Dűne: Második rész filmkritika

Tudom, hogy az utóbbi időben nem pont az jön le a cikkeimből, hogy a krónikus ötlethiány, a kockázatvállalási képtelenség és az agyatlan látványimádat ellenére is szeretném Hollywoodot – pedig a rengeteg panaszkodás és a kötelező körök lefutása (gyk. a hibákra, a bátortalanságra és a teljes ipar modern eszméjének káros hatásaira való rámutatás) paradox módon pontosan abból az imádatból fakad, amit az álomgyár iránt érzek. Mert bár manapság egyre inkább úgy viselkednek, mint egy családi vállalkozás, ahol az aktuális leszármazottak még mindig csak azt az egyfajta hamburgert árulják, amit a dédfater kitalált negyven esztendővel ezelőtt, csak azért mert az anno bejött az embereknek (azaz van egy – egykor még működő – receptjük, és azt erőltetik a végtelenségig, mígnem totál kifacsarják és a közönségnek már képletesen és konkrétan is a gyomra forog tőle), azért minden évben jön egy-két film, ami egy kicsit helyrebillenti az egyensúlyt.

Ami túlmutat a hollywoodi trendeken, a gagyi CGI-n, a modoros párbeszédeken, az agyzsibbasztó poénokon, ami divatos agendák helyett az alkotási vágyat és az alázatot helyezi előtérbe. A szenvedélyt, amikor csak szimplán el akarnak mesélni valamit és azt jól akarják csinálni. Ami egyúttal utat is mutat a filmiparnak, hogy hogyan kellene ezt mindig tolni, reményt ad, hogy talán elindít valamit és talán Hollywood sem inkompetens, pénzorientált kóklerek gyülekezete. Mindezt csak azért mondtam el, mert a Dűne: Második rész pontosan ilyen film lett. Jól lehet, a spanyolviaszt nem most találták fel, Denis Villeneuve rendező 2021-ben, az első felvonással egyszer már csodát művelt. Frank Herbert kultikus regényének, jobban mondva a mű első felének adaptációja (merthogy a történetet a most mozikba került Második rész varrja el – ha a komplett sagáét nem is, az eredeti könyv sztoriját mindenképp), olyan eszközökkel élt, amelyek a jelen korban teljesen egyedülállóak a hollywoodi fősodorban, és épp ezért kenterbe is verte az akkori felhozatalt.

Bőven van miért méltatni az első részt, de mégis, a legnagyobb nívója talán az volt, hogy szinte pöccre pontosan ugyanúgy köszöntek vissza azok a helyszínek, fegyverek, kellékek, karakterek, űrhajók, épületek és díszletek, melyeket annak idején a könyvet olvasva egyszer már elképzeltünk. Ahogy Lady Jessica reményt vesztve, a sírás határán remegve áll a ködben a Bene Gesserit-hajó árnyékában, vagy amikor Glossu Rabban szemléli az Arrakison sorakozó Harkonnen-flottát, az maga a vizuális költészet. Az Arrakis végtelen homoksivataga, a legapróbb rezdülésükkel is a legyőzhetetlenségüket sugárzó Sardaukar-sereg és a brutális méreteivel tiszteletet parancsoló homokféreg meg már egy olyan dimenzió, amit ilyen mesteri és öntudatos megvalósításban nem mindennap láthatunk egy nagyköltségvetésű blockbusterben. Megfilmesíthetetlen? Ugyan már…

Szóval a regény rajongóinak már az első felvonás is maga volt a megtestesült álom – a második részről viszont már tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A filmmel kapcsolatban sorban jutnak eszembe azok az ordas nagy közhelyek, amiket előttem már mindenki leírt, és amiket az olvasók egy része úgyis cinikus nevetéssel reagál majd le, hogy elfogult vagyok, túltolom, meg amúgy sincs igazam. Mert most komolyan, mit mondhatnék azon túl, hogy a Dűne 2 lazán leiskolázza az utóbbi néhány év filmtermésének úgy a 99 százalékát? Azon túl, hogy ez a film olyan elementális élményt nyújt, hogy a sci-fi műfajon belül talán csak az eredeti Star Wars trilógiához mérhető, és hogy két hete jöttem ki róla a moziból, de még mindig a hatása alatt vagyok? Azon túl, hogy ezen a ponton Villeneuve egy James Cameron és egy Peter Jackson szintű zseni lett, és ha a következő fejezettel sikerül még egy ugyanekkorát gurítania, akkor a franchise-t generációjának egyik legnagyobb mozis alkotásaként fogják számon tartani? Sőt, bizonyos szempontból már most az: az egyetlen baj vele, néhány elhanyagolható dolgon kívül, hogy ezután kb. majdnem minden film pocséknak érződik majd, egy ugyanilyen jóra meg várhatunk minimum 4 évet.

A fent leírt dicsérő szavak persze első nekifutásra nyilván túlzásnak tűnnek – és a regény elkötelezett híveinek a szemszögéből ez valamennyire érthető is. A Dűne 2 rengeteg kardinális elem felett elsiklik, jelenetek és konfliktusok maradnak ki, amik a könyvben fontosak voltak, néhány karakternek kissé más szerepet ad, sőt, vannak olyan figurák, akiket teljesen mellőz a cselekményből, a sztori utolsó harmadát pedig rendesen megbolygatja. Ámde, tekintve, hogy Herbert könyvének komplex, szerteágazó narratíváját még egy két felvonásra felosztott filmben is lehetetlen részletekbe menően és minden igényt kielégítően bemutatni (hiába a terjengős mesélés és – mivel mégiscsak egy műről beszélünk – az összesen több mint 300 perces játékidő), Villeneuve ennek ellenére is remekül megoldotta a feladatot. Mi több, ezek után nehéz elhinni, hogy ezt a könyvet lehetett volna-e ennél jobban és hitelesebben adaptálni. Erős kompromisszumokkal teli megállapodás köttetik az alkotó és a befogadó között, melynek célja, hogy bizonyos elemeket elengedjük azért, hogy kapjunk valamit cserébe – mert egy lassan 60 éves, kultikus művet (ami ennek tetejébe még rettenetesen tömör és sűrű is) itt-ott át kellett dolgozni ahhoz, hogy passzoljon filmre és jól beszélje a mozgókép nyelvét.

A végeredmény önmagágáért beszél: az eredeti alapanyag rengeteg szálból álló pókháló-kavalkádjából Villeneuve leginkább Paul Atreides messiás-szerepét emeli ki, ezt pedig sorsszerű mítoszrombolással és az első részben felvezetett hosszú expozíció csúcsra járatásával teszi. Az alap ugyanaz, azonban a hősdekonstrukcióval együtt kéz a kézben járnak a nagyobb, jobb, látványosabb elven operáló akciójelenetek, a gyönyörű képek, a folyton folyvást fülrepesztő hangerőn rá-rázendítő kórus – azaz maga a pazar hangulat és a világteremtés, ami még a legeslegutolsó homokdombra is elviszi a monumentális felemelkedéstörténetet és az intim, mély karakterdrámát.

A CGI-t egy pillanatig sem gagyizzák el, minden egyes cent meglátszik a számítógépes trükkökön. Szinte érezni a hatalmas homokféreg és az otromba, fűszert betakarító gépek súlyát. Greig Fraser operatőr nagyszerű munkát végzett, a nyitójelenetben erős narancssárga színbe boruló Arrakis a fekete páncélba öltözött katonákkal együtt rögtön berántja a nézőt, és a 165 perces játékidő végéig nem ereszti. De a filmen egyébként is zseniális, epikusságtól duzzadó beállítások vannak – legyen szó a sivatag alatt elnyúló barlangrendszerektől (a setting minden kietlensége és sivársága ellenére valóssággal él és lélegzik), vagy a Giedi Prime monokrómban pompázó világával, mindig találnak egy festményre való, eposzi shotot. Hans Zimmer 10 éve nem szerzett ilyen jó zenét: minden egyes hang a helyén van, ha kell, akkor pörgős, ha kell, akkor lassú és melankolikus, hol lerepeszti a fejed, hol pedig szinte már megríkat. És a zárójelenetben a hang, a kép és a narratíva szimbiózisa annyira a tetőfokára hág, hogy jó eséllyel sírni fogsz, vagy legalábbis megérted, hogy a film struktúráját miért pont A Birodalom visszavághoz hasonlították.

Az Arrakis tovább mélyült és bővült, a cselekmény fokozatosan ismerteti meg a nézőket a világ felépítésévvel, sajátosságaival és működési elvével, de úgy, hogy a laikusok is tökéletesen megértsék a lényeget, és közben a regény rajongói se fanyalogjanak (vagy legalábbis ne látványosan). A narratíva rengeteg különböző történetszálat vesz a nyakába, amelyekre önmagában is több részes minisorozatokat lehetne felhúzni: a fremeneket megosztó ellentétek, folyamatos mozgásban lévő, ellentmondásos jövő, a törzsi szokások bemutatása, Paul vívódása, a Bene Gesserit szervezkedése és manipulációja, Lady Jessica fanatizmusa, Paul és Chani szerelme, a császár felbukkanása, Harkonnen báró ármánykodása, Feyd-Rautha – és ezzel még mindig nem értünk a svédasztal végére.

Szó szerint rengeteg a történés, rengeteg helyről zúdulnak az impulzusok és az információk, ez általában már több mint elég szokott lenni ahhoz, hogy az ilyen és ehhez hasonló művek adaptációi csúfosan elbukjanak. A forgatókönyv viszont mesterien adagolja az eseményeket, a témákat, a párbeszédeket, mindig pontosan tudja, hogy épp milyen színnel fessen a vászonra, így a sűrű és szerteágazó narratíva egyáltalán nem esik szét. Egyetlen masszív filmben kapunk meg mindent, a végére pedig kirajzolódik a teljes kép, egy gyönyörűen megkomponált, könnyezően szép sci-fi mérföldkő, egy grandiózus festmény, ami összefogja az egymástól különálló szálakat és egy kolosszális tétekkel bíró dologra futtatja ki, ami nem más, mint a megváltó eljövetele és az univerzum trónja. Ironikus módon a Dűne 2 nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen Hollywood is épp egy új megváltóra vár, talán jobban, mint valaha.

A múlt nagy frencsájzai vagy véget értek vagy tévéképernyőre költöztek, az álomgyár több száz milliós blockbusterjei sorra megbuktak, a szuperhősök elfáradtak – óriási az igény valami másra, valami egyedire, és nagyon úgy tűnik, hogy a Dűne lesz az, ami utat mutathat, amivel újra elkezdődhet a minőségi, intelligens látványfilmek korszaka. És bár hosszú időbe fog telni, mire beköszönt a következő reneszánsz, az már most látszik, hogy a két fejezetre bontott Dűne, ami lényegében „feltalálta saját magát”, és egy, még a közönségsiker ellenére is erősen réteg-művet vezetett be a mainstreambe, lehetetlen lesz megkerülnie a jövőbeli sci-fiknek, a nyári látványfilmeknek és úgy en bloc komplett Hollywoodnak. Szimplán azért, mert működik. Nagyon.

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: Dune: Part Two
Rendező: Denis Villeneuve
Producer: Mary Parent, Cale Boyter, Patrick McCormick, Tanya Lapointe, Denis Villeneuve
Forgatókönyv: Denis Villeneuve, Jon Spaihts
Szereplők: Timothée Chalamet, Zendaya, Rebecca Ferguson, Josh Brolin, Austin Butler, Florence Pugh, Dave Bautista, Christopher Walken, Léa Seydoux, Souheila Yacoub, Stellan Skarsgard, Charlotte Rampling, Javier Bardem
Zene: Hans Zimmer
Operatőr: Greig Fraser
Vágó: Joe Walker
Gyártó: Legendary Pictures
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures
Játékidő: 165 perc
Eredeti premier: 2024. március 1.
Hazai premier: 2024. február 29.