Medal of Honor Multiplayer bétateszt

Az első zárt béta a megújuláson átesett Medal of Honorból? Ott a helyünk! Előszedtük a sármos mosolyunkat az EA hazai képviseletnél, rákacsintottunk a marketinges hölgyekre -miután felkaptuk a tekintetünket a mély dekoltázsukról. Cserébe egy Szent Grál fontosságával kezelendő bétakulccsal lettünk gazdagabbak. Gyorsnak nem mondható töltögetés, majd reflexszerű hozzáférés-generálás következett, s bele is vettettük magunkat egy német szerver nyújtotta örömökbe.

Mikor az idei E3-on lerántották a leplet a Medal of Honor multiplayer finomságairól, tudtuk, hogy a szakmailag elismert svéd DICE-ban nem csalatkozhatunk. S bár az első mozgóképek hangulata sokban emlékeztetett a Modern Warfare 2, vagy urambocsá’ a Bad Company 2 többjátékos üzemmódjára, elhessegettük rosszallásunkat. Elhittük a fejlesztők azon kijelentéseit, miszerint nem a fent nevezett mészárszékek egyszerű klónja a MoH össznépi vigaszsága, de tény: sokban hasonlítanak egymásra. Gyorstalpaló csecsszopóknak: az online rész a patinás DICE keze munkája, de eltérően a kampánytól, melyet az Unreal Engine legfrissebb verziója dübörögteti, a svédek hozták a saját, csúcsra járatott Frostbite motorjukat és netkódjukat, hiszen bevált formulán minek változtassanak.


Greg Goodrich, az Medal of Honor producere a Sony konferenciáján bejelentette, hogy exkluzív tartalmakat kap a PS3-as verzió, sőt a béta is csak PC-n és a japánok konzolján volt elérhető elsőre, másrészt az úriember bozontos szakálla nagyban hasonlít a játék arcaként funkcionáló jenki katona arcszőrzetére. Míg az Xbox 360 tulajok talán már jelen sorok napvilágra kerülésekor nagyban hódolhatnak az általunk is átélt élményeknek, mi a próbaverziót PC-n teszteltük, hiszen mégis a berögzült idegvégződéseink nyertek, meg persze az egér-billentyűzet kombó. A bulid alig több mint 750 megát emészt fel a vincsin, ami reális, tekintettel arra, hogy csupán két térkép üti a markunkat. A menüben kékes háttérben, madártávlatból látunk egy koszos afganisztáni várost, majd mehetünk is a Play üzemmódra, de karrierünket is pátyolgathatjuk a megnyitott fegyverfejlesztések állapotát, vagy a Leaderboardsot vizslatva. Láthatjuk, mennyi XP kell még a következő szintig, de katonánk küllemét is itt tudjuk változtatni.


Egyelőre két, eltérő afganisztáni harcszíntér fogadja az egybegyűlteket: a Kabul City és a Helmand Valley. Aprólékosan kimunkált terepek ezek, tipikusan a DICE nevével fémjelzett darabok, egyszerűek, mégis összetettek. Csak úgy süt róluk a jelen kor egyik legelmaradottabb országának mocskos és bizalomgerjesztőnek nem éppen mondható hangulata. Kabul városa az utcákon található szemétből, barikádokból, bádogviskókból, piacterekből, szűk sikátorokból áll össze, mi pedig a patkányok leszünk, akik hosszú kísérletezések után megtalálják az ideális útvonalakat. Az épületeknek több bejárata is akad, a tetőről nem tudod teljesen a lenti teret fedezni. Szinte mindig mozgásban kell lenned, hálát adhatsz az égieknek, ha 2 percnél tovább tudsz háboríthatatlanul megbújni mesterlövészként. A fejlesztők mindig tudnak újat mutatni: foszló újságpapírok szállnak a levegőben, előfordulhat, mikor azt hisszük, hogy a repkedő fecni talán az ellenség feje búbja. Kiélezett városi harc melegágya ez, az utasítások és káromkodások hangja az omló, lőrésektől tarkított falakról verődik vissza, folyamatosan lépések nesze után kutakodsz, s szerencséd van, ha a többiek távolról leszedik a célpontot, de elég sokszor kerülhetünk igen kínos testközelbe. Klausztrofóbia? Bizony ám.


A Helmand Valley ezzel szemben a széles látótér és a napégette terep szinonimája. A romokkal teli durva mészkőfalakat a nap és a golyónyomok kezdték ki, elhagyatott barátságtalan vidék, rozoga előretolt állásokkal, utalva Afganisztán igen változatos arcára. Helmand környékéről bőven elhisszük, hogy itt van a tálibok egy-egy kiképzései központja, rókalyukakkal, fedezékként szolgáló sziklákkal, a völgyben csordogáló patakkal. A távolban járhatatlan hegyláncok magasodnak, a szurdokban nem egyenletes a talaj, kavicsos, derékig érő aljnövényzet nehezíti a járást, nyugat felől poros és korhadt szárdarabokat fúj felénk a szél. Mindkét pálya tökéletes játszótér, a szembenálló felek egyikét sem juttatja előnyös helyzetekbe, nincs biztosan védhető pont, bárhonnan fordítható a meccs.


Rengeteg alternatív útvonallal rendelkeznek, utat engedve a ravaszabb játékosok kicsapongásainak is, ugyanakkor ezernyi megfontolt taktika vezethető sikerre. A tervezés mestermunka, a környezet észrevétlenül, ámde vasmarokkal hálózza be a feleket. Sajnos mindezt elég statikusan: a fejlesztők előző munkájától eltérően nyoma sincs a terep rombolhatóságának, ami eléggé illúzióromboló, tekintve, hogy még három RPG-találat után sem akar még megrendülni sem az út közepén betondarabokból és gumiabroncsokból emelt blokád. Ez bizony visszalépés, Frostbite ide vagy oda.


A kasztválasztáson nem kell sokáig agyalni, nincs utász, vagy felcser, ha eddig nem mondtam volna, a Medal of Honor multija a nagybetűs hentre épül. Marad három osztály: a Rifleman, a Spec Ops és a Sniper. Különbözőségük csupán a használt mordályokban, és egy-két extra képességben merül ki. Mivel járművek sincsenek, így a páncélosok javítása is lekerül a vállunkról, ugyanakkor, ha már egyszer padlót fogsz, nincs aki defibrillátorral újraélesztene. A Riflemanek a gyalogság mozgatórugói, legyen elég lőszered, meg gránátod, célozz pontosan és légy szívós, ez a siker záloga. A Spec Opsok némileg könnyebb fegyverekkel hadonásznak (illetve később egy durva shotgunt unlockolhatnak), viszont kérhetik az aknavetősök támogatását, így egy rövid ideig azok megszórhatják a kijelölt célpontot. Kár, hogy ez csak a hús-vér ellenfelekre van hatással, legyen bármilyen épület, a tarackok nem igazán viselik meg őket. Végezetül a mesterlövészek tegyék azt, amire követeli őket a haza: osztogassanak távolról fejlövéseket, és jól változtassák a búvóhelyüket.


Minden kaszt a 14. szintig léphet előre a ranglétrán a bétában, s ha szintet lépsz, új fegyverrel vagy fegyver-upgrade-del gazdagodhatsz. Utóbbiak egyelőre még kimerülnek a nagyobb tárkapacitásban, viszont a vadiúj csúzlik igazi Battlefieldes szellemben komoly státuszszimbólumok. Sőt, a durvább mordályok észrevehetően hatékonyabbak is alap társaiknál. Bár nincsenek perkek, a fejlődésben némileg kevesebb spiritusz van, mint a Bad Company 2-ben, viszont nem is az a cél, hogy mindenáron mi legyünk a legtutibb huszárok. Csak leülsz a MoH multija elé, ellövöldözöl vele, mint a klasszikus Allied Assaultban, az extrák pedig tényleg megmaradnak plusz tartalomnak.


Kabul Cityben elérhető a Team Assault játékmód, mely a klasszikus TDM helyi változata. Az egyik csapat az USA haderejét képviseli, míg a másik az afgán lázadókat, kik az iszlám dzsihád szellemében törnek a pogány kutyákra. A Helmand Valley már a küldetés-alapú mókát prezentálja, lényegében a Bad Company 2 Rush módjára hajaz. Ellenőrzési pontokat kell amcsi támadóként elfoglalni a védőként berendezkedett táliboktól, közben egy barikádot is fel kell robbantanunk másodmagunkkal, míg elérjük az ellenfél bázisát. Ha egyszer elérjük a rivális központját és elfoglaljuk, vége a mókának.


Semmi baj nincs az irányítással, rögtön kézre áll, utat engedve egy végletekig pörgős hacacárénak. Kabulban viszont az respawn némileg kaotikus, sokkalta véletlenszerűbb, mint az elsőre gondolnánk, többször előfordult, hogy pont a frontvonalban éledtem újjá, és közvetlen azután már halott is voltam egy turbános Dragunovjától. S mivel nincs killcam sem, csak reménykedem, hogy legközelebb meglátom a torkolattüzet. Egyelőre a kemperek ellen csak a kick segíthet, a városi pálya kicsi, így akár nem szándékosan is kényelmetlenségek adódhatnak. A fegyverek visszarúgása minimális, még egy AK célkeresztje is mereven tekint a távolba, mintha nem is lórúgás-szerű 7.62-es lőszereket pufogtatnánk a rakoncátlansággal. Fejlövés nélkül még a mesterlövészpuskákból is elkél 3-4 lövés is a testbe, mire az ellen földre hull, máskor meg az M4-es rohamkarabéllyal derékből tüzelve kiosztható a gyilkos találat. Rakétavetővel és gránáttal dobálózva rá kell érezni a dolog ízére, hiszen erősen visszavettek a valós hatásokból, azaz 3-4 méterről simán túlélhető a pusztítás.


Hiába pofás a grafika, a falba lógó, összeeső ellenfelek mindennaposak és a fizika is még a levegőben lóg. Egyszer például egy halálos lövés után felreppentem a levegőbe, pörögtem néhányat, aztán landoltam. Pedig sima golyó ütötte sebem volt, semmi detonáció okozta lökéshullám. Furcsa. Remélem ezek a némileg bosszantó hibák csak a kezdeti verzió hiányosságai, és a végleges már tényleg a finomhangoltságáról lesz híres, mert jelenlegi állapotában a pontatlanságra érzékenyek kedvét végleg el is veheti. Gépigényt tekintve nincs vész, simán hozta a 40-50 fpst Intel C2D 6750-es procin, 4GB RAM társaságában, illetve egy öregecske 8800 GT-vel megtámogatva. Túlzsúfoltság esetén leugorhat 30-ra is a képfrissítési ráta, de ez még bőven élvezhető. Az már nem, hogy véletlen időközönként kidob az asztalra a ez a build, meg a menüben való kolbászolás se áll kézre, pl. nem jöttem rá, hogy meccs közben hol a disconnect lehetőség.


A Medal of Honor bétája igazi fragvadászat, s bár nem is oly régen megtörtént csatákat modellez le, a töltőképernyőn csak egy minimális háttér-információt kaphatunk az adott konfliktusról. Mindenesetre a csatazajok igazán autentikusak, a káromkodással kísért parancsszavak a kétségbeesett helyzetről tanúskodnak, a fegyverek kántálása dobhártyaszaggató és sokáig visszhangzik még. Ennek ellenére a DICE nem halad tovább a saját maga által kikövezet úton, némileg megtorpant -lehet, hogy a BC2: Vietnam expanziójára gyúr igazából? A bétateszttől, ha maradandó élményeket nem is, egy finom, szaftos és nagyon „omlósz” hentparádét kaptunk, amiből még bármi kisülhet az októberi megjelenésig. Addig viszont megtalálhattok minket az afgán csatatereken.