Ouya teszt

Rengeteget vártunk az Ouyától. Talán azért, mert láttunk valami fantáziát a koncepcióban, esetleg valami romantikát a kezdeményezésben. Mert az Ouya története nem hétköznapi: a tervezői egy olyan asztali konzolt álmodtak meg, ami olcsó, bárki számára hozzáférhető, a játékok is ingyenesek hozzá, de legalább egy masszív próbaverzió elérhető belőlük. A fejlesztők mindennemű licencdíj befizetése nélkül írhatnak játékot az androidos gépre, és a hardver bütykölését is egyszerűvé teszi azok számára, akiknek erre van ingere. Ja, és a munkálatok beröffentéséhez a Kickstarteren kalapoztak össze hozzá rekordközeli pénzmagot, ami mégiscsak azt sejteti, hogy valahol van igény egy ilyen szerkentyűre.

Végre mi is kipróbálhattuk az Ouyát, egy magyar fejlesztőcsapat, a Blaho Bros. mutatta meg nekünk, amit ezúton is nagyon köszönünk nekik! A srácok nemcsak, hogy fejlesztenek a konzolra, de “hívők” is, támogatták az ominózus Kickstarter-kampányt, amiért az első körben jutottak hozzá a géphez. A tesztben a számok és a méricskélés helyet az Ouya által nyújtott élményre koncentrálok, annál is inkább, mert huzamosabb ideig nem állt módomban tesztelni a kütyüt, a cikk csak egy rövidebb, másfél-két órás próba eredményeként született meg. De így is bőven eleget láttam, higgyétek el!

Az Ouya fekete cipősdobozban érkezik, amiben a tápkábelen és a kézikönyvön kívül mindössze magát a konzolt és a kontrollerét találjuk. A gép külseje élőben éppen annyira meggyőző, mint a stock fotókon: a kis kocka végtelenül elegáns, a fém és fekete műanyag stílusos találkozása megengedi, hogy a nappalidban, a tévéd mellett tárold, nem kell eltenni a fiókba, ha vendégek jönnek. Tényleg nagyon pici, elfér a tenyeredben, egyébként állított helyzetben hátul a csatlakozók, és felül a bekapcsoló gomb töri meg minimálisan a tökéletes letisztultságot. Mint tudjuk, okostelefonokhoz mérhető hardvert tettek a gépbe, ennek megfelelően csak mérsékelten melegszik, a ventillátora viszont kifejezetten nagy és hangos, ami belerondít némileg a Rubik-kocka illúzióba. A kütyü egyébként tényleg egyszerűen szétkapható, négy csavar választ el mindössze a belétől.

Oké, ugorjunk, nézzük a kontrollert! Megmondom őszintén, egészen eddig a pontig tartott a lelkesedésem. Noha létfontosságú szerepe van, az irányító kiábrándító minőségű, olcsó műanyagból összetákolt vacak. Kattog, zörög és nyikorog, komolyan, rossz kézbe venni! Távolról jól indít, az Xbox 360 kontrollerét idézi, márpedig azt imádom, közelről viszont egyre kevésbé tetszik: túlzottan szögletes, túlságosan “szétteszi a lábait”, és emiatt kissé kényelmetlen is. A tükörsimára csiszolt műanyag csak a tenyereid izzadását segíti elő, a domború fejű analóg karok pedig elavultak, nem véletlenül cserélték le a DualShockon is. A gombok gagyik, a ravaszok pedig csapnivalóak, viszonylag nehéz őket meghúzni, a nyikorgásuk pedig az őrületbe kerget. Az Ouya kontrollere abból a szempontból előremutató, hogy a DualShock 4-hez hasonlóan touchpad is került rá, maradéktalanul viszont ezzel sem voltam elégedett - mindjárt visszatérek rá.

Bekapcsoljuk a gépet, megint kellemes meglepetés fogad. Mint ismert, az Ouyán Android fut, az operációs rendszerre viszont saját skint húztak a gyártók, a végeredmény pedig kifejezetten pofás lett. Semmi csicsa, négy jól olvasható felirat hirdeti, hogy mihez kezdhetünk a géppel: játszhatunk, letölthetünk, fejleszthetünk és beállíthatunk. Tényleg szép, kellemes a szemnek az egész, persze nem is túl informatív, de hát valamit valamiért. Már éppen kezdtem volna megint lelkesedni - tessék, mégis van remény! -, de az összképet itt is sikerül összerombolni, mikor rányomok a beállításokra, mellbe a vág a látvány...

Felugrik az Android gyári beállítási menüje.

Igényes megoldás, hadd ne részletezzem! Izzadok már, de nagyon, egyrészt meleg van, másrészt mert nekem volt ciki az egész. Belevetem magam a játékokba, mondom magamban, teljesen mindegy, mit láttam eddig, 2013-at írunk, egy játékos platform létjogosultsága a játékoktól függ, és pont. Nos, az eddigiek alapján túl sok jó nem vár az Ouyára, egyelőre ugyanis a játékboltja tele van hulladékkal. Nem túlzok, nem nehezen irányítható, esetleg itt-ott bugos, vagy szimplán unalmasabb, értéktelenebb címekról van szó, hanem szó szerint értendő hulladékokról. Értelmezzük a látottakat:

Valaki most talán belelendül a kommentelésbe, mert szerinte a hardver jelenti a szűk keresztmetszetet, pedig téved. Az Ouya hardverével alapvetően nincs gond, használható, ilyen és ehhez hasonló konfigurációkra nem egy remek játék született már. Két dolgot viszont alaposan alulbecsültünk az Ouya koncepciójával kapcsolatban: egyrészt a rendszer nemcsak nyitott, de ellenőrizetlen is, másfelől pedig kár volt azt vizionálni, hogy az egyébként érintőkijelzőre írt androidos játékokat majd tucatjával kezdik el átültetni a kontrolleres konzolra, ez az út ugyanis egész egyszerűen nem járható.

Mert a nyitottság nagyszerű dolog, és valahol joggal bírálják a független fejlesztők a Microsoftot és az Apple-t, amiért minden egyes játékot és alkalmazást szövevényes jóváhagyási procedúrán kell keresztül tuszkolni az Xbox 360-as vagy az iPhone-os megjelenés előtt. Ugyanakkor ez a fajta sorompó nem céltalan, és hiába mondja azt többek között a Valve is, hogy lehetővé kell tenni a fejlesztők számára, hogy azok mindennemű akadályozás nélkül, azonnal elérhetővé tegyék a játékaikat, valahol muszáj kontrollt bevezetni.

És szolgáljon ehhez csúfos bizonyítékul az Ouya példája, ahol semmilyen ellenőrzés nincsen, vagy ha van is, az nem látszik. Persze meg lehet ideologizálni a dolgot, hogy így a fejlesztők azonnal, még melegében átadhatják a játékaikat a nagyközönségnek, de az az igazáság, hogy engem, mint a nagyközönség tagját ez rohadtul nem érdekel, ha a félkész anyagok között úgy kell felkutatni azt a néhány minőségi munkát. Mint tűt a szénakazalban, komolyan: rengeteg Ouya-játékról ordít, hogy silány vagy befejezetlen munka, tekintélyes részük irányíthatatlan, élvezhetetlen vacak, rendszeresen fagy, összeomlik, bizarr kódsorokat hagy a képernyőn, sőt még a memóriát is teleszemeteli, ami miatt minden más játékot is játszhatatlanná tesz egészen addig, míg újra nem indítjuk a gépet. Naivitás azt gondolni, hogy idővel a minőségi játékok kiszorítják ezeket a vackokat, mert maguktól nem fogják - valamilyen passzív módon betartott játékszabályra mindenképpen szükség lesz a gyártó részéről.

A játékok irányítása ezer sebből vérzik. Noha adná magát, hogy az Androidra megjelent több ezer játékhoz nyúljunk, mint írtam, az érintőkijelzőről egy az egyben kontrollerre átírni valamit nem éppen a legszerencsésebb dolog - ennek ellenére több fejlesztő megpróbálkozik vele. A végeredmény kiábrándító, és az ad-hoc módon belőtt gombkiosztások csak a kezdetet jelentik, néhány portnál még az érintésérzékeny gombok helye (!) is ott maradt a HUD-on. Továbbnehezíti a helyzetet, hogy az analóg karok nem érzékelik pontosan a 360 fokos forgást, és hogy visszakanyarodjak a touchpadhez, az is teljesen használhatatlan, mert annyira érzékeny, hogy képtelenség megszokni. Az irányítás kapcsán meg kell említeni az Ouya - egyébként gyári androidos - böngészőjét is, mert az is elborzasztott: az egy dolog, hogy itt is adná magát a touchpad bevetése, de egyenesen kőkorszakinak tűnt, hogy görgetni csak a linkeken való végigugrálással tudtam...

Félreértés ne essék, vannak az Ouyán jó játékok, azonban erősen kiábrándító, hogy egyrészt nincs sok belőlük, és nehéz őket megtalálni. Az pedig részletkérdés, hogy hiába van közel 300 cím az Ouya játékboltjában, a valódi húzónevek hiányoznak belőle; persze van Shadowgun, Sonic meg Final Fantasy III, de ez kevés, ráadásul játszottunk is velük máshol. Valószínűleg érzi ezt a gyártó is, nem véletlenül indította el a fejlesztők egymillió dollárral Ouya-exkluzivitásra sarkalló Free the Games Fund kezdeményezést.

A jó hír viszont az, hogy - a kontroller alapvető gyengeségeit leszámítva - ezek a hibák utólag, frissítéssel is javíthatók, így mielőtt ellepnék a kommentfalat a “na, én megmondtam, mekkora bukás lesz ez” kezdetű beröfögések, igyekszem is leszögezni, az Ouya és az általa képviselt felfogás alapvetően nem hasalt el. Tény, hogy az Ouyát, mint eszközt, nem tudom hova tenni: én biztosan nem vennék ilyet, ugyanakkor még mindig meg vagyok győződve arról, az “olcsón jót és szórakoztatót”-felfogás jó irány lehet. Szerencsére nem az Ouya az egyetlen képviselője ennek a műfajnak, szóval érdemes lesz még picit várni, hogy mi sülhet ki belőle.

Magyar fejlesztésű játék az Ouyára

Az Ouyát a Blaho Bros. mutatta meg nekünk, a független fejlesztőcsapat maga is olyan játékot készít, amit először az androidos konzolra jelentetne meg - legalábbis eredetileg így tervezte. A Death Squad egy akció-stratégia, olyan retró címek ihlették, mint a Cannon Fodder vagy a Commando, a látványt tekintve viszont friss és korszerű az anyag.

A játékban egy kis csapat katonát kell különböző küldetéseken keresztül vezényelnünk, huszonnégy misszió vár ránk, és vezethető járműveket, tankot, helikopter, dzsipet is ígérnek a srácok. A többjátékos mókát kedvelők legfeljebb négyen eshetnek majd neki a Death Squad kooperatív módjának.