Star Wars: The Acolyte sorozatkritika

Nem tudok egyetérteni azokkal, akik azt állítják, hogy a Star Wars nem mer kockázatot vállalni. Aki elfogadja ezt a sokszor hangoztatott narratívát, az bizonyára nem látta (vagy nem értette) az Andort, fogalma sincs arról, hogy eszik-e vagy isszák a Star Wars: Visionst, és nem követte azt sem, ahogy Dave Filoni, a délutáni rajzfilm-matiné cowboykalapos góréja hogyan hozta újra egyenesbe a céltalanul vergődő franchise-t. Amikor éppen nem a kötelező kikacsintások és fan service áradatról van szó, bizony a Star Wars jelenkori írói és rendezői is hajlamosak arra törekedni, hogy túlmutassanak az eredeti mozifilmek megrendíthetetlen, közel félévszázados hagyatékán. Éppen ezért kifejezetten izgalmasnak tűnt a The Acolyte, ami száz évvel a Baljós árnyak előtt, a mozifilmektől messze elhatárolva mesélhette volna el a saját történetét.

Egy olyan korban, ahol a Jedik az igazság és a remény valódi idealizált szimbólumaként, nem pedig harctéri generálisokként vagy üldözött remetékként élik a mindennapjaikat. Egy olyan korban, ahol a Köztársaság a fénykorát éli, Sitheknek évszázadok óta nyoma sincs, a galaxis azonban így is rengeteg ismeretlen veszélyt tartogat. A képregényekben és keményfedeles kötetekben már megismert High Republic korszaka azt a tabula rasát jelentette, ami érintetlen táptalajt adott bármiféle új ötletnek és történetnek. Teljesen függetlenül az eddig ismert történetektől és a velük járó kötelező sztoripontoktól, amelyeket a nagybetűs Kánon törvényszerűségeivel szemben áthágni valódi eretnekség lenne.

Aztán eltelt másfél hónap, lepörgött nyolc epizód, a sorozat pedig a modern Star Wars közhelyeit durrogtatva beleszaladt minden olyan buktatóba, amelyek miatt az Abrams-Johnson trilógiát is szeretnénk inkább jórészt elfelejteni. Leslye Headland sorozata egy stílusában és témáját tekintve is egyedi, izgalmas krimi-thrillerként indult, néhány kétes fordulatot követve viszont egy roppant zavaros moralitástörténet lett belőle, amely kapcsán meg merem kockáztatni, hogy az írók és a rendező a mai napig sem tudják, hogy mi is volt pontosan a saját üzenetük (ha meg igen, akkor az elég ijesztő).

A The Last Jedi idején újszerű és már-már polgárpukkasztó volt a Jedi filozófia dekonstrukciójával játszadozni, mára viszont egy elég gyenge közhely vált ebből a témából. Rian Johnson köztes epizódja szembement a korábbi paradigmákkal, J.J. Abrams folytatása pedig, félve a totális lebőgéstől, gyáván visszalépett az egésztől, ezzel anakini módon beteljesítve a saját (és a stúdió) félelmeit. Az igazság az, hogy a Jedi Rend dekonstrukcióját a Clone Wars animációs sorozat már százszor jobban kifejtette, mint bármelyik előtte vagy utána érkező film, sorozat vagy regény, így amikor a The Acolyte ismét ezzel a témával próbálkozik meg, az újszerűség élménye helyett inkább csak azt érzi a néző, hogy egy újabb írói trend üldözésének lettünk az akaratlan áldozatai.

Ezzel pedig éppen olyan gyorsan veszíti el a hitelességét a történet, mint azok a csuhás sci-fi szerzetesek, akik ajkáról csak úgy repkednek a sorsdöntő hazugságok minden alkalommal, amikor az úgy kényelmes számukra (vagy a forgatókönyvírók számára). Tudjuk jól, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, de azt gondolná az ember, hogy amikor a galaxis védelmezői tragédiát tragédiára halmoznak, eljön az a pont, amikor a személyes felelősségvállalás és a józan ész győzedelmeskedik a jóhiszemű gaztettekkel szemben. Végérvényben persze pontosan erre fut ki a sorozat nagy leckéje Sol mester példáján keresztül, de a krimiből családi drámába, moralitástörténetbe, végül pedig egy, a saját spiráljában elvesző kvázi-próféciába torkollik az egész balhé. Így pedig nehéz megmondani, hogy pontosan kinek szól és mit is akar a The Acolyte.

A sorozat egyik legnagyobb és legérdekesebb dobása, hogy néhány epizód leforgása alatt képes többé-kevésbé emberivé tenni a története vérengző főgonoszait is. A Star Wars nagyon sokáig a sötét és világos oldal kétbites keretrendszerében mozgott, a Sithek motivációja pedig ritkán volt több a hatalom- vagy bosszúvágynál (tisztelet a kivételnek, Kotor II). A The Acolyte esetében viszont az autonómia és az egyéni szabadságjogok kerülnek mérlegre a Jedi Rend dogmatikus elgondolásaival szemben, így pedig nem nehéz megtalálni a szimpátiát a tévútra vezetett áldozatok oldalán. Csak hát, mintha a sorozat elfelejtené, hogy azok az alapok, amit ebben az előzménysztoriban lefektetnek, végérvényben a Birodalom felemelkedésében kulminálódnak, az űrnácikkal pedig már egy fokkal nehezebb megtalálni a közös nevezőt, bármiféle trauma legyen is a dolgok hátterében.

Igen, hiába az évszázados időugrás a múltba, Leslye Headland nem tudta megállni, hogy ne fűzze rá a sorozatát közvetlenül a mozifilmekre (ennek a záróepizód a legnagyobb bűnöse). Kár érte, hiszen önmagában, a saját szabályszerűségein belül dolgozva sokkal jobban működhetett volna az okkult erőkből született ikrek és a vak kötelességtudattól vezérelt Jedik története. Bár, a sztori feltűnő csapongása és gyenge párbeszédei miatt mindezek mellett is üdvözletes lett volna még egy-két írói revízió. Az első epizódokban egy izgalmas krimi vezette fel a történet szereplőit, de egy órán belül fény derül a kezdeti rejtély miértjére, így a tettesről hamar a mögötte álló titokzatos mesterre kerül fel a kérdőjel. Aztán hamar ez a kérdés is feloldozást nyert, így máris a történet kulcsszereplő ikerpárjának múltjára és a Jedik eltussolt kardinális baklövésére fordult a néző figyelme. Eltelik még két epizód, kapunk egy zavaros végkifejletet egy hatalmas pálfordulással és pár nagyon könnyen megkérdőjelezhető döntéssel, a sorozat pedig tíz percben megágyaz egy olyan sötét úton elinduló folytatásnak, amely simán lehet, hogy sosem fog képernyőre kerülni film vagy sorozat formájában.

A sorozat két-három epizódonként csapong a zsánerét, hangulatát és a történet irányát tekintve is, két komplett flashback-epizóddal megszakítva a cselekmény flow-ját és érzelmi ívét. Gyengén írt párbeszédek teszik felejthetővé a drámai csúcspontokat, hiába a tisztességes színészi munka – ennek kapcsán egyébként hatalmas riszpekt jár a Sol mestert alakító Lee Jung–jae-nek, a dél-koreai színész ugyanis kifejezetten a szerep kedvéért tanult meg angolul, és ennek ellenére is kiváló munkát végzett. De ezek az erőfeszítések mit sem érnek, ha az erős vázra építő sorozat építőelemei csak ritkán kerülnek a megfelelő helyükre. A nyolcadik epizódra olyan lyukacsos maradt a történet, hogy nincs a világon annyi képregény és tie-in kötet, amelyek befoltozhatnák az összes logikai buktatót vagy elvarratlan szálat.

Így számomra a The Acolyte, mint önálló Star Wars-történet, nem hozott többet egy középszerű képregénysorozat szintjénél, ami csak azért nem fáj igazán, mert így könnyen elfér a High Republic-regények vegyes minőségű történetei közt. Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a fan service ropogós sörkorcsolyájaként jól szuperált a sorozat, epizódonként legalább egy tucat utalást, kikacsintást, cameót és régről ismerős újdonságot szállított a sorozat nemcsak a filmek és a High Republic-regények, de az Old Republic vagy a régi Expanded Universe idejéből is. 

Emellett pedig javarészt a látvány is abszolút rendben volt. A klasszikus kung-fu és szamurájfilmeket idéző koreográfia parádés a Star Wars kontextusában is, ha pedig kellett, éppen úgy hullottak a fejek, mint a Trónok harca fénykorában. A sorozat mértékletesen adagolta az akciójeleneteit, amikor azonban előkerült egy fénykard, akkor tudhattuk, hogy valami igazán nagyszerű vár ránk a következő pár percben. Egy-két ComicCon-ról szabadult háttérstatisztát leszámítva még a karakter- és szettdizájn is hozta azt a minőséget, amit a The Mandalorian óta megszokhattunk a Disney+ élőszereplős Star Wars-sorozataitól, a kosztümösök pedig néhány egyszerű stílusjeggyel is képesek voltak átadni azt a felemelkedett miliőt, ami a korabeli Jedi Rendet jellemezte az eddig megismert nyomtatott médiában.

Kár csupán, hogy ezt a konzisztenciát nem sikerült megtartani még az ismert karakterek esetében sem. A záróepizód egyértelműen Vernestra Rwoh történetének folytatásának ágyaz meg, de keményvonalas rajongóként is nehéz ettől lázba jönni, ha a karakter köszönőviszonyban sincs azzal a bátor, kíváncsi, fiatal lánnyal, akit a regénylapokon megismerhettünk. A zárópercekben Vern sokkal inkább tűnik egy újabb kétes motivációval rendelkező, önítélkezésre hajlamos potenciális gonosztevőnek, mint egy olyan főszereplőnek, akinek örömmel szurkolhatnánk a jövőben. Egyszóval, az esetleges folytatás is a Jedik és a Jedi Rend filozófiájának további negatív dekonstrukciója felé veszi az irányt, ebből pedig feltételezem, lassan elege lesz a rajongóknak. Természetesen a messzi-messzi galaxisban is megvan a helye az öncélú, kétes karaktereknek, de csakis Han Solókból nem könnyű dolog épkézláb Star Wars-történetet kerekíteni.

Úgy érzem, hogy egy ilyen szokatlan sorozatnak, ami a Star Wars kifestőkönyvében messze a vonalakon kívül színez, jót tett volna egy sokkal fókuszáltabb történet, amely megtámogatja annyira, Osha, Mei és Sol személyes érzelmi íveit, hogy azok végső döntései ne tűnjenek élesen karakteridegennek. Nem ártott volna egy olyan sztori sem, ami valóban leválasztja az eseményeit a filmtrilógiák fősodráról és a saját szabályrendszere szerint, önállóan játszik a messzi-messzi galaxis sandboxában, ha már elméletileg ez volt a célkitűzés. Végül azonban nem ezt kaptuk. A The Acolyte egy látványos, de a mondanivalóját és a cselekményét tekintve is túlontúl kusza sorozat. Megválaszol pár fontos kérdést, majd nyitva hagy annál sokkal többet, mellette pedig bemutat néhány olyan érdekes karaktert, akiknek a nevére valószínűleg emlékezni sem fogunk egy-két év múlva. Kár az egészért.
 

Gamekapocs értékelés: 5.5

Készítő: Leslye Headland
Rendező: Leslye Headland, Kogonada, Alex Garcia Lopez, Hanelle M. Culpepper
Producer: Leslye Headland, Kathleen Kennedy, Simon Emanuel, Jeff King, Jason Micallef
Író: Leslye Headland, Jasmyne Flournoy, Kor Adana, Charmaine DeGrate, Jason Micallef
Szereplők: Lee Jung-jae, Amandle Senberg, Manny Jacinto, Charlie Barnett, Dafne Keen, Rebecca Henderson, Joonas Suotamo, Leah Brady, Lauren Brady, Jodie Turner-Smith, Dean-Charles Chapman, Carrie-Anne Moss
Zene: Michael Abels
Operatőr: James Friend, Chris Teague
Vágó: Miikka Leskinen, Cheryl Potter
Gyártó: Lucasfilm
Forgalmazó: Disney Platform Distribution
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 8