Napóleon filmkritika

Scott filmográfiája nekem az Alien-filmekkel kezdődött, ha bármikor meghallom a legendás rendező nevét, egyből a Xenomorph-ok és Ripley jut eszembe. Ezt az asszociációt nehéz elengednem, mégis szükség lesz rá, hiszen jelen esetben a Gladiátor egy sokkal relevánsabb példa, nemcsak történelmi vonatkoztatásban, de Joaquin Phoenix személyében is. Nem fogok színtiszta párhuzamot vonni a két alkotás között, nem lenne fair, viszont jó tudni, hogy a rendezőnek már sikerült letennie egy klasszikusnak számító darabot történelmi témában.

A korzikai rém, vagyis Napóleon élete bőven szolgált alapanyaggal. Tábornokként "kezdte", de hamar hadvezérré avanzsált, mely posztból, ha nem is túl egyenes út, de az első konzuli címig vezetett, ahonnan már csak egy nagy lépés volt a császárság. A történelemórákon hallottakból arra következtethetnénk, hogy Bonaparte egy vérszomjas, mégis zseniális katonai személyiség lehetett, aki a politikában is megállta a helyét. A filmen viszont nem érződik, hogy egy hadászati zsenit látunk a vásznon, aki majdnem térdre kényszerítette egész Európát. A moziszékből egy meghasonlott személy tárul elénk, már-már egy elveszett lélek, csak a művészi romantizálás nélkül. Mintha nem tudtak volna dűlőre jutni az alkotók, hogy egy érzékeny vagy egy rideg Napóleont kapjanak a nézők. Így, egy néha gyerekes és dacos, néha magabiztos, sok esetben pedig egy inkonzisztens karaktert kaptunk, akinek nemcsak motivációi nem tiszták, de az sem, hogy egyáltalán hogyan juthatott el ahhoz a státuszhoz, ami kiemeli őt a többi francia közül.

Természetesen nem csak Scott hibája ez a tisztázatlan karakter, ugyanúgy „bűnös” David Scarpa is, a forgatókönyvíró. Ahogy főszereplőnk, úgy a film íve is zavaros lett, viszont erről sokszor elvonja figyelmünket Napóleon jelleme. Mind a nemzetközi, mind a hazai sajtóban mindenki kiemelte véleményében, hogy ugyan a csatatéren számtalanszor győzedelmeskedett, az ágyban sosem tudta a megfelelő teljesítményt nyújtani. Az összképet tényleg rombolják azok a jelenetek, amikor a Vanessa Kirby által alakított Josephine rezzenéstelen arccal „élvezi” Napóleon társaságát, mégis az alkotók úgy érezték, hogy meg kell jeleníteniük. Érthető, ha nemcsak Napóleonról a hadvezérről szerettek volna egy filmet csinálni, hanem magáról az emberről, de ezzel sikerült annyira aláásni a róla kialakított képet, hogy az utána következő harcjeleneteket - amikben mondhatni a történelemhez hűen van ábrázolva -, már nem tudjuk komolyan venni, és ott is keressük a gyengeségre és inkompetenciára utaló apró mozzanatokat.

A színészek teljesítményére nem lehet panaszunk. Mind Phoenix, mind Vanessa Kirby nagyszerűen fest a vásznon és a film által megkívánt kémia is remekül érezhető. Phoenix alakítása egyébként külön kiemelendő, az első csatajelenet során, mikor lovát mellkason találja egy ágyúgolyó, arckifejezésével meghatározza a film hátralévő részének érzelmi palettáját, az édesanyjának megfelelni akaró gyáva gyermektől kezdve a dacos, majd magabiztos hadvezérig minden megjelenik a színészen percek leforgása alatt. Ebben, a zavaros összképben egy kis tisztaságot hozhat, hogy a színészek kitettek magukért, bár az egészet nem tudják megmenteni.

Ugyan majd' 3 órásra sikeredett a film, mégis jogosan érezhetjük azt, hogy csak végigrohan a címszereplő életén, és nem egy teljes filmélményt kapunk, inkább csak egy látványosnak ígérkező hosszú montázst. Az amerikai premier után egy kicsivel már lehetett olvasni, hogy a történészek és egyéb lelkes történelemrajongók hangot adnak nemtetszésüknek, miszerint néhol pontatlan a Napóleon-film. Ebbe nem szeretnék belemenni, egy szórakoztató médiumként kezelem az alkotást, nem pedig oktatóvideóként, így ugyan megértem, hogy egyeseket ez miért zavar, de én ezt nem tudom felróni a filmnek. Viszont a pontatlanságokat figyelmen kívül hagyva sem lehet elmenni amellett az érzés mellett, hogy amit látunk az nem a teljes vízió.

Nem minden feketeleves, akad azért pozitívum is a filmmel kapcsolatban, például annak látványa. Ridley Scott mindig is zseniális volt a világépítésben és most sem hagyta cserben rajongóit. Gyönyörűen megkomponált csatajelenetek, remekbe szabott kosztümök és en bloc az akkori kor megjelenítése remekül működik. Marie Antoinette lefejezésével minket is beszippant a rojalisták és köztársaságpártiak egymásnak feszülése, csak sajnos nem tud sokáig megtartani. Olyannyira nem tud megtartani, hogy a film minden egyes percét érezzük, nem tudunk teljesen beleveszni és még az is előfordulhat, hogy többször elővesszük telefonunkat, hogy megnézzük rajta az időt – legalábbis velem ez történt.

Összességében nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy a Napóleon rossz film lett, inkább egy középszerű alkotás, amitől kissé csalódottan fogjuk elhagyni a mozitermet, de nem teljes bosszúságban. A látványos csatajelenetek és az élvezhető világépítés hagyni fog egy kis kellemes szájízt maga után, azonban sajnos nem eleget ahhoz, hogy jó emlékként tekintsünk majd vissza a filmre. A potenciál benne volt, hogy remekműként díszelegjen ez is, mint a Gladiátor Ridley Scott repertoárjában, sajnos azonban a sok összecsapással ellentétben, ehhez nem voltak elegek a hangos ágyúlövések. Lehet majd a hosszabb rendezői kiadás elhozza azt, amit az eredeti mű nem tudott.

Gamekapocs értékelés: 6

Rendező: Ridley Scott
Producer: Jimmy Abounouom, Winston Azzopardi, Aidan Elliot, Mark Huffam
Forgatókönyv: David Scarpa
Szereplők: Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby, Tahar Rahim, Ludivine Sagnier, Alfredo Tavares, Paul O’Kelly
Zene: Martin Phipps
Operatőr: Dariusz Wolski
Vágó: Sam Restivo, Claire Simpson
Gyártó: Apple Studios, Scott Free Productions
Forgalmazó: InterCom
Játékidő: 158 perc
Eredeti premier: 2023. november 14.
Hazai premier: 2023. november 23.