Godzilla x Kong: Az új birodalom filmkritika

Annak ellenére, hogy indulása óta egyaránt kapott hideget és meleget, azzal nehezen lehet vitatkozni, hogy a Marvel Studios által mesteri szinten űzött univerzumépítést, a rengeteg hasonszőrű és általában kútba eső próbálkozás között az amerikai és a japán filmipar gigászi farokméregetéséből manifesztálódott MonsterVerse csinálja a legjobban az MCU után. A Warner Bros.-szal szoros partnerségben álló Legendary Pictures amerikanizált Toho kaiju-univerzuma nem titkoltan már Gareth Edwards 2014-es Godzillájától fogva a Marvel-mintát követi, azaz adott egy világ, amely tele van több ezer éves gigantikus őslényekkel, akiket szóló-produkcióik mellett néha-néha összeeresztenek, hogy egy epikus bokszmeccs erejéig lezúzzák egymást vagy egy még nagyobb szörnyeteget, miközben leradíroznak néhány műemléket az UNESCO listájáról. Hogy ennek a kulcsmomentumnak a komolysága körülbelül azon Tom és Jerry epizódok felé konvergál, amikben a címszereplők a közös ellenség miatt hirtelen félreteszik ellentéteiket, helyeselve kezet fognak, aztán vállt-vállvetve indulnak rohamra, az most más lapra tartozik – de önmagához képest a franchise kezdetben még egész jól működött.

Edwardsnak ugyan nem sikerült maradéktalanul átültetni a klasszikus japán közösségi heroizmust az egyéni teljesítményt ünneplő amerikai közegbe, ám kellő vizuális intelligenciával, illetve a suspense okos használatával összességében mély tisztelettel és odaadással nyúlt a szigetország nagy becsben tartott ikonjához. Az ezután következő Kong: Koponya-sziget a vietnámi háborús hátterével, a fékevesztett tempójával, illetve az Apokalipszis most!-ra hajazó, a sötétség szívében vájkáló horrorral hódított (és lett a MonsterVerse eddigi legjobb darabja), a Godzilla II: A szörnyek királya pedig a maximális sebességgel repesztő szörnyorgiájával vette le a lábáról a kaiju-fanokat. Olyan minőségben és olyan látvánnyal tárta elénk a népszerű monsztákat, ahogy azt korábban még sosem láthattuk.

Mindennek egyfajta megkoronázásaként érkezett meg a Godzilla vs. Kong 2021-ben a pandémia közepén streamingre és a szerencsésebb országokban moziba. Kritikai, de főleg anyagi sikerét is az akkori berendezkedésnek köszönheti, egyúttal arra is rávilágított, hogy a MonsterVerse nem feltétlen csak az univerzumépítésben, hanem szellemiségben és kisebb-nagyobb ecsetvonásaiban is az MCU-mintához ragaszkodik. Ugyanis Adam Wingard koncepciója már markánsan különbözött elődeinek komolykodós, realizmusra törekvő stílusjegyeitől, csak amíg a Marvel szépen, fokozatosan jutott el a komolyan vehető, viszonylag még intelligensnek is nevezhető blockbusterektől a felhígult tömegcikkekig, addig a MonsterVerse-nek ehhez elég volt négy alkalom.

Nem mintha amúgy a sötét és komor hangulatú darabok a filmművészet csúcsát jelentenék, de azok után egy Godzilla vs. Kong, az agyzsibbasztó poénjaival, matiné-jellegével és az „Úgyse meritek! – De igen!” játékával (minden ingóságodat feltetted volna rá, hogy három komolykodós rész után nem húzzák elő a Mechagodzillát egy 200 milliós amerikai filmben, nincs az az isten – és mégis van) olyan éles és bizarr váltás volt, mintha a Godzilla II-öt még minimum öt epizód követte volna, amiben időközben felkészítettek minket a Michael Bay-féle Transformersek halmazához érő, vagy inkább már abban nyakig elmerülő főattrakcióra. Mindenesetre a legújabb fejezet, a Godzilla x Kong: Az új birodalom egy fokkal jobban szuperál, ám némely tulajdonságaiban nem árt vele elnézőnek lenni. Igen, mint oly sok más mai produkció, úgy ez is a kompromisszumok filmje, ahol nem az a kérdés, hogy vannak-e pozitívumok, hanem hogy a logikátlanságok, a plot hole-ok, illetve az egyéb problémák mennyire nyomják el ezeket az erényeket, és (mivel kaiju-filmről beszélünk) mennyire cipeli holtsúlyként a cselekmény a szokásos emberi szálakat.

Egyfelől már az előző résznél kiderült, ám most végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a címszereplő párostól kár elvárni bármiféle metaforikus jelentésréteget, a megalkotásukhoz vezető társadalmi frusztrációk és félelmek is fénysebességgel repülnek ki az ablakon – immáron nem sokkal többek óriási CGI-bestiáknál, akikkel Hollywood áldozhat a látványpornó oltárán. A látványpornót itt mondjuk nem árt a lehető legkomolyabban venni, ugyanis másfelől Az új birodalom túlzás nélkül leszedi a fejed. IMAX vásznon maga az audiovizuális gyönyör, a számítógépes trükkök vérprofin lettek megszerkesztve, Kong szőrszálaitól kezdve Godzilla lábkörméig bezárólag a legmesszebbmenőkig részletes minden. És Wingard nem állt meg annyinál, mint holmi Michael Bay (bár Kong robotkesztyűje kissé necces, arra meg, amikor a páros egymás mellett rohan a kamera felé, azóta se találok szavakat), dinamikus és lendületes akciójeleneteket rendezett, amelyek nem merülnek ki az ide-oda lökdösésben néhány több ezer éves műemlék kárára.

Egyébiránt vicces belegondolni, hogy a világ országainak nagy része valószínűleg a gazdasági csőd szélén áll a kaijuk miatt, egy-egy összecsapás során városokat tesznek a földdel egyenlővé, az újjáépítésnek nem sok értelme van, a civilek, mint olyanok, csupán potenciális járulékos veszteségek, akiket le lehet írni az adóból. Nemhogy az utcára kilépni életveszélyes, de gyakorlatilag az otthonodban sem vagy biztonságban, mert sosem lehet tudni, hogy épp melyik titánnak támad kedve tombolni egy kicsit. Godzillát sem kell félteni, a polgárőr-szerepben tetszelegve egy laza csobbanással szökőárakat idéz elő, amivel komplett partvidékeket töröl el. Emlékszünk még A szörnyek királyára, amiben az egyik fontos konfliktus a Godzilla pusztítása során keletkezett emberáldozatokból eredt? Na, itt ilyesmire még véletlenül se számítsunk, már maga a civilekkel kapcsolatos bárminemű kérdés is nevetséges, és láthatóan Wingard is minden tőle telhetőt megtesz, hogy csak és kizárólag a gigászok csatájára figyeljünk.

Ami többségében szerencsére sikerül, hála a szépen megkoreografált, értő kezekkel levezényelt akciószekvenciáknak, és hogy a hangsúly megint inkább a szörnyekre, mintsem az emberekre terelődik (pl. van a filmben egy majdnem 15 perces szegmens, ahol a fókuszt teljes mértékben Kong és az üreges föld élővilága kapja), és ennek fényében Az új birodalom vitathatatlanul csak akkor működik és csak akkor jó, amikor a monszták csépelik egymást. Ugyan az emberi karakterek az előző részhez hasonlóan ismét keveset szerepelnek, azonban ennek megvan az a böjtje, hogy az összes dialógus kivétel nélkül azon a szinten mozog, mint amit a History Channelen látsz éjfél után. Egymást követik a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb wishes Daniken-agyszülemények és áltudományos ökörségek, telepátiáról, próféciáról, kristálypiramisokról, antigravitációs térről, és ezeket olyan intenzitással tolják az arcunkba, olyan elánnal darálják a monológokat, hogy idővel konkrétan fizikai fájdalmat okoz hallgatni.

Tulajdonképpen az igazi tehetség is itt mutatkozik meg, mivel külön csodálatra méltó, hogy a színészek képesek voltak komoly arccal előadni ezt a rengeteg marhaságot és nem röhögték el magukat közben – nem mintha ez mentené az emberi szálat, ami az eddigi MonsterVerse-es filmek közül messze itt a legrosszabb, és igazából a komplett kaiju-zsánert nézve is dobogós helyen szerepel. Borzalmasan lehúzza az összképet, pedig Az új birodalom amúgy csont nélkül teljesítené azt, amit alapesetben elvárunk egy agyatlan látványfilmtől. Elhiszem én, hogy szükség van emberi karakterekre, merthogy valakihez kötődni kell, tétet kell adni a szörnyek keringőjéhez, meg miegymás, értek mindent, tényleg, de a változatosság kedvéért, puszta merészségből vagy lázadásból most már csinálhatnának egy olyan kaiju-filmet, amiben egyáltalán nincsenek emberek.

Mert ha a forgatókönyvírók csak ilyen agysejtpusztító blamákat tudnak kiizzadni magukból, akkor ezen a ponton jobb inkább elengedni az egészet. Ezzel együtt sem kifejezetten rossz ez a film – csak pont annyira jó, hogy könnyebb legyen kibírni, amíg a Godzilla Minus One nem lesz elérhető a virtuális tékákban.

Gamekapocs értékelés: 5.5

Eredeti cím: Godzilla x Kong: The New Empire
Rendező: Adam Wingard
Producer: Thomas Tull, Jon Jashni, Brian Rogers, Mary Parent, Alex Garcia, Eric McLeod
Forgatókönyv: Terry Rossio, Simon Barrett, Jeremy Slater
Történet: Terry Rossio, Adam Wingard, Simon Barrett
Szereplők: Rebecca Hall, Brian Tyree Henry, Dan Stevens, Kaylee Hottle, Alex Ferns, Fala Chen
Zene: Tom Holkenborg, Antonio Di Iorio
Operatőr: Ben Seresin
Vágó: Josh Schaeffer
Gyártó: Legendary Pictures
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures, Toho
Játékidő: 115 perc
Eredeti premier: 2024. március 29.
Hazai premier: 2024. március 28.