Hell Yeah! Wrath of the Dead Rabbit teszt

A Nintendo DS-ről ismerős kis francia fejlesztőcégnek, az Arkedo Studiónak Xbox 360-on eddig nem sok babér termett, az Arkedo Series - 01 JUMP!, 02 SWAP! és 03 PIXEL! csak az Xbox Live Arcade mellőzött, és nyilván nem sok hasznot hajtó turkálójába, az Xbox Live Indie Gamesbe jutott be. Valószínűleg ez késztette a srácokat arra, hogy több, korábban szinte kőbe vésett elvüket is feladják. Ilyen volt az, hogy havonta befejeznek egy játékot, továbbá, hogy olyan kicsik maradnak, amennyire csak lehetséges. Ugyan a négy éve elhanyagolt oldaluk még azt kürtöli büszkén világgá, hogy éppen négyfősre duzzadtak, a frissen boncasztalra került anyagon ennél azért némileg nagyobb csapat munkálkodott tevőlegesen is, és a kiadó oldaláról képbe került igazgatók és jogászok hadseregét nem is számoltam. A brancsot végül nem kisebb cég vette szárnyai alá, mint a SEGA, és így kezdődött meg a legőrültebb japán tévéműsorokat megidéző jelenetekkel tarkított, nagyobb volumenű XBLA játék, a Hell Yeah! Wrath of the Dead Rabbit fejlesztése, ami mellesleg PlayStation 3-ra és PC-re is megjelent, szintén kizárólag digitális formában.


A sztori Shakespeare királydrámáiba illő jelenettel nyit. A pokol hatalomra éhes trónörököse, egy Ash nevű csontváz nyúl elunta, hogy az apja talán az idők végezetéig akar egyedül, vasmarokkal uralkodni. Kézbe vette hát a rendszerváltást, szó szerint: fojtással vonta ki az öreget a képletből – az nem derül ki, hogy a már pokolra került holtak miért nem halhatatlanok, illetve a király hova került innen. A cselszövő herceg a diadalt és az ölébe hullott hatalmat egy kis privát orgiával ünnepelte meg, ahol félreérthetetlen helyzetbe keveredett egy szegecselt nyakörves gumikacsával. (Igen, a játék humora ilyen, a meleg poénok mellett durva, szókimondó szövegek is repkednek, rendszerint kicsillagozva, de már a bevezetőben az arcunkba tolnak egy nyers és cenzúrázatlan „pussy” feliratot is, melynek nyomdafestéket nem tűrő fordításával nyilván minden olvasónk tisztában van.) Tékozló protagonistánk pechjére ádáz paparazzók is kilesték a jelenetet, és nem voltak restek lencsevégre kapni azt, majd az internet lokális megfelelőjén, a „Hellterneten” szétteríteni a kompromittáló fotókat. Az újdonsült koronás fő ezzel egy csapásra köznevetség tárgyává vált pokolszerte, a megszégyenülés pedig ebben a farkastörvények uralta világban egyben a tényleges hatalom elvesztésével is kéz a kézben jár.


Innen a teendőnk annyi, hogy végigverekedjük magunkat a pokol 10 bugyrán és néhány mellékbugyrán, elintézzünk minden renitens főnököt, szám szerint 101-et, kinyomozzuk, hogy kik álltak a lejárató kampány mögött, és visszaszerezzük a képeket, ami átmenetileg orvosolja az alapproblémát, persze a Streisand-effektus még nyugodtan felütheti a fejét egy esetleges folytatásban. Az anyag alapvetően a Metroid famíliába sorolható, tehát nagy kiterjedésű, kétdimenziós, oldalnézetes, minden irányba scrollozó pályákat kell bebarangolnunk, a humor és hangulat talán legjobban az Earthworm Jimre és a Jazz Jackrabbitre hajaz. Főnökök a nagy számuk miatt elég sűrűn fordulnak elő, ugyanakkor a kiiktatásuk a szokással ellentétben, néhány speciális esetet leszámítva nem igényel fortélyt vagy különösebb trükközést. Pontosabban a kifektetésük nem, de a végső döfést változatos, gyors helyzetfelismerést igénylő, WarioWare, Inc.: Mega Microgame$!-t idéző kihívások teljesítésével vihetjük be, ha itt hibázunk, az ellenfelünk energiát kap vissza, mi pedig sokat veszítünk. Én a Dance Dance Revolution jellegűeket tartottam a legnehezebbnek, természetesen akadnak sima QTE-k is, de azok itt nyugdíjas tempóban pörögnek. A szabad közlekedést kapuk korlátozzák, melyek csak meghatározott számú főnök kiiktatása után nyílnak meg, kihagyni egyet sem lehet, a játék nem fejezhető úgy be, ha mondjuk egy nagyon nehéznek tűnő mellett elslisszolunk. 


A főnököknél maradva, akad egy kicsit különálló mini-játék is, a sziget, ide kerülnek át a már megrendszabályozott rosszcsontok. Ezt leginkább a Sonic Adventure Chao Gardenjei ihlethették, lényegében egy egyszerűbb szörnytutujgatós zóna, annyi különbséggel, hogy kevésbé játszótér, inkább kényszermunkatábor. Négy szakaszosan megnyíló helyre állíthatjuk be a démonokat robotolni: bányásztathatunk velük pénzt, fejlesztethetünk új eszközöket, generáltathatunk energiát, illetve útjukra bocsáthatjuk őket, hogy víg kalózokként a tengeren vadásszanak kincsekre. Időnként egyesek lázadoznak kicsit, mások depisek lesznek, az előbbieket börtönbe, az utóbbiakat a strandra, wellness-hétvégére küldhetjük, hogy helyreálljon a lelki harmóniájuk. Az egész dolog a kevés lehetőség miatt legfeljebb pár percig érdekes, és a termelés sem mondható túl hatékonynak. Kezdetben energiára állítottam rá a többséget, nagy ritkán elhanyagolható mennyiséget össze is hoztak, de annyi idő alatt más módon többször is teljesen feltölthettem magam, ráadásul a pénzzel hasonló a helyzet. Véleményem szerint legfeljebb a ritka tárgyakat gyűjtők nyerhetnek a dologgal, amúgy az egésszel nem érdemes veszkődni, minden új főnök után belépni, munkába állítani satöbbi. Pláne úgy nem, hogy mindig menteni kell, ki kell lépni a játékból a főmenübe, onnan tölthető csak be a sziget, a visszatérés ugyanilyen macerás, ráadásul az Xbox 360 változat (a többiről nem tudok nyilatkozni) hihetetlenül lassan tölt, ezt még a fejlesztők is elismerik a játékon belül egy vicces „őszödiben”.


A kisebb ellenfelekkel nincs sok gondunk, rendszerint egy-két lövéstől vagy pengés suhintástól kifekszenek, bosszantó viszont, hogy ők nem kerülnek a szigetre, inkább pillanatok alatt újrateremtődnek, amint kikerül a pozíciójuk a látótérből. Tehát nincs olyan, hogy egy zónát megtisztítunk, pár lépés után ugyanúgy hemzsegnek, és kezdhetjük elölről. A pusztításuk sem jár semmilyen előnnyel, pontszám nincs a játékban, pénzt soha nem kapunk értük (a főnökökért igen), így jutalom híján, akármennyire sérülékenyek, azért az agyunkra tudnak menni. Kapcsolódó dolog, hogy ami a képernyő szélén kívül van, az a játékmotor szerint „nem létezik”: láttuk, hogy ott ficereg egy monszta, simán elvisz addig a csúzlink, de ha a látótéren kívülre így óvatoskodva lövöldözünk ki, azzal nem érünk el semmit. Pedig van egy hasznos „unzoom” funkció is, amivel bármikor megtekinthetünk egy jóval nagyobb képet, a működése is praktikus, csak egy gomb, semmi macera, és megállítja a játékot is. Így láthatjuk például, hogy milyen ellenfelek vagy csapdák, esetleg a terep által elénk gördített akadályok leselkednek ránk pár lépéssel odébb. Emellett természetesen bármikor elővehető a klasszikus, egészpályás térkép is, ami bizonyos dolgokat (kapuk, boltok, energiatöltők, fakultatív mellékküldetések) a feltérképezetlen részeken is feltüntet.


Pénzt a járatokban haladva és ugrabugrálva gyűjthetünk, akárcsak a Sonic és számtalan örököse esetében, elég nagy területeket árasztottak el kis koponyás érmékkel, ezek ugyanakkor az ellenfelekkel szemben természetesen nem termelődnek újra, vagyis limitált a világban felszedhető összeg. A főnökök agyabugyálása, a mellékküldetések és e mellett még a félkarú rablók segítségével gyarapíthatjuk a vagyonunkat, melyek a kaszinó pályán kívül csak egy helyen fordulnak elő, szerencsénkre a kormányunk nyerőgépekre vonatkozó tiltása ezekre a fantázia szülte területekre még nem terjed ki. A boltok fokozatosan megnyíló termékkínálata nagyrészt a külsőségekre fókuszál, jópofa, ugyanakkor az előrehaladás szempontjából haszontalan skineket, maszkokat és sapkákat (van fez is a híres független játékra kikacsintásként) vásárolhatunk tömegesen, persze azért akad jó pár tekintélyt parancsoló fegyver és fejlesztés is. A lőszerekkel nincs sok gondunk, csupán három gránátvetőhöz nem jár végtelen muníció, ráadásul ezek sem különösebben erősek, inkább csak poénnak számítanak. Energiára, pontosabban vérre sem kell feltétlenül költenünk, a töltőhelyeken ingyen és végtelenszer kapunk vérfrissítést.


Az irányítás érdekes, mivel oldalnézetben ritkán találkozunk a twin-stick shooter koncepcióval, azaz miközben a bal karral mozgunk, a jobb karral bármilyen irányba szabadon célozhatunk. A lövés ugyanakkor a szokással ellentétben nem automatikus, gombhoz lett rendelve, ez logikus lépés volt, mivel a jó öreg túlhevülős módszer azért valamennyire akadályozza a fokozatos lövöldözést a végtelen muníciós fegyverek esetében is. A változatos lőfegyverek mellett (ide tartozik többek között a pokolban természetesen pusztító erejű, szenteltvízzel töltött szódásszifon is) még egy körfűrésszel hadakozhatunk, ez az alap ellenfeleket határozottan jól aprítja, a pajzzsal rendelkezőket pedig csak ezzel sebezhetjük. A körfűrész emellett fúrógépként is működik, időről-időre a játékba jól illeszkedő Dig Dug kihívásokkal is szembesülünk, ezek nem különösen nehezek, én egyszer sem ejtettem követ a fejemre, viszont a fúrható falak különböző anyagokból vannak, melyekhez a céglogóról is ismert polip inasunk csak lassan fejleszti a pengénket, mindez tehát inkább egy újabb kapurendszerként funkcionál. Az ilyen lebontható falakat még a bepörgős roham támadással és néhány nagyon erős fegyverrel is eltakaríthatjuk, melyek mellesleg néhány főnök lebírásánál is elengedhetetlenek, de szintén csak sokára nyílnak meg. 


Alapvetően két eltérő irányítási móddal találkozhatunk a játékban, a kezdetekkor és a börtönzónákban teljesen fegyvertelenek vagyunk, ilyenkor nem áshatunk, és nem támadhatunk (ellenfélre ugrással sem), az átlagos rosszcsontokat sem sebezhetjük. Jellemzően ilyenkor szembesülünk a furmányosabb módon kiiktatandó főnökökkel, sőt a terep is sokkal nagyobb kihívást jelent, különösen a sok átlós csúszda. Ekkor duplán ugorhatunk, a levegőből mindig még egyet, és ekkor él a faltól falig pattogás is: keskenyebb aknában falról elrugaszkodva cikkcakkban nyomulhatunk felfele. Fegyveres módban ugyanakkor hatalmasakat szökellhetünk, mintha csak jetpack lenne a hátunkra szerelve, a közlekedés ilyenkor könnyebb, persze az ugrás távolsága azért ekkor sem korlátlan. Akad még néhány egyéb mód, elfoglalhatunk lövegállásokat, továbbá irányíthatunk tengeralattjárókat és űrhajókat is, utóbbiakat kedveltem a legjobban. Természetesen teleportokkal később szabadabban is közlekedhetünk a már bejárt területek között, és az automatikusan működő mentési pontok is kellő sűrűséggel fordulnak elő, valójában láthatatlanok, csak a mentés ikonját látjuk felvillanni, mindenesetre a kapuknál és energiatöltőknél mindig vannak. 


A háttérgrafikába különösebben nem tudok belekötni, kidolgozottságban nem rossz, elsőre minden világ tetszetős, ugyanakkor jól tükrözi a fejlesztőcég méretét: nem túl változatos, a fix csempeszám és korlátozott memóriaméret miatt komoly kompromisszumokat követelő 16-bites korszakot idézi, meglehetősen egysíkú. A karakterek megtervezésénél maximálisan szabadjára engedték a fantáziájukat a grafikusok, élek a gyanúperrel, hogy ebben nem csak jófajta kenderszármazékok voltak a segítségükre. A lények valahol Salvador Dalí és a Ren & Stimpy alkotójaként elhíresült, magyar származású John Kricfalusi stílusához esnek közel, feltehetően ők voltak a legfőbb ihletők. Ettől függetlenül, noha karmolom a szürrealizmust, mély nyomot egyik alak sem hagyott bennem, a többség extrém, véletlenszerű ötletekből összehányt frankenfigura.


A játék humora is felettébb erőltetett, izzadságszagú, akárcsak a történet és a főhős. A legjobb poénok szerintem a segítő és magyarázó szövegekben sülnek el, amikben a fejlesztők kikacsintva, közvetlenül szólítják meg a játékost, ezek ugyanakkor nem ritkán csaltak mosolyt a szám szegletére, mindenképp plusz pontot érdemelnek. A főszereplővel sem vagyok kibékülve, nem az a gond, hogy gonosz és egyben lúzer, sok ilyennel találkoztunk már játékokban, az sem, hogy semmilyen szinten nem tudok azonosulni vele, és nem sikerült megkedvelnem, egyszerűen sótlan, üres, nincs karaktere, és még az átvezető részekben is keveset beszél, nem ismerhetjük igazán meg, garantáltan nem lesz belőle akciófigura. Ilyen – a játék stílusával és kifejezéseivel jellemezve – pöcs alakot pedig valahogy nem terelget élvezettel az ember.

Az igyekezetet mindenesetre értékelem, biztos vagyok benne, hogy a műfaj legnagyobb szerelmesei, akik Metroidon és Turricanen cseperedtek, ezt is imádni fogják, ugyanakkor objektíven vizsgálva ez minden szempontból csak egy közepes dolgozat.