Kétféle játékost ismerek: az egyik szerint fizikai képtelenség kilenc pont alá értékelni egy Mario-játékot, míg a másik csak csodálkozik ezen, és értetlenül vakarja a fejét. A sorozat jelentősége azonban megkérdőjelezhetetlen, egy-egy új Mario fontos ütőkártya az aktuális Nintendo-hardver mellett, hát még ha olyan legendásan jó darabokról beszélünk, mint a Super Mario Galaxy két része. Nem tudhatjuk persze, hogy az októberben megjelenő Super Mario Odyssey-re hogyan gondolunk majd vissza tíz év múlva, de az mindenképpen biztató, hogy a Nintendo hajlandó volt kilépni a komfortzónájából a folytatás kedvéért.
A filozófia ismerős lehet, a Zeldánál is ezt játszotta a cég: mi lenne, ha fognánk az ismerős alapokat, és eltolnánk a falig a játékos szabadságát? A 3D-s játékmenethez visszatérő Super Mario Odyssey esetében a Super Mario 64 és a Super Mario Sunshine szolgáltatta ezeket az alapokat, a Nintendo pedig mindent a felfedezésre hegyezett ki: ha úgy tetszik, átrongyolhatsz a pálya túlsó végébe, hogy haladjon a sztori, és jöjjön a stáblista, azonban egészen biztos, hogy ezzel a lendülettel ki is heréled magadnak a játékélményt.
Erre akkor döbbentem rá, amikor véletlenül beleszaladtam a pálya végébe, és az tragikus hirtelenséggel ért véget. Sejtettem, hogy valamit nem jól csináltam, ezért a második nekifutásra már óvatosabb voltam, és igyekeztem messziről kerülni azt a részt - ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Super Mario Odyssey egy-egy pályáján olyan mennyiségű tartalom van, hogy azt a gamescomos demó időkorlátja miatt egész biztosan nem fogom tudni feltérképezni.
A történet központi konfliktusát nagyjából ki tudjátok találni, hiszen a Nintendo újra és újra visszatér hozzá - bárcsak kapnánk arra magyarázatot, hogy Bowser vajon miért gerjedt rá annyira Peach hercegnőre! Sebaj, bajszos főhősünkkel ezúttal az Odyssey nevet viselő és nem mellesleg kalapformájú űrhajóval eredünk a leányzó nyomába, utunk során pedig tematikus világokat járunk be keresztül-kasul. A próbaköröm során két ilyen világban fordultam meg: a halottak napját ünneplő Mexikóra emlékeztető sivatagos pályán, valamint az eredeti Donkey Kong-játékot idéző New Donk City városában nézhettem körbe.
És mennyi tennivalóba akadtam! Ahogy említettem, a pálya kezdő- és végpontja között adott esetben igen rövid lehet a távolság, a Super Mario Odyssey azonban egyértelműen arra buzdít, hogy ne csak a B pontot keresd, igenis járd körbe, és fedezd fel magadnak a környéket! Az egyes szintek egyáltalán nem lineárisak, tengernyi elágazás, megmászható épület vagy éppen félreeső oázis fogad majd, ahol egy zsáknyi gyűjtögetnivalóval lehetsz gazdagabb.
A klasszikus érmék és azok világonként változó, helyi megfelelői mellett leginkább Power Moonok után kutathatunk majd, a történet szerint ezekkel hajtjuk az űrhajónkat, és következésképpen így biztosított az előrehaladás is. A Power Moonokhoz azonban a legváltozatosabb módon juthatunk hozzá, némelyik rövidebb ugra-bugrát kíván, míg egy-kettőért már egy konkrét metajátékon kell átküzdenünk magunkat, és három valamit kell összegyűjtenünk ahhoz, hogy megkapjuk a holdunkat.
A klasszikus játékmenetet egy valami, pontosabb egy valaki hivatott felturbózni, ő pedig nem más, mint Cappy, Mario sapkája - akit egyébként kooperatív módban külön is irányíthatunk. A derék fejfedő a harcokból és a platformrészekből is kiveszi a szerepét, ehhez elég megrázni a jobb oldali Joy-Cont - vagy megnyomni egy gombot, ha nem fekszik a mozgásérzékelős irányítás. Cappy képességtárát változatos módon használja ki a játék: kiüthetjük vele az ellenfeleinket, begyűjthetjük vele a távolabb lévő érméket, rá is ugorhatunk, de akár meg is szállhatunk vele más karaktereket. A sapka tudatos bevetése kis megszokást igényel, de idővel rájössz, hogy egy egészen új dimenziót nyit meg előtted, amit remekül alkalmazhatsz harc vagy egy Power Moon hajkurászása közben.
A Super Mario Odyssey remek játéknak tűnik, egy aggodalmam van csak vele kapcsolatban: nem vagyok meggyőződve róla, hogy a világok összeállításánál jó ötlet volt olyanokat is beválogatni, amelyek dizájn tekintetében maximálisan távol állnak a címtől. Habár a játék látvány tekintetében simán hozza azt, amit egy új Mariótól elvárna az ember, néhol emiatt kilóg a lóláb, a való világról mintázott New Donk City megjelenítéséhez például kevés az a puskapor, amit a készítők fel tudtak vonultatni. A város kifejezetten csúnyácska, érzésem szerint okosabb lett volna, ha a Nintendo marad a rajzfilmesebb vonalnál. De ez legyen a legnagyobb problémám: a játékmenet remélhetőleg kárpótol majd!
A Super Mario Odyssey október 27-én jelenik meg Nintendo Switch-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.