Sniper Elite V2 teszt

Nem lennénk az oxfordi székhelyű stúdió helyében. Az utóbbi évek masszív mélyrepülése után (a Rouge Warriorral fenyegetve a mai napig bevallunk minden gaztettet) a csapat gondolt egy merészet, és visszatért a Sniper Elite-hez. A 2005-ös taktikai TPS közvetlen folytatásával van dolgunk, ám a játékmenet ezúttal megmarad a könnyedén fogyasztható rigmusok mellett. Miért kellett sutba dobni a nehézséget? Miért tisztít meg hősünk egyedül egy egész német gyártelepet? Rengeteg kérdés merül fel bennünk a játékot végignyomva, ugyanakkor mesterlövésznek lenni még mindig hatalmas öröm, s ha egyből a legnehezebb szinten vágunk neki a V2-nek, akkor még a régi emlékek is visszatérnek. A türelem meghozza a gyümölcsét, ha megvan a tökéletes pozíció, s elvégeztük dolgunkat, már csak a meneküléssel kell foglalkoznunk. Meg akarod változtatni a történelmet?


Először is a játék címében található V2 nem (csak) a kettes verzióra utal, hanem a németek titkos csodafegyverére, a V2-es rakétákra. A sztori is ekörül bonyolódik, mely nem mutat többet egy szimpla háborús filmnél. Bár a korhűséggel nincs gond, ahogy a szétbombázott városokban való kavarással sem, a régi hangulat sok esetben visszatér, csak nagy kár, hogy a mai trendeknek megfelelően a játékmenet kompromisszumokat köt. Az új jövevényeknek bizonyára tetszeni fog a fedezékbe vonulás, s az, hogy nem kell mindenáron fenntartani álcánkat – ha szeretnénk, egy mezei MP40-essel is ledarálhatjuk az őröket. S pont itt vérzik el a játék, elvégre, ha nem használjuk az eszünket, akkor a Sniper Elite V2 csupán egy felejthető alkotás. A pályák nagysága is kisebb, mint az elődben, bár így is rengeteg búvóhelyet találhatunk magunknak, ahol várhatunk a megfelelő pillanatra.


A második világháború a végéhez közeledik. A náci Németország sorsa úgy tűnik, megpecsételődött. A Führer parancsára viszont egy titkos fegyveren dolgoznak a tudósok, mely megváltoztathatja a háború végkimenetelét. A V2-es rakétákkal könnyedén térdre kényszeríthetik a szövetségeseket, naná, hogy a jófiúk (?) ezt nem nézik jó szemmel. Főhősünk Karl Fairburne, egy minden hájjal megkent mesterlövész, feladatunk az, hogy beszivárogjunk az ellenséges vonalak mögé, ellopjuk a titkos dokumentumokat, felrobbantsunk egy stratégiailag fontos hidat, és összességében aláássuk a németek végső törekvéseit. Olykor fontos náci vezetőket kell eltennünk láb alól, máskor a szovjetek levesébe kell beleköpnünk. A célok változatosak, bár nem sok fantáziáról tanúskodnak. A játék mozgatórúgója az, amikor távolról eleresztjük a lövéseket, és élvezkedünk a sikeres találat elborzasztó végeredményein. Ebből a szempontból még mindig tökéletes a Sniper Elite.


A narratíva olyan fapados, amitől sorra szedegetjük ki a szálkákat a kezünkből. A küldetések között nincsenek átvezetők (csak a játék legelején, egy filmes intró formájában), csupán hősünk darálja le unott hangon, hogy most mi következik, miért vagyunk ott, ahol. S a betöltés után máris megkapjuk az irányítást, sallangoktól mentesen. Egy marker máris mutatja, merre kell tartanunk; egy hangtompítós pisztoly, egy gépkarabély és ugye a mesterlövész puska van nálunk, aztán mehet a móka a saját vérmérsékletünknek megfelelően. Ha találkozunk egy fontos személlyel, vagy teljesítettük az adott feladatot, néhány, a játék motorjával készült átvezetőt tekinthetünk meg, de más nem vonja el figyelmünket a küldetésről. Tennivaló akad bőven, de nem fogjuk tétován vakarni a fejünk búbját, nincs semmi túlbonyolítva. Kezdünk a térképen valahol, látjuk hova kéne eljutni, mit kell onnan ellopni, netán robbanószerrel kibélelni, s ha minden kritériumnak megfelelünk, irány a menekülési zóna. Kicsit sarkítunk, de a lényeg az, hogy az útközben sétálgató katonákat eltegyük láb alól.


Kötélidegekkel persze megoldhatjuk a feladatainkat nyers erőszakkal is, ám a muníció véges, így mindinkább ráfanyalodunk a megfontolt előrehaladásra. Nem célszerű felfednünk kilétünket, gyalogszerrel, futva könnyedén kiszúrhatnak bennünket. Az előttünk elterülő terepet távcsövünkkel érdemes felderíteni, s megjelölni az ellenséget. Guggolva, fedezékből-fedezékbe araszolva cserkésszük be a vadat, ha pedig feltűnően nyílt térre érünk, hasaljunk le. A lebombázott épületek számtalan búvóhelyet kínálnak, a legjobbakhoz pedig a waypointok vezetnek. Minden adott lenne, egy sunnyogós játékhoz, ha a scriptelt jelenetek nem rontanák el az egészet. Példának okáért miért sulykolnak minket az eszetlen darálásra? Amikor az a feladatunk, hogy jussunk el az utca egyik végéből a másikba, az ellenség miért özönlik felénk végtelenül? Annak rendje és módja szerint egy szem árva sniper legyilkol egy tucat náci osztagot, ami már nem jó jel. Hiába lenne cél az inkognitónk fenntartása, amikor a fejlesztők agyatlan lövöldözéssel szeretnék feldobni a mechanikát. Nagyon rossz húzás, főként, hogy idióta módon viselkedik az AI: futkároz fel-alá, képtelen összehangolt támadásra.


Minden más esetben nincs ok az aggodalomra: a lelőtt ellenfeleket célszerű átkutatni, vagy eltüntetni. Szerezhetünk taposóaknát, vagy kézigránátot is – előbbi akkor jön jól, amikor a búvóhelyünkhöz vezető átjárót bebiztosítjuk, utóbbi pedig egyértelmű. Belső tereknél a hangtompítós pisztoly a barátunk, ha pedig észrevettek, jöhet a Thompson és az imádkozás, hogy a durva szórás ellenére megfékezzük a rohamot. Ha túl nagy zajt csaptunk, felfedeznek egy holttestet, máris minden irányból jön az áldás, de egy igazi elitkatona állja a sarat. Figyeljünk a környezet zajaira, ha bombázás, vagy egy sziréna okoz fülsiketítő zajt, könnyedén futhatunk előre és lőhetünk, nem fognak kiszúrni. Ismerős a jelenet ugye az Ellenség a kapuknál című filmből?


Ami pedig hab a tortán, azok a kifogástalan orvlövész-jelentek. A Sniper Elite V2 alatt fejlett ballisztikai rendszer dolgozik, mely leképezi a lövedék röppályáját, figyelembe véve a távolságot és a szélirányt is. Attól függően, hogy hol és miként találjuk el az ellenfelet, pontokat kapunk, mely a küldetés végén összegzésre kerül. Ha kellően kényes helyen – szemgödörnél, szétrobbantva a heréket, netán futás közben találjuk a szerencsétlent, a jutalom is nagyobb lesz. Egy golyóval két ellenfelet leteríteni még nagyobb dicsőség. Ha visszatartjuk a lélegzetünket, a célkereszt alján megjelenik egy vörös négyzet, mely a lövedék várható becsapódási helyét jelzi. Minél tovább készülünk rá a lövésre, annál pontosabb lesz. Mindezek tetejébe lassítva látjuk a golyó útját a becsapódásig, s sok esetben a Mortal Kombatból ismerős X-Ray effekt kíséretében vizslathatjuk a drámai módon összeeső katonát, a csontokat és belső szerveket roncsoló gyilkos lövés végeredményét. Félelmetesen jól néz ki, mint mindig. Apróság, de mindenképpen jó pont, hogy a testből távozó golyó pörög, ahogy az ellenállás miatt megváltozott a viselkedése. Olykor a páncélosok tanksapkáját és robbanószert is távolról kell eltalálnunk, a tűzijáték pedig megmelengeti a szívünket.


A hét-nyolc órás kampány teljesítése után nyomulhatunk barátainkkal vállvetve a Sniper Elite V2 challenge módjában, ahol az ellenség rohamait kell megfékeznünk, valamint vannak kimondottan két emberre optimalizált elfoglaltságok is. Ebben az egyik résztvevő maga a sniper, aki fedezi a másik katonát – utóbbi gépfegyverrel próbál érvényesülni. Illetve elérhető a már az elődben is nagy kedvencnek számító kompetitív többjátékos szegmens, ahol mindenre elszánt mesterlövészek eshetnek egymásnak kötetlenül. A Distance módban pl. az a cél, hogy minél messzebbről szedjük le az ellenfelet. Elsősorban marketinghúzásnak számít, de az előrendelők mindenképpen örülhetnek, hogy az első DLC-ben magával Hitlerrel kell végeznünk egy különösen nehéz misszió keretén belül. Gusztustalan, vagy sem – döntse el mindenki maga – de ezzel tényleg megváltoztathatjuk a történelmet.


Nem csúnya játék a Sniper Elite V2, remekül hozza a lebombázott városok, komor és füstös hangulatát, a látvány teljesen elfogadható. Hősünk ugyan egy kicsit esetlenül fut, a belső terek némileg puritának, de felesleges kardoskodnunk. A zenék jófajta harci indulóként is megállják a helyüket, az ellenség szinkronja viszont már rövid idő elteltével is unalmas és ismétlődő lesz. Nem hinnénk, hogy az übermenschek létrehozásánál Mengele csak két-három mondatot kódolt volna az árják szájába. A lineáris pályatervezés a gyatra mesterséges intelligencia mindenképpen negatívum. Ha a lopakodás működik, és hátborzongató lövéseket eregetünk, valamint nem próbál meg unalmas és monoton húzásokat ránk tukmálni, örömünk kötetlen lehet. De elég sokszor tör borsot az orrunk alá. Ha nem próbál meg körülményeskedni, akkor a Sniper Elite V2 egy remek mesterlövészes játék továbbra is. Bár ez még mindig nem segít a Rebellionon.