The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena

Közel öt évvel ezelőtt még csak nem is álmodhattam arról, hogy olyan hosszú ideig leszek a Gamekapocsnál, hogy megélhessem egy saját magam által letesztelt játéknak a felújítását. De eljött ez a pillanat is, s nem is akármilyen gammát veszünk nagyító alá: minden idők egyik legforradalmibb és legegyedibb, eleinte csak Xboxon megjelent címéről van szó, a Chronicles of Riddickről...

A 2000-ben debütált Pitch Black után a Starbreeze csapata gondolt egy merészet és belevágott egy igencsak kényes játék fejlesztésébe. Nem sokkal ezután, nagyjából egyidőben a mozifilm folytatásával kiadták a Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bayt, ahol lehetőségünk volt belebújni minden idők talán legérdekesebb és legellentmondásosabb karakterének a bőrébe. A 2004-es Xboxos cím teljesen elvarázsolta a játékosközösséget, rendkívül jó kritikákat kapott világszerte, nem is csoda, hogy fél évvel később a már akkor is röhejesnek számító „only for Xbox" feliratra fittyet hányva kiadták PC-re is. A Butcher Bay egy első osztályú stuff volt, egyedi, félig lopakodós, félig klasszikus FPS elemeket felmutató, folyamatosan izgalmas, pörgős, változatos és hosszú játékmenetével nem véletlenül került a legnagyobb címek közé.


Nem is csoda, hogy pár évvel ezelőtt suttogásokat lehetett hallani arról, hogy talán lesz egy nextgen konzolokra portolt változata. Persze az öreg tapasztalt rókák - köztük sajnos már én is - előre sejtették, hogy egy ilyen ötletnek ritkán lehet jó a vége. Hiszen az első és legfontosabb probléma pont a portolásból adódik. Sajnos a Dark Athenának erőteljesen olyan szaga van, mintha fogták volna az eredeti, ősidők óta elavult Doom3-as engine-t és egy picit feltunningolták volna, csak azért, hogy kiadhassák nekünk újra.


Az, ami annak idején állkapocsleesősen durva volt, az manapság már maximum csak egy kellemes mosolyt tud az arcunkra csalni. Ne értsetek félre, a készítők egész szép munkát végeztek ezzel a ráncfelvarrással -sok 40-es nő örülne valami hasonlónak-, de pár speciális esettől eltekintve -gondolok itt a fényhatásokra- a grafika éppen hogy csak elfogadhatónak mondható. De, mint azt tudjuk a szépség nem minden ugyebár, az eredeti változat sem ezzel szerezte a rengeteg rajongót magának.


A hosszú éveken át tartó fejlesztgetésnek köszönhetően a készítők érezték, hogy többel kell előrukkolniuk holmi feljavított grafikánál, ezért jött az ötlet, hogy mi lenne, ha folytatnák a történetet egy második fejezettel. Ebből született az Assault on Dark Athena, ami tulajdonképpen közvetlen folytatása a nagy sikerű Butcher Baynek.


A történet rögtön ott folytatódik ahol öt évvel ezelőtt abbamaradt: Riddick és Jones ideiglenes fegyverszünetet tartva összefognak, és egy hajóval sikerül elmenekülniük a rettegett börtönből. Éppen hibernált állapotban sodródnak a végtelen világűrben, amikor teljesen véletlenül belebotlanak egy hatalmas fejvadászokkal túlzsúfolt hajóba, a Dark Athenába. Riddick emberfeletti ösztöneinek köszönhetően természetesen éppen időben tér magához, hogy lássa amint örök nemezisét, Jones-t elfogják, majd elhurcolják. Tekintettel arra, hogy a komp súlyos károkat szenvedett, kénytelen újfent egyszemélyes hadjáratot indítani a hajó (majdnem) minden utasa ellen, a többit pedig már sejthetitek.


A Dark Athena eleinte igencsak ígéretesen indul, előtörnek majd belőlünk a jó öreg emlékek, amiket a korábbi részből megtapasztalt, rengeteg izgalmas élménynek köszönhetünk. Lesz minden, ami csak szem-szájnak, Riddicknek ingere. Sunnyogunk, lopakodunk, sötétben maradunk, hátulról elkapunk, saját fegyverrel fejbelövünk, brutálisan lekaszabolunk, halhatatlannak tűnünk, ahogyan az lenni szokott.


Persze jómagam naívan a legnehezebb fokozaton kezdtem el a kalandot, ami mondanom sem kell elég hamar a halál torkába vezetett engem, és ez sajnos később csak egyre rosszabbá vált, hiszen a Dark Athena nagy része nem lopakodásból, hanem eszetlen és értelmetlen lövöldözésekből áll, ami egy ilyen stílusú játéknál több, mint bosszantó tud lenni. Ha ez nem lenne elég, akkor sajnos ki kell jelentenem, hogy egy idő után a változatosság és újszerű érzés is meg fog szűnni bennünk, mert ellentétben az örökké izgalmas és fordulatos Butcher Bayjel, a Dark Athenában hamar bele fogunk kerülni abba a bizonyos unalmas, soha véget nem érő örvénybe, amikor már csak arra vágyunk, hogy történjen végre valami más is. Persze lesznek itt is fordulatok, itt sem hagynak minket elaludni, de a korábbi résznek még csak az árnyékába sem érhet a folytatás.


Jó hír lehet sokaknak, hogy ezúttal lehetőségünk lesz multiban is próbára tenni a tehetségünket, a rossz hír viszont az, hogy egy könnyen felejthető, már-már röhejesen idegesítő többjátékos élmény keretében. Persze ízlések és pofonok, de én legszívesebben kitéptem volna a karom és agyonvertem volna vele a kontrolleremet, annyira frusztráló élményekben volt részem a multi kidolgozatlansága miatt.


Joggal kérdezhetitek meg, hogy mire a mégis viszonylag magasnak nevezhető pontszám. Erre nagyon egyszerű a válaszom: először is egy játék áráért kettőt kaptok, amiből az egyik még mindig zseniális (Butcher Bay), minden pillanata tömör gyönyör. A másik meg kellemes élményeket biztosít mindenkinek, de kipróbálása szigorúan fordított sorrendben ajánlott, tehát először az újjal kezdjétek, majd ezután térjetek vissza a klasszikushoz. Ezen kívül meg kell mondani, Riddicknek lenni nagyon jó. Vin Diesel szinkronja és beszólásai legendásan gizdák, mindenképpen megér egy misét. Ha nem is ér fel az eredeti változat mesteri színvonalához, azért így is több egy átlagos játéknál. Kipróbálása erősen javallott!