Metal Gear Rising: Revengeance teszt
- Írta: Ford Fairlane
- 2013. február 27.
Személyemet is beleértve sokakat lepett meg annak idején a bejelentés, hogy a következő Metal Gear-epizódot végül külső cégre bízzák Kojimáék, ráadásul Raiden lesz benne a protagonista, és a játék a lopakodás helyett a vérgőzös, durrbele kardozásokra lesz kihegyezve. Igaz az erőteljesebb műfajváltás korábban sem volt példa nélküli a sorozat mellékágaiban, emlékezzünk csak a Metal Gear Acid duóra. A Bayonettával elhíresült Platinum Games sok éves fejlesztés után most csapta le az asztalra a kész Metal Gear Rising: Revengeance-t, egyelőre Xbox 360-ra és PlayStation 3-ra, a PC-s változat kérdése mellesleg továbbra is a levegőben lóg.
A történet a Metal Gear Solid 4: Guns of the Patriots után játszódik, az alternatív univerzum időszámításában valamikor 2015 és 2020 között. A kiborg nindzsa Raiden egy Maverick nevű, legális vállalkozásként működő magánhadsereg kötelékében tevékenykedik, igaz, ő inkább a kevésbé militáns biztonsági szervezet megjelölést preferálja. Ahogy a sorozatban megszokhattuk, ezúttal is akadnak háttéremberek, akik bőséges információval és hasznos tanáccsal látnak el minket kalandjaink során, nem mellesleg a velük folytatott, szinte folyamatos párbeszéd lendületesebbé, élvezetesebbé és filmszerűbbé teszi az anyagot. Vannak köztük régi ismerősök és új arcok is, néhányan csak némi idő elteltével csatlakoznak. Az erős orosz akcentussal bíró Boris a harci szakértő, a technikai kérdésekben Kevin, egy feka hacker segít minket, a bögyös Courtney pedig az életfunkcióinkat skubizza, régi szokás szerint a hölgyikénél menthetünk állást is. A csapatot erősíti még a keletnémet származású Doktor, és kisebb szerepet kap Sunny, a korábban megmentett csodagyerek. A bandát Wolf teszi teljessé, egy beszédre is képes, szuper intelligens robotfarkas, aki a rosszfiúktól csapódik hozzánk, és néhol a harctéren is támogat minket, de arra azért ne számítsunk, hogy letakarítja a pályákat helyettünk.
A bevezetőből megtudjuk, hogy Raidenék az utóbbi időben egy polgárháború által megtépázott afrikai ország helyreállításában vettek részt, legfőbb feladatuk a demokratikusan megválasztott új vezetés védelme, továbbá a hadsereg és a testőrség kiképzése volt. A rendszer megszilárdult, a gépezet forgásba lendült, eljött az idő, hogy embereink egy díszszemle után elengedjék a bölcs elnök kezét, és visszavonuljanak pihenni, esetleg más feladat után nézzenek. Ekkor rondít a képbe egy böszme nagy Metal Gear RAY, meg a mecha mögött álló két ellenséges kiborg, Jetstream Sam és Sundowner. A motivációik sokáig megfejthetetlenek maradnak, de az hamar kiderül, hogy egy Desperado nevű bűnszervezetnek dolgoznak, ami mellesleg azonos a Maverickhez hasonló, legalitás álcája mögé rejtőző, az amerikai kormány bizalmát és támogatását is élvező World Marshall magánhadsereggel. Innen az események felgyorsulnak, a móka Abháziában, Mexikóban, az amerikai Denverben és végül Pakisztánban folytatódik. Központi elemmé válik egy rakás utcagyerek, akiket a rosszfiúk elraboltak, hogy velük is a saját kiborghadseregüket duzzasszák, ők különféle állapotban várnak a megmentőjükre, egy részük már csak mesterségesen életben tartott agy. Raiden, a volt gyermekkatona különösen szívén viseli az ügyüket, és sokat tépelődik a sorsukon.
A játékmenet intenzív akcióra épít, a felszín alatt lényegében a klasszikus haladós-verekedős iskolát képviseli. A figuránkat kívülről láthatjuk, a bal karral a térben mozgathatjuk, a jobb karral a kamerát igazgathatjuk, A az ugrás, X a támadás, az Y segítségével meg nyomatékosabban sózhatunk oda, amerre nézünk. Természetesen rengeteg kombó is akad, illetve nyílik meg idővel, vagy válik megvásárolhatóvá. A blokkolás gomb viszont hiányzik, a mozdulat nagyobb ügyességet igényel, és jóval trükkösebb: ahogy az Infinity Blade esetében, jól időzítve kell az érkező támadást hárítanunk a bal kar ellenkező irányba rántásával és az X megnyomásával. Ez egy-egy ellenfél esetében még kivitelezhető, ha nem túl kicsavart a kamera szöge, de amikor sokan jönnek nekünk – és idővel ez a helyzet válik permanenssé – inkább csak a szerencsében bízhatunk. Gyűjthetünk ugyan másodlagos fegyvereket is, de elég sovány a kínálat, és mindenből egyszerre legfeljebb öt darab lehet nálunk, ráadásként ennyi kézigránát sok kiborgnak alig kottyan meg. Hasznosabb ezeket a cuccokat speciális helyzetekre tartogatnunk, a célkövetőt és a rakétavetőt a helikoptereknél vessük be, a különféle, például füsttel zavaró gránátokat pedig a lopakodós szakaszoknál.
A fentiekből jól látható, hogy a fejlesztők mindenáron a kardozás irányába próbálták terelgetni a játékost, akad is e téren egy újabb, nehezebb réteg. Az LT nyomva tartásakor Blade Mode-ba lépünk, ekkor nem mozoghatunk, de a jobb karral minden irányba közvetlenül suhogtathatjuk a pengénket, szintén valahogy úgy, mint az Infinity Blade-ben. Így gyakorlatilag miszlikbe apríthatjuk az opponensünket, már ha elég közel voltunk hozzá, és nem csak a luftot hámoztuk szorgosan, de hasztalanul. A kardnak van egy manuális használat során csökkenő külön energiacsíkja is, ami a sikeres találatokból táplálkozik, mondhatnánk egyszerűbben, hogy vért szlopál, de a játék magyarázata szerint valami kiborgokban használt nanoszöveteket kell ily módon betakarítanunk. Amikor a kijelző teljes, és penge módban emberre vagy kiborgra támadunk, akkor jön a jó öreg lassított felvétel, a bullet time, és ha egy megjelölt pontot is sikeresen átvágunk, bevethetjük a Zandatsut, ami az ellenfél gerincének (speciális esetben szívének) kitépését jelenti, ergo azonnali kivégzés. A véres, az alapnál sokkal nagyobbat sebző Ripper Mode szintén teljes csíknál indítható csak meg, a két analóg kar együttes benyomásával.
Elég érdekes az RT nyomva tartásával aktiválható Ninja Run, ugyanis meglepő módon ez semmilyen téren nem korlátozott, bármikor és bárhol használhatjuk, akármilyen hosszan. Ekkor a legtöbb lövedéket Raiden automatikusan hárítja, kicsit gyorsabban is haladhatunk vele, sőt, ami a tereptárgyakat illeti, szinte rail shooterré válik a játék, hősünk minden elérhető platformra felugrik, minden szakadékot átugrik, és minden repedésen átvetődik magától, nekünk csak kormányoznunk kell. Mi több, rajzfilmeket idéző módon így még a ránk kilőtt rakétákon is végigugrálhatunk, rakétahiány felmerülésekor a nagyon magasan lebegő helikoptereknél és egyes főnököknél ez megkerülhetetlenné is válik.
Ugyan az összecsapások többségét nem úszhatjuk meg, de nehezen viselhetné a játék a Metal Gear címet, ha nem sunnyoghatnánk át néhány szakaszon lapítva. Kúszni és mászni alapvetően nem lehet, de az őrök háta mögött elsuhanhatunk észrevétlenül, a kamerákat leverhetjük, illetve kartondoboznak vagy benzineshordónak is álcázhatjuk magunkat. Ezek mellett össze is zavarhatjuk a rosszfiúkat füstgránáttal, holografikus vetítővel, elektromágneses gránáttal és néhány hasonszőrű eszközzel. A lopakodást és kutakodást még a fel gombbal aktiválható AR nézet is nagyban segíti, ekkor a falak mögött levő és a távolabb járőröző figurákat is megfigyelhetjük az útvonalukkal és irányukkal egyetemben, sőt a kvázi röntgenszemünk elől egy rejtett tárgy sem bújhat el. Bár nem méricskéltem a pályákat többszöri újrajátszással, azért valószínűnek tartom, hogy a bliccelésért járó bónusz jóval kevesebb, mint amit a harcba bocsátkozással megkereshetünk, így aki többet szeretne fejleszteni a játék pénzneme, a Battle Point költésével, mégis jobban teszi, ha minden csetepatéba belemegy, időnként még a megtisztított részekre is visszamehetünk a késve érkező erősítést agyalni.
A Metal Gear Rising: Revengeance ugyan nem a következő Metal Gear Solid, és a tiszta harcra ösztönzésével játékmenetben is más úton halad, önmagában mégis kiváló hack and slash lehetne. Sajnos azonban a szavatossága minden ezt cáfolni próbáló twitteres purparlé ellenére sem túl nagy, még a hét fő pálya között is akad olyan, ami noha roppant komolynak ígérkezik, de valójában egy meglehetősen egyszerű, viszonylag könnyű, kevés szakaszt, animációt és szövegelést tartalmazó, egyfőnökös bunyó. Ezeken túl van még a bevezető pálya, néhány gyakorló feladat, és pár megnyitható Virtual Reality küldetés. Gyűjtögetni lehet ezt-azt, az utóbbiakat is eldugott számítógépekről kell letöltögetnünk, de miután mindent láttam, ennél a produktumnál valahogy nem érzek különösebb késztetést arra, hogy minden szegletet számos alkalommal újra végigtúrjak az utolsó dobozba bújt katona után is, ez persze egyéni ízlés és habitus kérdése, mást leköthet hetekre. Összességében nem rossz kísérlet, mind a sorozat, mind a műfaj rajongóinak érdemes végigtolniuk egyszer, ugyanakkor sanszos, hogy a magasztaló kritikák ellenére sem kap állandó helyet a legendás játékok panteonjában.
Kapcsolódó cikk
Nekem nagyon tetszik a játék...
...tudnak a Konami-s fiúk.
Kicsit amúgy Binary Domain stílusú csak...ezerszer hangulatosabb!
Egyetlen kérdésem lenne csupán: Mégis, hogy az anyámba lehet újratölteni az RPG-t. Nyomom a C-t, lő egyet, aztán nem tölt újra pedig van még 5 rakétám. Már próbáltam mindent. Nyomogattam az "R"-t, megnéztem a menüben mi a megoldás, de semmi. Nem tölt újra. A gránátjaimmal ugyanez a helyzet.
Van valakinek valami javaslata, ötlete?!
Köszi
Viccet félretéve: kb. azt kapta a játék, amit megjósoltam neki (a demó alapján teljesen reális is) és továbbra is úgy látszik, hogy az első negyedévet a két új GoW és talán a Tomb Raider tudja megmenteni....
Talán tovább mint amire számítottunk volna,de így,
kevesebb mint amire számítottunk,vagy pont annyi,
mint amire...
Pedig én akartam.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.