Az idén pont 35 esztendős Országúti diszkó a boldog nyolcvanasok egyik utolsó dobbanása volt. A film, amelyben a néhai Patrick Swayze, az értelmiségi kidobóember, a diszkó szamurája, a redneck falu Yojimbója részeges rosszarcúakat ver össze, majd a helyi kiskirállyal és az ő mucsai nindzsa-osztagával is összeakasztja a bajszát, a maga korában egyáltalán nem bizonyult kitörő sikernek, valamint a kritikusok sem méltatták. Azonban az évek során kultstátuszt vívott ki magának és vált a pesti éjszaka egybenyakú ajtónállóinak abszolút csúcsmozijává, amelynek köszönhetően máris nagyobb elánnal vágták ki a szórakozóhelyekről az enyhén ittas, rendbontó szúnyogrambókat. Ahogy a jó öreg hollywoodi mondás tartja, minden szakmának megvan a maga filmje, az amerikaiak pedig az Országúti diszkóval sokadjára bizonyították be, hogy még egy ilyen, alapvetően nem túl változatos munkára is fel tudnak húzni egy egész estés mozit – ha jót nem is, de szórakoztatót mindenképp.
Mert félreértés ne essék, retro ide vagy oda, az Országúti diszkó egyáltalán nem jó film – viszont, mint sok más klasszikust, úgy ezt is megszépítette a nosztalgia bepárásodott, részrehajló szemüvege. Meg az is, hogy mostanában tényleg nem készülnek ilyen filmek. Ugye eleve ott a nyolcvanas évek felülmúlhatatlan miliője (egy olyan korban, amiben kb. minden szórakoztatóipari termék a múltba tekint vissza, ez már önmagában hatalmas fegyvertény), a ciki ruhák, a még cikibb frizurák, a tökös hangulat – és akkor a ma már muzeális amerikai életérzésről, a neonfényes, szesztől bűzlő, füstös, ronda pofákkal teli kocsmáról meg a tesztoszterontól tocsogó bunyókról még nem is beszéltünk. Az alkesz bunkókat pörgőrúgással módosító főszereplő is megér pár sort: Patrick Swayze karakterek egyszerre testesítette meg az évtized hőstípusát és látványosan el is különült a Stallone és Schwarzenegger-féle kigyúrt egyszemélyes kommandóktól.
James Dalton ugyan nem cipelt a vállán mamutfenyőket és nem a Reagan-i külpolitika ellenségeit hentelte, mégis, határozott kiállásával és macsós viselkedésével egyfajta útmutatóként szolgált a férfi nézők számára. Pozitív példaként képet adott arról, hogyan és miként kellene viselkedniük, akár az elesettek védelméről, akár az idősek segítéséről, akár a nőkkel való viszonyról van szó (legutóbbi már csak azért is fontos, mert a nyolcvanas évek izomhegyeivel ellentétben, akiknél a gyengébbik nem csupán humoros sidekickként vagy maximum szexuális segédeszközként funkcionált, Swayze, mint az áltimét hősszerelmes, már egyenrangú partnerként kezelte a barátnőjét). Ez a bizonyos férfiideál manapság, egy-két ritka kivételtől eltekintve szinte teljesen eltűnt, vagy legalábbis erőteljes átalakuláson megy keresztül.
Az erősebbik nem képviselőit sokszor életképtelen pojácákká vagy hímsoviniszta, szexista vadbarmokká faragta Hollywood, ráadásul gyakori, hogy már visszamenőleg is bazi nagy reflektorral keresik a letűnt hősök legapróbb hibáit, minduntalan rámutatva arra, hogy ezek a karakterek mennyire „rombolóak” és „primitívek” voltak már a saját korukban is. Minderre azért tértem ki, mert megérkezett (igaz, csak streamingre) az Országúti diszkó remake-je, és a fent leírtak, valamint annak fényében, hogy 2024-et írunk, legalább annyira meglepő, mint amennyire evidens. Teljesen magától értetődik, az álomgyár eredeti ötletek híján folyamatosan a régi klasszikusait veszi elő és azokkal próbál ismét sikereket elérni – de közben a mai klímában furcsa is, hiszen kevés macsósabb film létezik az Országúti diszkónál.
Mindenesetre tesztoszteronban a remake sem fogja vissza magát, mi több, ízig-vérig macsós alkotás, csakúgy, mint az eredeti. Az új verzió csupán az alapokat, illetve egy-két apróságot vesz át az 1989-es filmből. A felütés ugyanaz maradt, egy lepukkant bár (ami ezúttal Floridában van) gatyába rázásával bízzák meg a főhőst, aki itt filozófia diplomás értelmiségi helyett egy ex-UFC-bajnok. A farméletet dobták, a férfiszerep változásaira való reflektálás Dalton és egy könyvárus kislány baráti viszonyában, valamint Dalton közvetlen, laza stílusában nyilvánul meg (emberünk, ha szükséges, a helybenhagyott rosszfiúkat még a kórházba is elviszi), igaz, csak felszínesen, de nem is baj, hogy inkább viccesre vették a figurát. Az eredetire is jellemző western-vonásokat viszont annál inkább kidomborítják, a történet konfliktusa is a műfajhoz kapcsolódik: a felütés, azaz a saját föld, amit betolódók akarnak birtokba venni, ezért az „őslakosok” felkérnek egy kívülről érkező hőst, hogy segítsen megvédeni az életmódjukat.
Szóval a 2024-es Országúti diszkó szórakoztató kis film, ami még csak véletlenül sem akar alkalmazkodni a mai trendekhez. Az akciójelenetek kemények, minden ütésnek, minden rúgásnak súlya van, Jake Gyllenhaal kisujjból kirázza a fenyegető, ámde valahol mélységesen szelíd és szerethető kidobót (még ha sok színészi kvalitást nem is követelt meg tőle a szerep), Conor McGregor egyszerre játssza önmagát és önmaga paródiáját. Összességében a hangulat, a setting, a bunyók, úgy en bloc minden azokat az időket idézi, amikor a videótékában ölre mentek az emberek egy új Jean-Claude Van Damme-filmért. Amikor simán elhittük, hogy ezek a művek a világ legjobbjai, a belga spárgakirály meg a világ legnagyobb színésze.
Teljes mértékben a nyolcvanas-kilencvenes évek nosztalgiáját hozó régi vágású akciófilm, annak minden hibájával együtt – és sajnos a problémák is valahol itt kezdődnek. Nem az vele az igazi gond, hogy a tétek súlytalanok és már maga az alapkonfliktus is blőd, és nem is az, hogy olyan 15-20 perccel hosszabb, mint kellene – pont azért, mert anno azok a filmek is jórészt ezekkel a negatívumokkal küszködtek. És tényleg: ha a minőséget nézzük, akkor egy régi Van Damme vagy egy régi Seagal-film, vagy akár az eredeti Országúti diszkó sem volt sokkal jobb ennél, viszont a nagy különbség az, hogy azok egy teljesen más világ, felfogás és berendezkedés gyermekei. A báj, a feeling, a múltba vágyódás és a retro csalóka szemüvege ráadásul mind a mai napig tartó slágereket csinált ezekből az alkotásokból.
Ellenben az Országúti diszkó remake-je egyáltalán nem rendelkezik ezekkel az attribútumokkal: 2024-ben már nem igazán hozza a lázba a közönséget az, ha két hústorony férfi veri össze egymást egy kocsma közepén (viszont az is igaz, hogy a film legalább nem akarja megváltani a világot, nem akar minden áron nagyot menni), és a készítők sem igyekeznek létjogosultságot szerezni ennek a filmben a jelen korban. Poén, hogy ha mondjuk 30 évvel ezelőtt mutatják be, talán ma már kultuszdarabként tekintenénk rá, de így csak egy sima vasárnap délutáni akció-szösszenet marad, amit legfeljebb unalmadban indítasz el, vagy mert már mindent láttál és épp nem akad jobb. Erre mondjuk pont tökéletes az új Országúti diszkó.
Gamekapocs értékelés: 6.5
Eredeti cím: Road House
Rendező: Doug Liman
Producer: Joel Silver
Forgatókönyv: Anthony Bagarozzi, Charles Mondry
Történet: Anthony Bagarozzi, Charley Mondry, David Lee Henry
Szereplők: Jake Gyllenhaal, Daniela Melchior, Billy Magnussen, Jessica Williams, Joaquim de Almeida, Conor McGregor
Zene: Christophe Beck
Operatőr: Henry Braham
Vágó: Doc Crotzer
Gyártó: Metro-Goldwyn Mayer Pictures, Silver Pictures
Forgalmazó: Amazon MGM Studios
Játékidő: 121 perc
Eredeti premier: 2024. március 21.
Hazai premier: 2024. március 21.
Szóval engem őszintén nagyon le lehet nyűgözni minden szarral is, mert ha nem a woke megy, akkor el tudok nézni sok cuccot, szóval talán azt mondhatjuk, hogy teljesen casual film (nem)néző vagyok.
Na de ez a film nekem tetszett. Szerintem a Jake Gyllenhaal egy jó színész és tetszik, ahogy a szerep kedvéért kipimpelte magát. A gonosz fehér férfi Billy Magnussen is igazi telitalálat, mert a kezdetektől fogva akkorát tudna az ember azonnal beleverni a fejébe, hogy ott hülyül meg. Aztán bár nem egy nagy színészet, de mégis: McGregor egy igazi állat, aki komolyan játssza az agyát és nem tud egy autóval úgy megállni az egész filmben, hogy nem ütközik neki valaminek és simán felrúg mindenkit, mint a kakas a lószart. Ez, hogy belerakják az emberbe a kést, aki utána leragasztja a sebet a szürke színű, ipari szigetelő szalaggal és ott dülleszkedik és pofázik, hogy dehogy is, nekem nem kell meló...
Igazából tetszik, hogy itt mindenki hülye egy kicsit (nagyon) és persze csak úgy lehet mindent elintézni ebben a világban, hogy megverjük a másikat. Hát mindegy, nem szaporítom a szót, de nekem tetszett a film , mert totál fel tudtam venni a fordulatszámot és átjött a "színvonal". Hát persze, hogy "tartsad a telefon vonalat, amíg szétbombázok és felgyújtok mindent egy szál seggben, mert valaki vissza mert kérdezni"...
Figyelj, nem kell ezt túlkomolykodni. Ez nem azoknak való, akik azt hiszik magukról, hogy különösen okosak, hanem azoknak, akik a mai napig filmtörténeti mesterműnek tartják az ilyeneket, mint pl, amikor Stallone azt mondja Snipes-nak, hogy "benne leszel a TV-ben" és utána a zsinórjánál fogva meglendített CRT TV-vel lebombázza.
De ez csak az én véleményem.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.