Mad Max teszt

Az idei évben újból Mad Max-lázban ég a világ. Nem csupán a hetvenéves rendező, George Miller hozta el nekünk a Fury Roadot, ami szépen leiskolázta korunk akciófilmjeit, hanem a svéd Avalanche Software is előállt a játékadaptációval. Az alkotás nem kapcsolódik közvetlenül az új filmhez, azon kívül, hogy ugyanabban a posztapokaliptikus világban játszódik, de még a főhős arcát sem Tom Hardyról mintázták. Oké, a főellenség a Fury Roadban látott Halhatlan Joe nem kevésbé zsarnok fia, de itt vége is kapcsolatnak. A Just Cause fejlesztői jól vizsgáztak: a játék csak elsőre tűnik egy elcsépelt elemekkel operáló sandbox címnek, van szíve és lelke, és mondhatni tökéletesen visszaadja a nagybetűs Mad Max-hangulatot. Nem a srácok újítják meg a műfajt, inkább innen-onnan kölcsönvettek jól működő ötleteket, nyakon öntötték iszonyúan élvezetes autós akcióval, és kerek egésszé gyúrták össze.


Ha évek óta figyelemmel kíséred a nyitott világú akciójátékok fejlődését, rájöhetsz, hogy az alapokban nem nagyon látsz fejlődést. A Ubisoft például az összes ilyen címében ugyanazokat a sémákat ismétli újra és újra, ezekre pedig bármilyen témájú játékot rá tud húzni. Van egy tágas, bejárható térképünk, a főküldetéseken kívül megannyi mellékes melóval és temérdek gyűjtenivalóval – nekünk csak szépen fel kell fedeznünk, szabadon választott sorrendben.  A franciákkal ellentétben a Warner Bros. legalább hajlik arra, hogy némi pluszt is hozzáadjon a recepthez. Tavaly a Shadow of Mordort elvitte a hátán a Nemezis-rendszer, az idei Batman: Arkham Knightot pedig a Batmobile. A Mad Max pedig a motorizált akciót emeli egy új szintre, ami mellett még a Grand Theft Auto V hasonló küldetései is eltörpülnek. Eszeveszett tempó, piszkos húzások, kilőtt üzemanyagtartályok, robbanások, szanaszét repkedő alkatrészek – ha ilyesmire vágysz, akkor a Mad Max a te játékod. Emellett még egy korrekt beat ’em uppal is gazdagodsz.


A hűvös Max Rockatansky a megváltás reményében rója a pusztaságot, mígnem összekülönbözik a kegyetlen hadúrral, Scabrous Scrotusszal és bandájával. Az affér eredménye néhány vérző seb, ám az sokkal fájdalmasabb, hogy szeretett autóját, az Interceptort is ellopják tőle és darabokra szedik. Max azonban nem teszi meg azt a szívességet, hogy szomjan hal a sivatagban, újdonsült cimborájával, egy kutyával a kezében feláll és újrakezd mindent. Hamar összetalálkozik Chumbuckettel, a deformált púpos autószerelővel, aki szerint Max egy olyan vallás prófétája, melyben a V8-as benzinfalók igazi szentek. Eljött az ideje, hogy kocsit építsünk Chum lázálmai alapján, visszaszerezzük tekintélyünket, és azt, amit elvettek tőlünk, miközben megbüntetjük azokat, akik keresztbe tettek nekünk. A cél az, hogy eljussunk a messzi Gastownba, ám voltaképpen az odáig tartó út a lényeg. Sztoriban nem túl erős a Mad Max, de pont az egyszerűségében rejlik a szépsége, ráadásul az átvezető jelenetek sem unalmasak. Számos csip-csup ügyet abszolválunk, mígnem a játék háromnegyedétől végre beindul a történet. Ha nem zavarnak az ismétlődő feladatok, és nem unod meg az akciót sem, akkor remekül szórakozol majd 35-40 órán át.


Ami pedig a nyitott világot illeti, nyilván sivár és lehangoló, de egyben gyönyörű is. Az egykori civilizáció nyomai mindenütt megtalálhatóak: rozsdás hajóroncsok, porlepte autópályák és néma ipartelepek. Az emberek bádogviskókban húzzák meg magukat, gyűjtögetnek, rabolnak, a gyengébbek életére törnek. Az alkotók mindent kihoztak a témából, a terep már az elejétől kezdve bejárható, és jól elkülönülnek a különböző régiók. Alkalomadtán még belső helyszíneken (barlangokban, romos ipari létesítményekben) is megfordulunk, ahol az engine pofás fény-árnyékeffekteket vonultat fel. Régiónként több monoton sztoriküldetést abszolválhatunk, és olyanokat, amiket egy fontosabb NPC ad. Ez utóbbiak egy-egy békésebb kompánia vezetői, aki szállásért és autóink tárolásáért kérnek néhány szívességet. Az erődöket kipofozhatjuk, fegyverraktárakat, víz és benzintárolókat telepíthetünk a falakon belül, de innen indulunk bevetésre is.


A baj inkább a mellékes munkákkal van. Ha egy új területre érünk, egy hőlégballonba pattanva távcsővel szépen feltérképezhetjük a környéket, a térképen ezután megjelennek a fontosabb helyszínek. A cél az, hogy Scrotus uralmát fokozatosan megdöntsük, mégpedig úgy, hogy totemszerű madárijesztőket döntünk le, helyőrségeket tisztítunk meg (szia, Far Cry!), illetve sziklák mögött lapító mesterlövészeket ártalmatlanítunk. A missziók nehézsége különbözik, sokszor csak akkor döbbenünk rá erre, amikor már késő és repkednek felénk a rakéták. Ha a kutyánk szállítására alkalmas homokfutóval indulunk portyázni, akkor aknamezőket is hatástalaníthatunk, de amúgy szinte minden érdekes helyen találunk fontos fémhulladékot (a játék jelzi, hogy pontosan mennyit), ritkábban ivóvíztározókat, még ritkábban élelmet és lőszert. Útközben vándorokkal is összefutunk, akiknek ha segítünk, lelőhelyek koordinátáival gazdagodunk, illetve a közeli ellenséges bázis gyenge pontjait is elárulják. Természetesen az autóversenyzés sem hiányozhat, komplett bajnokságokat rendeznek a vállalkozó kedvűeknek, megnyerhető négykerekűekért. Szóval így telnek a napok a sivatagban, ennél változatosabb mellékküldetésekre ne nagyon számítsunk. Persze, nem kötelező mindet megcsinálni, de erősen ajánlott, lévén az autónk és a karakterünk fejlesztéséhez csak így tudunk kellő mennyiségű alkatrészt összeszedni. Ördögi kör ez, jobb lesz, ha lenyeljük.


Az autós akciók kétségkívül a Mad Max legélvezetesebb szegmensei. Miközben küldetésről küldetésre loholunk, folyton összefutunk két-három autóval, akik veszett dudálással adják tudtunkra, hogy itt most vér fog folyni. Őrült tempóval rombolhatunk beléjük, oldalról, elölről, hátulról, akár még nitróval és a kerekünkre szerelt tüskékkel is rásegítve. Saját kocsink, a Magnum Opus hátuljáról Chumbucket szigonnyal kikaphatja a sofőrt a volán mögül, mi pedig sörétes puskánkkal adhatunk nekik. Ilyenkor az idő lelassul, eldönthetjük, hogy a vezetőt likvidáljuk, netán a kerekeket lőjük ki, vagy az üzemanyagtartályt. A dolgot nehezíti, ha egy olyan platós alkalmatossággal nézünk farkasszemet, amiről egy fél tucat, lándzsával felszerelkezett, fehérre mázolt bőrű kurafi ugrál a verdánkra, hogy kirugdossanak a vezetőülésből. Ha van időnk, távolról mesterlövész puskával ritkíthatjuk meg az ellenség sorait. Az igazi adrenalin-löketet a konvojok elleni támadás adja. A menet messziről látható porfelhőt ver fel, mi besorolunk mögéje, a zene pattogóssá válik, pár ellenfél leszakad onnan és szembenéz velünk. A csata addig tart, míg a busás zsákmányt szállító vezérautót nem semlegesítjük, ami nem lesz könnyű: elkél ide egy vastag páncéllal és rakétavetővel felvértezett Magnum Opus, máskülönben szempillantás alatt ledarálnak minket.


Bizony, hiába bővül újabb és újabb négykerekű szörnyekkel a gyűjteményünk, az igazi élményt mégis a saját kocsink csinosítgatása és bütykölése adja. A megszerzett alkatrészekből módosíthatjuk a lökhárítót, a kerekeket, a motort (a kezdeti hathengeres erőforrást később V8-ra cseréjük), a festést és minden másban is szabad kezet kapunk. A módosítások jól érezhetően kihatnak a menetteljesítményre: a több centi vastag páncél lassúbb monstrumot, a könnyebb kasztni viszont gyorsabb, de sebezhetőbb négykerekűt jelent. Végeredményben elég mély fejlesztési lehetőségek vannak a Mad Maxben, ráadásul bárhol, egy gombnyomással hozzáférhetünk a garázsunkhoz, ha szerelni támad kedvünk. A játék ugyan figyelemmel kíséri az üzemanyag mennyiségét, de mivel elég sűrűn találtam naftával teli kannákat, egyetlen egyszer sem rohadtam le a sivatagban kifogyott tankkal. A benzines tank viszont nem csak erre jó: ha meggyújtjuk és elhajítjuk, zárt kapukat robbanthatunk fel, vagy el is pakolhatjuk későbbre a kocsink csomagtartójába.


Ha Max egyszer kiszáll az autójából, akkor sincs oka szégyenkeznie. A közelharcot elég nyilvánvaló módon a Batman-játékok kétgombos megoldása ihlette, melyben csak arra kell figyelni, hogy a megfelelő időben térjünk ki a csapások elől. Néhány kurafi nem rest hatalmas doronggal és pajzzsal nekünk jönni, ilyenkor csak a vetődés a kifizetődő, és az, hogy a hátukba kerüljünk. Ha sikerrel sózunk óda tíz ütést anélkül, hogy bekapnánk egy pofont, Max fury-üzemmódba kapcsol, így minden csapása brutális erejűvé válik, könnyedén felkapja és leteríti ellenfeleit. Egyszerűbbnek tűnik, ha a nézeteltérések közben odadurrantunk a buckalakóknak a sörétes puskánkkal, de mivel lőszerből majdnem mindig hiányt szenvedtem, így csak a legvégső esetben használtam ezt a gyors megoldást. Egy késsel pillanatok alatt lerendezhetjük a balhét, de furamód a bökőt utána nem használhatjuk, illetve a buzogányok, rögtönzött bárdok és csavarkulcsok is csak két-három ellenfél legyőzéséhez elegendőek, utána kettétörnek. A harcrendszer, bár nem olyan gördülékeny, mint a Batmanben, és nincs is annyi lehetőségünk sem, bőven megállja a helyét.


Az erősebb ellenfelek ellen hősünket is fejlesztenünk kell. A kezdeti szakadt göncünket szegecselt bőrkabátra cserélhetjük, öklünkre szöges boxert húzhatunk, még több harci kunsztot tanulhatunk, de még erősebb shotgunt is beszerezhetünk, ha van rá kreditünk. Ha Max szépfiús külseje nem jönne be, akkor masszív szakállat növeszthetünk, mert ugye, miért is ne. Egy spiritualitásban jártas vándort, Griffát felkeresve pedig olyan képességeket tanulhatunk, amikkel több vizet sajtolhatunk ki a tárolókból, több alkatrészt és benzint kapunk egy lootolás alkalmával, vagy épp növekszik az életerőnek és a fury is tovább tart majd. Szerencsére annyi lehetőség és tartalom van a játékban, hogy nagy eséllyel fenntartják az érdeklődésünket egészen a kampány végéig. Ha végképp elgurult a gyógyszerünk és kitartóak vagyunk, a régi világból származó személyes fotókat (relikviákat), vagy épp motorháztető-elemeket is gyűjthetünk, netán felkutathatjuk az arkangyalnak hívott, igazán brutális négykerekűeket, vagy szórakozhatunk azzal, hogy ellopjuk az ellenfelek autóit és a bázisunkra szállítjuk, így azok végérvényesen a miénk maradnak. Oké, ezek nem túl innovatív megoldások a játékidő kitolására, de a műfaj velejárói, el kell fogadni. Magam is meglepődtem, hogy mennyire bele tudtam merülni az apróságokba.


A külcsín mindenesetre lehengerlő, a fény szinte vakít, a távolban délibábokat látunk, az égbolt talán soha nem volt még ilyen látványos egyetlen videojátékban sem. A robbanások ereje szinte a csontunkig hatol, a tűz és szanaszét repkedő alkatrészek megkövetelik, hogy megörökítsük őket – erre lehetőségünk is van a beépített fotómód segítségével. Amikor pedig a homokvihar közepén találjuk magunkat, akkor kő kövön nem marad, kár, hogy a framerate olykor le tud esni 30fps alá PS4-en. A fizikát meglehetősen sajátosan képzeli el az Avalanche, találkozunk is mulatságos bugokkal, de azért nincs különösebb baj vele, arcade játékban soha rosszabbat! Ami pedig a zenéket és a szinkront illeti, profi munkával van dolgunk, Chumbucket karattyolása kiapadhatatlan humorforrás, de Max olykor elég bunkón nyilvánul meg. Én inkább valami ismertebb és tapasztaltabb ausztrál művészt választottam volna a fejlesztők helyében.


Hányadán álltam a Mad Maxszel? Egyrészt az Avalanche megérdemli a szidást, amiért esze ágában sem állt változtatni a nyitott világú toposzokon, gyakorlatilag lenyúlt és újrahasznosított öltetekből áll a játék. A mellékelfoglaltságok repetitívebbek már nem is lehetnének, de összességében mégis remekül szórakoztam a tesztelés alatt. Nyilván az ádáz üldözések viszik a prímet, valamint az, hogy egy kellően kidolgozott posztapokaliptikus játszóteret kapunk a pénzünkért. Az egészről süt a Mad Max-filmekre jellemző hangulat, az apró, de fontos dolgokat profin visszaadta a svéd brigád. Habár klasszikus nem lesz a játékból, a srácok idén még javíthatnak a Just Cause 3-mal, elvégre értik a műfajt, csak kicsit bátrabbnak kell lenniük.

Kapcsolódó cikk

• Mad Max előzetes