Echo sorozatkritika

Arról, hogy mi a probléma a Marvel-moziverzum filmjeivel és sorozataival, több tíz oldalas tanulmányt lehetne írni – és ebben a tanulmányban a kötelező, túltolt és idegesítő agendák mellett annak a szakadéknak is külön fejezet jutna, ami a képregények és az azokból készült adaptációk között tátong. Érdekes dolog ez, mert egyébként a készítők az utóbbi években rendre visszanyúltak az eredeti alapanyaghoz, ami a különféle sztori-elemekben, jelmezekben, egy az egyben a füzetből átvett egysorosokban és az ott ikonikusnak számító akciójelenetekben egyaránt megnyilvánult. Ugyanakkor az MCU annyira gyökeresen más irányba halad már és haladt mindig is a képregényekhez képest, olyan markáns lett mára a különbség, hogy a füzetektől átvett ötletek a mozivászonról teljes mértékben kilógnak, amivel több rajongót vesztettek, mint nyertek, azaz pont ellenkező hatást értek el vele.

Az úgynevezett „Marvel-recept” teljes mértékben rányomta a bélyegét az egész frencsájzra, gyakorlatilag élni nem tud nélküle: ha valami mással próbálkozik, más irányba indul el, akkor fuldokolva kapálódzni kezd, és néhány lépés után végül mindig visszatér a komfortzónájába. Ezen kívül a kőbe vésett stílusjegyei miatt lényegében önmaga ellensége is lett, mert ma már az sem sikerül neki, ami régen még egész jól ment. A tavalyi Titkos inváziót is ez húzta karóba, az idei felhozatal első darabját, az Echót pedig az előbb említett röghöz kötöttség és hozzá nem értés állítja a földbe. Mondjuk a mézesmadzag itt is csábító volt: a Sólyomszemben debütált siketnéma antihős, Maya Lopez önálló, 5 részes története arra volt hivatott, hogy előkészítse a terepet a jövőre érkező Daredevil: Born Againnek. Másrészt annak fényében, hogy az a széria majd a népszerű Netflixes adaptáció földhözragadt, kemény szellemiségét viszi tovább, az Echo is egy felnőttesebb, komorabb koncepciót ígért, amivel az MCU, ha csak kis időre is, de végre elszakadhat a szokásos sablonoktól és a megszokott bugyuta cukormázzal ellentétben ugyanazzal a kegyetlen, véres hangulattal szolgálhat, ami egykor az egekig emelte a streaming-szolgáltató Marveles produkcióit.

2024-et írunk, 2008 óta dübörög a franchise, azaz lassan 16 éve – enyhén szólva is ideje volt valami ilyesminek. Szépen indult minden, ahogy kell: a készítők megígértek fűt-fát, hogy az Echo szorosan követi majd a Netflixes Marvel-szériák naturalisztikus és realisztikus stílusát, mind karakterekben, mind akciójelenetekben, a stúdió meg egészen odáig ment, hogy egy külön címkét hozott létre, a Marvel Spotlightot, ami alatt a felnőtt besorolású tartalmak futnak majd, és amelynek konkrétan az Echo az első képviselője. Szóval évek óta sírunk-rívunk, hogy legyen végre egy vérkomoly, vérmocskos film vagy sorozat a frencsájzban – na most lett egy, de még mindig az a baj, hogy nem tudták jól elkészíteni, helyette amolyan MCU-san oldották meg az egészet.

Tulajdonképpen csináltak egy filer-sorozatot, amit mindenki a mellékszereplők miatt várt: az egyik (Daredevil) összesen talán két percet szerepel, egyúttal az egyetlen említésre méltó bunyós jelenet is hozzá köthető (ebből már lehet sejteni, hogy az alkotóknak nem igazán sikerült a Netflixes termés legjobb pillanatainak a megidézése), a másik meg (Kingpin) közel sem annyira hatásos, mint korában. Nagyjából két alkalommal jön át a karakter ereje és kegyetlensége, gondolok itt a balszerencsés tolmács megöletésére, illetve a „peches” fagyiárus összeverésére, amivel már a trailerekben villogtak – és itt nem csak a karakter jellemábrázolása, hanem úgy en bloc a sorozat nagyon durvának, nagyon szaftosnak ígért erőszak-ábrázolása is kifújt. Hiába növesztenek tököt a negyedik epizódban (komolyan, ha az egész széria ilyen lett volna, senkinek nem lehetne egy szava se), ezeken és néhány harmadosztályú mellékszereplő agyonlövésén kívül semmi érdemlegesre nem kell számítani. Mégis, azért igyekeznek fejlődni a Marvelnél: ugyan még mindig totál abban a hitben vannak, hogy egy karakter váratlan hirtelen megölésénél majd meghökkenve kap a szívéhez a néző, most már félig-meddig képesek olyan jeleneteket írni, melyek legalább valami minimális hatást váltanak ki az emberben.

Pontosan ugyanez igaz a szélsőséges agendákra. Az elején kezdtem „aggódni”, hogy Kevinék pont egy női szuperhősről szóló sorozatban nem csapják le a labdát, de aztán végül megnyugodtam: itt is életképtelen pancser nagyjából minden férfikarakter, ám ezen a téren szintén látszik az evolválódás, mivel csak egyszer hangzik el a „fehér ember"-eznek. Amúgy az Echo elég hamar, úgy a második rész környékén maga mögött hagyja a vonzónak hangzó „utcai bűnözés” színterét, és egy oklahomai kisvárosba helyezi a settinget, a jó öreg családi pszeudo-drámázással és egy újabb etnikai kisebbség kultúrájának a reprezentálásával egybekötve. Ezen a ponton már komolyan nehéz megérteni, hogy voltaképp ki is a célközönség...

Nem mintha a Marvel értene az ilyesmihez, szóval csak a szokásos egybites álomgyári szerencsecsomagot kapjuk megint, undorítóan szájbarágósan (lassan olyan szinten lesz ez, mint amikor a neandervölgyi ősember beszélni kezdett, és csak félszavakkal gesztikulálva tudott kommunikálni), mély és tanulságos üzenetek helyett üres, sehová sem tartó „cultural enrichment”-tel. Én az indiánok helyében nyílt levelet írnék Hollywoodnak, hogy ne égessék már őket, hagyják ezt a fenébe, mert ez a humbug, amit felépítettek a téma köré teljesen szánalmas úgy, ahogy van. És mivel szinte kizárólag erre kerül a fókusz, az alkotók semmilyen irányba nem kötelezték el magukat, így a generációs erő, az karakterfejlődés, a humor, de még az akciójelenetek is mind-mind a kukában végezték.

A másik dolog az, hogy most már egyre inkább felhalmozódnak azok a problémák és logikátlanságok, amelyek a képregényekben évtizedek óta gondot jelentenek, de mivel azokat egy szűkebb rétek olvassa, és egyébként is ezerféle író vitte ezerféle irányba a karaktereket és a történeteket, könnyebben szemet lehet hunyni felettük. Gyk. az, hogy az Echo egy olyan univerzumban játszódik, ahol némelyik szuperhős robotvégtagokkal járkál, a modern orvostudomány kb. mindenre képes, Wakanda meg (akik elvileg mostanra már szorosan együttműködnek a világ többi részével) nagyjából ezer évvel járnak mindenki előtt, minden téren. Erre itt van egy karakter, aki… szóval, értitek. Persze nyilván ilyesmit sem a füzetekben, sem az MCU-ban nem fognak meglépni, ami végül is érthető, hiszen mégis milyen üzenete lenne egy ilyen húzásnak a közönségre és főleg azokra nézve, akiknek tökéletes azonosulási pont egy Maya Lopez-kaliberű hátrányos helyzetű figura. Oké, legyen, felfogtam.

Az már viszont nagyobb baj, hogy az Echo már a sokadik olyan sorozat, ami egy pocsékul megírt, érdektelen hősről szól, aki valószínűleg majd a közelgő két Bosszúállók-filmben is benne lesz, és helyet kap a nagy multiverzumos össznépi háborúban, ahol minden szuperhős vált-vállvetve harcol együtt a hatalmas főgonosz ellen. Nyilván Kevinék óriásit akarnak gurítani: váratlan fordulatok, megdöbbentő karakterkaszák, epikus csaták, vér, veríték, könnyek, úgy, ahogy a Végtelen háborúban és a Végjátékban is történt – márpedig ez katarzis nélkül nem fog menni. A katarzishoz viszont jól felépített, szimpatikus, szerethető karakterek kellenek, mint amilyen Amerika Kapitány, Vasember, Thor vagy épp a Fekete Özvegy is volt: egyszerűen csak jó figurák voltak, semmi görcsölés, semmi nagyot mondás, a közönség kedvelte őket és mindegyikük drámája hatásosnak bizonyult, a saga végére szépen körbeért az élettörténetük.

Szóval megvolt az a bizonyos katarzis. De ha a Marvel nem talál ki valamit, akkor az itt nem lesz, mert erőltetik ezeket az egysíkú, wannabe hősöket, és jól felépített drámai ív, kidolgozott, tisztességes karakterpálya helyett mindent a szélsőséges, ostoba, kretén-üzemmódban tolt agendáknak rendelnek alá, ahol minden kiemelt fontosságot kap, csak az nem, ami alapján a szívünkbe zárhatnánk egy Sam Wilsont, Ms. Marvelt, She-Hulkot, vagy egy Maya Lopezt.

Maya sem rossz karakter a képregényekben, sőt, ha hozzáértő kezek nyúlnak hozzá, remek dolgokat lehetne kihozni belőle, csak el kellene engedni már az MCU-s felfogást, és tényleg egy földhözragadt, utcai szintre „lezüllesztett” sorozatot csinálni. És nem egy újabb tizenkettő egy tucat futószalag ízű Marvel-terméket, ami annyira sem tud merész lenni, hogy a narratíva elszakadjon attól a bevett sémától, hogy végső konklúzióként a cselekmény természetfeletti szuperképességekkel ruházza fel a címszereplőjét.

Az Echo nézése közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez egy tipikus „olyan, mintha” sorozat, egy színvonalas produkció gagyi kínai másolata: ugyanaz az univerzum (ez most már hivatalos is, mivel a Netflixes Daredevil valóban az MCU része lett), ugyanazok a karakterek, ugyanaz a látványvilág, az egész olyan, mintha, de közben baromira nem. Az meg külön ironikus, hogy egy, ma már lesajnált fehér férfiak által kitalált hős pont akkor nem lesz sikeres, amikor egy autentikus stáb próbálja adaptálni.

Gamekapocs értékelés: 5

Készítő: Marion Dayre
Rendező: Sydney Freeland, Catriona McKenzie
Producer: Kevin Feige, Stephen Broussard, Louis D'Esposito, Brad Winderbaum, Victoria Alonso, Richie Palmer, Marion Dayre, Jason Gavin, Sydney Freeland
Író: Marion Dayre, John Feldman, Steven Paul Judd, Ken Kristensen, Rebecca Roanhorse, Bobby Wilson, Ellen Morton, Jason Gavin, Shoshannah Stern, Chantelle M. Wells, Amy Rardin
Szereplők: Alaqua Cox, Chaske Spencer, Tantoo Cardinal, Charlie Cox, Devery Jacobs, Zahn McClarnon, Cody Lightning, Graham Greene, Vincent D'Onofrio
Zene: Dave Porter
Operatőr: Kira Kelly, Magdalena Gorka
Vágó: Chris McCaleb, Joel Pashby, Amelia Allwarden, Shelby Hall, Tania Goding
Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Disney+, Hulu
Játékidő: 37-51 perc
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 5
Premier: 2024. január 9.