Syndicate teszt

Jelen tesztünk alanya a Syndicate, s kezdésnek rögtön elmondanám, hogy a világ legértelmetlenebb játéka. Egyszerűen nincs rá logikus magyarázat, hogy miért jött világra, és főként, hogy miért épp így. Ha ugyanis nem az utóbbi 10 évben születtél, akkor valószínűleg hallottál már egy játékról, aminek Syndicate a neve. Ha pedig nem az utóbbi 20 évben születtél, akkor valószínűleg játszottál is vele. Az 1993-as Syndicate egy csapatos, felülnézetes taktikai játék volt, Peter Molyneux nagy dobása egy sajátos cyberpunk világban, azokból az időkből, amikor az öreg még a kiváló termékeivel, és nem a hazugságaival tudott bekerülni a játékújságokba.


A régi Syndicate tehát masszív rajongótáborral rendelkezik, ám az Electronic Arts nagyon sokáig nem törődött azzal, hogy folytatást készítsen neki. Valószínűleg, az a stílus már nem lenne túl nyerő ma. Amikor azonban mégis oda jutottak, hogy elő kéne venni ezt a régóta parlagon heverő franchise-t, és úgy döntöttek, hogy Starbreeze segítségével egy FPS-t készítenek belőle, értelmetlenné tették az egészet. Az 1993-as Syndicate rajongóinak gyomra sosem fogja bevenni, hogy kedvenc játékukat „lebutították” és a mai „divatnak” megfelelő lövöldébe tették át. Maximum akkor, ha ez lett volna a legjobb FPS, ami az utóbbi években készült. Maximálisan tökéletesnek kellett volna lennie minden szempontból. Talán akkor.


De mivel a Syndicate messze nem tökéletes, nem, hogy a rajongókat, de még a fiatalabbakat sem tudja meggyőzni arról, hogy hosszabb időre ott hagyják Battlefield 3-at, vagy a Call of Dutyt. Értitek már, miért mondom, hogy az új Syndicate létezése értelmetlen? A Syndicate egy olyan, viszonylag átlagos termék lett, ami ugyan közel sem rossz, mégis a teljes lélektelenség járja át. Hogy miért? Erre könnyen választ kaphatunk a fejlesztők nyilatkozataiból, melyekből kiderül, hogy nem volt elég idejük a játék befejezésére, így számos dolog nem került be, amit eredetileg terveztek. Számomra pedig érthetetlen, hogy az EA egy ilyen kaliberű cím feltámasztásánál miért nem adta meg azt a szükséges időt.


A Syndicate-ben a jövőben járunk, egy teljesen sablonos és általános cyberpunk világban, ahol a kormányoknak és a politikusoknak már gyakorlatilag nincs hatalma, minden a világvállalatok kezében van. Ezek a vállalatok pedig folyamatosan harcolnak egymással, elrabolják egymás tudósait, irtják a másik embereit, csak azért, hogy technológiai előnybe kerüljenek. Ami persze egyben azt is jelenti, hogy a profitjuk is nagyobb lesz a másikénál. Mi az EuroCorp cégnek dolgozunk, főhősünk pedig Milo, a legújabb technológiával felszerelt, biochippel felturbózott ügynök, akinek felhasználásával az EuroCorp le akarja rendezni a konkurenseket.


Ezen a ponton pedig számos probléma lép fel. Egyrészt, az alaptörténet akkor se lehetne fantáziátlanabb, ha a fű növekedéséről szólna, másrészt pedig később sem lesz jobb. Persze elindulnak a kavarások, és semmi sem az, aminek elsőre látszik, de a legtöbb fordulat kiszámítható, és mivel fontos szereplők száma nem haladja meg a hármat, főhősünk pedig nem igazán szeret beszélni, nem fognak nagy meglepetések érni minket. A játék menet közben nem sokat adagol a sztoriból, aztán a körülbelül hatórás kampány végére beerősít, hogy az utolsó pillanatokban azt mondhassuk: ez igen, miért nem lehetett ezt végig így csinálni?


A játékmenet természetesen az alapvető FPS-sémákra épül, de a lövöldözés meglepően ütős és élvezetes. A fegyverek jól szólnak, jó érzés osztani velük az ólmot (vagy éppen a lézert), és a remek animációknak köszönhetően valahogy egyben van az egész. A mesterséges intelligencia is többnyire a helyén van, így a kihívás garantált, már csak azért is, mert minden ellenfélbe jó sok töltény kell, mire kifekszik, ami egy kicsit olcsójános húzás a Starbreeze részéről a nehézség növelésére. Mint ahogy a sokszor túlzottan erőltetett és unalmas feladványokat, valamint a teljesen értelmetlen ugrálós részeket sem kellett volna erőltetni – mindegyikről lerí, hogy csak azért kerültek be, hogy valamelyest növeljék a játékidőt.


A Syndicate-et azonban szinte lehetetlen lenne végigtolni, ha csak a hagyományos fegyverekre támaszkodnánk, ahhoz túl erős és túl sok ellenfél érkezik. Így kétféle módon vethetjük be biotech trükkjeinket. Az egyik a belénk integrált DART chip, amivel bizonyos ideig lelassíthatjuk az időt, s ilyenkor kevesebb sebzést kapunk be, többet osztunk ki, és persze, a lassulás miatt egyébként is jóval hatékonyabbak lehetünk. A másik pedig a BREACH-rendszer, amivel háromféleképpen tehetjük ártalmatlanná az ellenséges cégek pribékjeit. Az első a backfire, amivel gyakorlatilag besüthetjük ellenfelünk fegyverét, aki ezután könnyű célponttá válik. Aztán itt van nekünk a suicide, vagyis az öngyilkosság, aminek hatására a kiszemelt áldozat felrobbantja magát, s ha jól időzítünk, akkor a hozzá közel álló társait is. Végül pedig használhatjuk a persuade-et, amivel rövid időre magunk mellé állíthatjuk ellenfelünket, aki, miután eleget segített nekünk, még magával is végez, megspórolva nekünk egy kis munkát.


Menet közben, bizonyos meghatározott fix pontokon fejlesztési lehetőségeket kapunk, ami egy kicsit furcsává és túlságosan kötötté teszi a fejlődést. Érthetetlen, hogy itt miért nem a kooperatív részben alkalmazott XP-rendszert használták a fejlesztők. Mer a co-op módban ez is, meg úgy az egész játék kiválóan működik – úgy tűnik, mintha ez lett volna a fejlesztők elsődleges célpontja, a sztori pedig csak amolyan kötelező elem. Kooperatívban 9 küldetés vár ránk, melyek szinte egyáltalán nem kapcsolódnak az egyjátékos módhoz, és egyszerre legfeljebb 4-en vághatunk neki a misszióknak, ami egy kedves kacsintás az ős-Syndicate négyfős partyjainak irányába.


Itt szinte teljesen átalakul a játék: a single player teljes linearitása eltűnik, és a pályákat egyfajta játszótérként kezelve kell megoldanunk különböző feladatokat, ahol az ellenfelek több irányból jönnek, és nagyon fontos a csapatmunka – már azért is, mert mindenki lehet orvos, aki feltámasztja a többieket, vagy akár tank is, netán oszthatja a jónépet a nehéz-gépágyúval. Az egész pörgős, hangulatos és abszolút tökéletesen megtervezett – az egyedüli probléma talán annyi, hogy a nehézség nem alkalmazkodik a résztvevő játékosok számához, így ugyanazt kapjuk akár ketten, akár négyen vágunk neki.


Habár a cikk elején azt írtam, nincs oka a Syndicate-nek a létezésre, mégis, a kooperatív miatt megbocsáthatjuk neki, hogy eljött hozzánk. Az alapvetően nem rossz, de semmi extrával nem szolgáló single player melett a co-op egy teljesen más dimenzió. S ha azt nézzük, hogy ezek mellett a játék egyébként remekül néz ki, és jól is szól, akkor talán meg tudjuk bocsátani, hogy a Starbreeze a Riddick-játékok és a The Darkness után most egy némileg fantáziátlanabb, általánosabb projekttel jelentkezett. A Syndicate azonban nem képes felvenni a versenyt az új Deus Exszel, és ha az EA gondolkodik folytatásokban, azoknak ennél sokkal jobbnak kell lenniük.