Lollipop Chainsaw teszt

A hullaszállítóból lett legendás játéktervező, Goichi Suda (fonetikus átírásából keletkezett művésznevén Suda 51) ezúttal a Troma-istállóból kirepült, nálunk többnyire csak a Slither - Féltél már nevetve? alkotójaként ismert amerikai filmessel, James Gunnal szövetkezett. Összerakták, amijük volt, házasították a humorukat, az ízlésüket, a horror nagyjai iránt érzett tiszteletüket és a védjegyükké vált témáikat, így pattant ki Pallasz Athénéként a fejükből a zombivadász családba született férfiszédítő szurkolólány, Juliet Starling figurája, illetve a köré épített haladós-verekedős anyag. Az arcok mellesleg ezúttal sem voltak szívbajosak, a legtöbb piacon bevállalták a legmagasabb, felnőtt korhatár-besorolást (néhol a pornónak tartanak fenn még egy szintet), ami szerintem kimondottan jót tett a produktumnak. Technológiai vonalon ugyanakkor kevesebbet reszkíroztak, ahogy manapság szinte mindenki, ők is az Unreal Engine 3 motort licencelték a többi népszerű, már-már ipari szabvánnyá vált middleware-rel egyetemben, sőt formabontóbb vizuális megjelenítéssel sem kísérleteztek, ami ugye a killer7 és No More Heroes után nem lett volna meglepő.


Hősnőnk – akárcsak Buffy – a felszínen átlagos amerikai tinédzserként múlatja napjait, az élete a családja, az iskola, az edzés és a csapatkapitány barátja körül forog. Mivel éppen nagykorúvá érett, és nagyon is tisztában van a testi adottságaival, modernkori Lolitaként megállás nélkül incselkedik a férfiként azonosított gépnyomóval, ami ugyanakkor sok-sok öniróniával oldva, a játék képregényes karikatúra-világában még a panty-shot poénokkal együtt sem sértő a hölgyek számára, persze az sem elképzelhetetlen, hogy egy humorgátlót reggelizett kereszténydemokrata politikus ezt másképp látja. Alapban nem terelgethető mellékszereplőként játszik még a rockabilly-rajongó apu (Gideon), a mesterlövész nővér (Cordelia) és a bolondos húg (Rosalind), anyu tudta nélkül ők is mind kettős életet élnek, az élőhalottak sorait ritkítják. Továbbá befigyel még Nick, a szerelmetes udvarló, aki már a bevezetőben elveszti a fejét, pontosabban egy harapást követően már csak nyaktól felfele nem járja át a zombi kórság, szerencsére a családi patikáriumban akad olyan medicina, ami a gyors nyisszantás után hibátlanul életben tartja a fentebb említett kulcsfontosságú szervet.


A sztoriról a legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk, hogy feneketlen mélységgel vagy különösebb eredetiséggel lep meg minket. Az iskola egyik kiközösített, emós lúzere úgy állt bosszút az őt ért sérelmek miatt, hogy dimenziókaput nyitott egy sötét, idegen világra, ahonnan zombisító ködfelhő kezdett ömleni imádott bolygónkra, ami a klasszikus harapásos fertőzéssel megfejelve a történet elejére már csak maroknyi túlélőt hagyott meg emberi formában. Természetesen kifejlődött néhány überzombi is, őket kell móresre tanítanunk a pályák végén. Apró, de az önmagát sem komolyan vevő termék esetében azért megbocsátható kérdőjel, hogy ha a friss incidens hozta létre a zombikat, a kis család, feltehetően számos generációnyi felmenővel egyetemben vajon miért pont a pusztításukat jelölte meg nem hétköznapi hobbijaként. Persze lényegtelen, és továbbkölthetjük például azzal, hogy ciklikus a balhé, mint az Alkonyat világában a farkasembereket átalakító, ráadásul amennyiben az alkotók lehetőséget kapnak a már tervezgetett folytatásra, úgyis vissza kell majd valahogy hozniuk az élőholtakat.


Tartozom egy vallomással: a műfaj sokáig feketelistán volt nálam, mivel a régi, például Commodore 64-es képviselői az egy árva akciógomb miatt nem tudtak elkényeztetni minket igazán változatos kombó-hegyekkel, ergo túl hamar unalomba fulladtak, a játéktermi átiratok ráadásul a korlátozottabb hardverlehetőségek miatt további kompromisszumok kötésére kényszerültek. Mára persze ez a vonal is kiforrta magát, noha az alapok változatlanok (újra és újra szét kell csapnunk egy rakás rosszcsontot, hogy pár saroknyit ismét előreporoszkálhassunk az immár három dimenzióban pompázó, de töretlenül lineáris terepen), a rengeteg gomb szinte végtelen kombinációs lehetőséget tartogat számunkra, emellett kreatív pályatervezéssel és a monoton kaszabolásból üdítő percekre kiszabadító mini-játékokkal is lehet fűszerezni a témát. Sudáék pedig fűszereztek két marékkal, alaposan felütötték az anyagot, többé-kevésbé a maximumot hozták ki belőle.


Akad például olyan rész, hogy begombázva egy aratógép volánjánál ocsúdunk, a búzaföldön pedig zombik százai menetelnek körbe, és úgy kell bedarálnunk őket, hogy közben a minket is sebző benzines hordókat ne repítsük a levegőbe. Időnként Nick feje is a hasznunkra válik, azon túl, hogy a vele folytatott állandó párbeszéd feldobja a kalandot, kulcspontoknál rászerelhetjük robot torzókra, amik a mi QTE-s rásegítésünkkel eltakarítják a Juliet számára leküzdhetetlen akadályokat az útból. A pláza pályán különösen sok retro átirat és újragondolás dobogtatja meg az idősebb gamerek szívét, egyebek mellett a Pac-Man, az Elevator Action és a Breakout is beszippantja heroinánkat egy-egy körre. Más mókák jobban beépülnek a főcsapásba, a lógyakorlatnál, trambulinnál, zombifejeken pattogásnál persze csak újabb QTE-k figyelnek be, a rúdtáncnál pedig ütemes gombnyomogatással kaszabolhatunk le kisebb hadseregeket. Idővel lehetőségünk nyílik egy viszonylag egyedi, motoros száguldásra is, erre különösen az ugratóknál lesz kötelezően szükségünk, a pontosan eltalált íveket pedig érmék tömkelegével jutalmazza a rendszer, ami itt egy az egyben a Sonic-ot idézi.


A harc a 360 fokos, „amerre nézek, oda sózok” iskolát követi, a bal karral lehet mozogni, a jobbal a kamerát forgatni, és bár van lehetőség egyes ellenfelek célkeresztbe fogására is, ennek egy ilyen gyorsütemű anyagnál érzésem szerint ritkán, legfeljebb néhány jobban cikázó főnöknél van némi haszna. A folyamatos szökellés természetes velejárója a szurkolólány-létnek, védekezni az ellentámadás mellett csak így tudunk, nincs blokkolás. A pusztakezes öklözés és rugdosás sem túlzottan hatásos, legalábbis kombók nélkül, így legfeljebb szédültre pofozhatjuk az ellent, utána persze könnyebb levágni őket. Fő fegyverünk a címben is szereplő láncfűrész, amivel természetesen a játékot szintén nagyon nagy százalékban inspiráló Evil Dead – Gonosz halott előtt tisztelgett az alkotópáros, sőt Ash ruháját meg is lehetett szerezni, sajnos a korlátozott DLC-hez csak a GameStopnál előrendelő vásárlók juthattak hozzá. Ezzel már hatékonyabb a csihipuhi, gyorsabb, kis döfésekkel és lassabb, nagy kaszálásokkal is támadhatunk, meg persze ezek rengeteg idővel megnyíló kombinációjával.


A sikeres likvidálások egy extra csíkot növelnek, ha az betelik, bármikor izzíthatjuk a Star Soul Mode-ot, ami egy felpörgött, berserk-jellegű átmeneti állapot, melynek hatása alatt a legtöbb ellenfelet, még a kisebb főnököket is egy csapásra kicsinálhatjuk. Ráadásul erre még a pályafőnökök sem immúnisak, igaz általában csak egy menetben tudjuk ezt kijátszani ellenük, az összecsapások pedig az ősi hagyományokat követve több körösek. Fallikus faipari munkaeszközünk mellesleg a pályák fogyasztásával párhuzamosan fejlődik, üröm az örömben, hogy amikor korábbi szakaszra látogatunk vissza, ez az előny elolvad, mivel kizárólag így maradhat fair a pontverseny. Ilyen főbb fejlesztés az imént már felvezetett Chainsaw Dash, egy olyan roham, mely során Juliet motorként lovagolja meg a fűrészt, és persze aprít mindent, ami az útjába kerül. Ez alapban nem túl hosszú, viszont bármikor újra aktiválható állapot, bizonyos helyeken ugyanakkor kis kenőanyagos dobozok is sorakoznak, ezeken áthaladva a száguldás hosszú láncokon keresztül is folytatható. Emellett idővel tiszteletét teszi a Chainsaw Blaster is, egy kis kiegészítő rakétavető a távoli harchoz, célozhatunk és lőhetünk vele. Hogy a játékmenet ne szédüljön el a műfajok között, azért a rakéták száma erősen korlátozott, az előfordulásuk pedig ritkább, igaz vehetünk is készleteket, és ahol a továbbhaladáshoz megkerülhetetlenek, újra felbukkan a muníció.


A soroltakon túl még temérdek jópofa apróság köszön be a kalandjaink során, de ezek többsége ritkábban vehető igénybe, így a csatában nem támaszkodhatunk határozottan rájuk, tényleg inkább csak poénok. Például találhatunk és vehetünk Nick kártyákat, ezek beváltása után megindul a Nick rulett, és némi szerencsével különféle Nick támadásokat nyerhetünk: szalag végén Nick fejes pörgettyűt, visszatérő Nick fej rakétát, efféléket. A szerepjátékokat idéző, pár értéket fejlesztős vonal sem domináns, ha nem akarunk, nem szükséges vásárolgatnunk a fix helyeken megjelenő boltokban, szerintem a kezdeti állapotban is végig lehet tolni az anyagot. A nagyobb energiacsík, a combosabb támadóerő és a gyorsabb felkelési idő mellett kombókat, ruhákat, zenéket, rajzokat és efféle külsőségeket halmozhatunk itt. Természetesen Juliet legkedvencebb étke, a cím másik felét kitevő, 50 százalék energiát visszaadó nyalóka is megtalálható a trafikban, ahogy a pályákon is itt-ott szétszórva.


A szintek száma nem túl nagy, a rövidebb bemelegítővel, lényegében csak prológussal és a gyakorlatilag nagyobb főnökharcnak tekinthető utolsóval együtt is csak hét szakaszon kell helytállnunk. Ezek ugyanakkor hosszabbak, mint az átlagos haladós-bunyós pályák, elsőre egy óra felett zártam mindegyiket, igaz én szinte minden tereptárgyat megpüföltem, hátha kiesik belőle pár elkölthető érme. Az egyik, családtagokat is játszhatóvá tevő cél apu idejének megdöntése a fiktív toplistán, ebből jól látszik, hogy a 30 perc körüli, többnyire az alatti időket sem képtelenség összehozni, azaz osztva-szorozva és kerekítve négy órán belül letudható a muri, ami sajnos kevés. Sudáék persze számtalan módon megpróbálták kitolni a játékidőt, sok minden nem érhető el az első végigjátszásnál, a nehézségi fokozatokkal az ellenfelek és a tárgyak helye is változik, továbbá eszméletlen sok a megnyitható vagy megvásárolható virtuális cucc. Utóbbiak között több lapon keresztül tallózhatunk: van egy hosszú ömlesztett (a kombóktól a zenékig ide kerül szinte minden), egy zombikatalógus (még egész jelentéktelen figurák előéletéről is vicces anekdotákat olvashatunk), egy belső lista az Xbox 360 Achievementeknek, egy gyűjtemény a felszedett nyalókák egyedi csomagolópapírjaiból, és egy listából visszahallgathatjuk a játékban lefolytatott vicces telefonbeszélgetéseket is. Amennyiben valaki maximalista, a gyűjtögető életmód lázas híve, mindegyiket 100 százalékra fel akarja tornázni, garantáltan el is lesz pár hétig az anyaggal, de csak ő.


Végezetül még nem hagyhatom említés nélkül a zenét, ami ugyan eléggé csapong a stílusok között, mégis valami elképesztő telitalálat. A vikinges harcnál hörgős metál dübörög, a videojátékos nosztalgiázásnál Skrillex gyilkolja a chipeket, de Juliet saját témáinak sem lehetett volna jobbakat találni, mint a Lollipop a The Chordettes-től, a Mickey Toni Basiltől és a Cherry Bomb a Joan Jett and the Blackhearts-tól. A Lollipop Chainsaw tehát szavatosságban sajnos csak a mániákus acsivadászokat elégíti ki, de ezt leszámítva összességében egy ügyesen összetákolt, kellően változatos, az alműfajból szinte a maximumot kihozó, remek humorú játék, szerintem oltári jó móka.