizonyos kornak a komikusan egyszerű, egészséges módon komolyan vett gyermeke, amire a megmosolyogtató trükkök (távolról filmezett, sziklákhoz vágódó életnagyságú bábu), a felvezetésként funkcionáló személyes tragédia (a kötelező lassításokkal erőltetve) és a szórakoztatóan hatásvadász jelenetek (Stallone az egyik szemétládát egy befagyott tó mélyéről lövi szét félmeztelenül egy bolt gunnal) miatt manapság már egy letűnt kor bájosan csillogó relikviájaként tekintenek.
Sőt, jobban belegondolva talán tényleg a Cliffhanger az egyik, ha nem az utolsó olyan akciómozi, ami még a bemutatása előtti évtized semmivel sem összetéveszthető esztétikáját használta. Ez igaz a kétségbeesett, szeretteit óvó főhősére, aki a katonai múlttal rendelkező, profin kiképzett, egy szúnyog pöcsét akár tíz kilométerrel is leszedő akcióisten szerepköre helyett a puszta bátorságával, eszével és kreativitásával magát minden rázós helyzetből kivágó átlagember archetípusa – noha azért nem teljesen, mert bár a forgatókönyv persze megpróbál egy sebezhető, everyman-karaktert faragni Stallone-ból, de most komolyan: ha a főszerepet Sly játssza és még a szkriptért is ő felel, akkor a rosszfiúk, legyenek bármennyien is, már eleve óriási hátrányból indulnak.
És az old school felépítés főleg igaz John Lithgow áltimét főgenyájára, aki túlzás nélkül a Robotzsaru Clarence Boddickerjével és a Total Recall Richterjével mozog egy szinten. Amíg Sly főhősének makulátlan jellemét úgy demonstrálják, hogy a bűnözök elől elorozott dollárkötegeket gyújtósnak használja vagy bedobja egy helikopter rotorjába, addig Lithgow mocsokmód szórakoztató gazemberét egyedül csak a pénz érdekli, azon kívül mindent és mindenkit vastagon leszar, hátborzongató, zsigeri ereje pedig nem is abban mutatkozik meg, hogy baromira élvezi a gyilkolászást vagy hogy társaira, akiket egyébként is csak a közös érdekek kovácsolnak össze, méla undorral és mély cinizmussal tekint, hanem abban a jelenetben, amikor sajátosan mutatja be, hogy az igazi szerelem miért is önfeláldozó.
Perverz élvezettel játssza a szerepet, szinte már nem is az egyébként ismét lelkes és karizmatikus Stallone, hanem a mindenki fejére rászaró főgonosz marad meg leginkább az ember emlékezetében. Megkockáztatom, a film fele ennyit nem érne sem nélküle, sem Sly nélkül. A nem túl acélos forgatókönyvet és az egyéb butaságokat az illusztris szereplőgárda és a műfajtól alapvetően kissé idegen, de itt a frappáns rendezői megoldások okán (Renny Harlin, a finn származású direktor legjobb évei voltak ezek, még a hatalmas pénzügyi bukták és a szakadatlan trash-gyártás előtt) akciófilm-kompatibilissé eszkábált hófödte sziklák minden idők egyik legnagyszerűbb akciómozijává teszik a Cliffhangert.
Az pedig külön megsüvegelendő, hogy a készítők milyen keményen melóztak annak érdekében, hogy ezt a sztorit ilyen formában elhozhassák nekünk. Az olasz Dolomitokban zajlott forgatást (igen, ez még az a kor volt, amikor a színészek nem kényelmes, fűtött stúdiókban parádéztak a zöld háttér előtt) elektromos viharok, a hóvihar következtében megfagyott ételek, filmszalagok, valamint egyéb kellemetlen körülmények nehezítették (egy ízben a nagy műgonddal megépített maketthelikopter és vele együtt a kamera is meggyulladt), nem is szólva az embert próbáló kaszkadőrmunkáról a háromezer méter magas ormokon.
De mindez maradéktalanul kifizetődött: a film szép köröket futott a maga több mint 250 millió dolláros globális bevételével, és Stallone is fellélegezhetett a rengeteg bukás után. Persze a zajos sikert követően hamar felmerült egy második rész lehetősége, amely a Hoover-gátnál játszódott volna, de a film jó 15 évig a tervezési pokol bugyraiban pácolódott, majd szóba került egy remake is, női főszereplővel, néhány hónapja pedig azt pletykálták, hogy tényleg megcsinálják a folytatást, és Stallone is visszatér, de már afféle mentor-szerepben. Szóval reménykedni lehet, de lényegében tök mindegy: ahogy a többi régi akcióklasszikus, úgy a Cliffhanger esetében is teljesen igaz az a mondás, hogy manapság ilyesmit már nem tudnak csinálni.
Gamekapocs értékelés: 9
Eredeti cím: Cliffhanger
Rendező: Renny Harlin
Producer: Alan Marshall, Renny Harlin, Mario Kassar
Forgatókönyv: Michael France, Sylvester Stallone
Történet: Michael France
Szereplők: Sylvester Stallone, John Lithgow, Michael Rooker, Janine Turner, Leon Robinson, Paul Winfield, Ralph Waite
Zene: Trevor Jones
Operatőr: Alex Thomson
Vágó: Frank J. Urioste
Gyártó: Carolco Pictures, Le Studio Canal+, Pioneer Corporation, RCS Video
Forgalmazó: Tri-Star Pictures
Játékidő: 113 perc
Eredeti premier: 1993. május 28.
Hazai premier: 1993. július 26.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.