Pillars of Eternity: The White March - Part I teszt

Rögtön nyitnék egy közepesen rossz hírrel: a The White March bizony a kiegészítőknek abból a különleges válfajából érkezik, amelyek a történet közepén, afféle mellékszálként játszódnak. Hiába éreztük teljesnek végigjátszásunkat, most megjelenik egy új terület a második felvonás kezdetén. Megmondom őszintén, én nem kifejezetten rajongok ezekért… ha épp nincs a környéken karakterem, akkor tölthetem be az utolsó mentésemet, valahol az eposzi végső kazamata előtt-közben. Nyilvánvaló okokból az sem megfelelő, ha egy régi mentést töltök be, hiszen végigjátszásom ekkor semmisnek tekinthető. Ez egy különösen fájó pont, mivel minden extra kalandot elsősorban a fő karakteremmel szeretnék megélni, úgy, hogy a Pillars-sztori minden részlete a helyén legyen, de ez ebben azt esetben nem adatik meg. A dolog másképp is kellemetlen lehet, hiszen egy-egy végigjátszás rengeteg időt süllyeszt el, de gondoljunk csak a Trials of Iron módban játszókra, vagy azokra, akiknek egyéb módon csak egyetlen mentés őrzi hősüket – talán nem kell ecsetelnem, mi a probléma.

Kalandozásaink során hírnevünk egyre csak nő, erre pedig többen is felfigyelnek: amint elérjük a történet második felvonását, levél érkezik – kalandozókat várnak, mert megtalálták a törpék legendás erődítményét, mely egyedülálló acéljáról híres. Ha sikerül beindítani a kohót, nagy gazdagság hullik majd az ölünkbe. A világtérképen innentől kezdve elérhető a White March jeges-havas területe, azon belül is Stalwart városa. Ahogyan az lenni szokott, ez a városka hamar áldozatul esik egy nagyobb ogre hordának, s csak mi állíthatjuk meg őket. A település afféle küldetésközpontként funkcionál, szomorúságomra nincs benne igazán sok felfedezni való, vagy érdekes NPC, leszámítva a bandánkhoz csatlakozó két új nem-játékos karaktert. Velünk tarthat a zsivány Caroc Ördöge, aki egy géptestbe került lélek, valamint egy kőkemény harcos-szerzetes is, Zahua. Mivel mindkettejük teljes értékű csapattag, természetesen együtt taposhatják velünk az utat a White March utáni kalandjainkon is.

A The White March első része jó 10-12 órányi kalandot szolgáltat majd, leginkább az Icewind Dale „elzárt település bajban van” stílusában. Kőkemény szerepjátékra ezúttal ne számítsunk, a kiegészítő jóval harcorientáltabb, mint az alapjáték. A szövegalapú rajzolt jelenetekből ezúttal sokkal többet kapunk, mint korábban, és ezek sokkal komplexebbek is. Végre mesterséges intelligenciát is beállíthatunk csapattagjainknak, innentől már csak tőlünk függ, hogy hasznosak lesznek-e, ha épp nem mikromenedzseljük őket, vagy állnak majd, mint egy cövek, miközben ogrék pofozzák őket. Csatáink során immár eposzi, lelkünkkel összeforrt fegyvereket is forgathatunk, ezek pedig a hozzájuk kötött karakterek függvényében erősödnek majd. Szükség is lesz rá, mert az expanzió bizony a legedzettebbeket is próbára teszi majd: az ellenfél AI-ja is szintet lépett, emellett túlerőben is lesz. Ugyan a 7. szinttől elérhetővé válik a terület, érdemes egy magasabb szintű partyval nekivágni a kiegészítőnek.  Annyira komolyan ide tolódott a hangsúly, hogy megkockáztatom: akinek nem jön be a Pillarsban lévő harc stílusa, a The White March - Part 1 sem fog igazán. A Dyrwoodban játszódó Crägholdt Ostroma nevű küldetésben egy nagyhatalmú varázslót ostromoló zsoldoscsapat után eredhetünk, ez a kiegészítő másik fókusza. Ez egy irtó nehéz high level küldetés, amely egyébként számomra úgy tűnt, mintha kicsit hiányos lenne, és egyszerűen kivágták volna az alapjátékból. A nehézségek leküzdéséhez új szintlimit is dukál, ezúttal már 14. szintig húzhatjuk karaktereinket.

A mesterséges intelligencia kikalapálása mellett egyébként az Obsidian végre orvosolt egy másik súlyos problémát: a lopakodó rogue mellett most már nem kell kötelezően ott csörtetnie a nehézpáncélosoknak vagy bárki másnak – különösen vártam már az egyedüli lopakodást. Más, hasznosnak mondható funkció is érkezett: ez a tavernákban kezdeményezhető újraspecializáció. Egy Pillars of Eternity komplexitású játékban könnyű hibázni, ekkor a kíméletlen harcrendszer felőrölhet bennünket. Annak ellenére, hogy nem volt szükségem rá, üdvözlöm a lehetőséget, hiszen így mindenki tud úgy játszani ezzel a kiváló címmel, ahogy szeretne, s veszteség sem ér senkit.

A The White March számos hasznos funkcióval érkezett tehát, viszont a történet egyértelműen csak azért van, hogy valami összekösse a rengeteg harcot és a kazamatákat. A törpe erődben rekedt szellemek nem kifejezetten eredetiek, gyakorlatilag ilyet már minden fantasy címben láttunk. Az NPC-ket is illett volna jobban használni: Caroc Ördöge az egyik legérdekesebb karakter (lenne), nagy kár, hogy szinte azonnal lelőtték háttértörténetének legfontosabb részeit. A The White March - Part 1 ráadásul megtévesztő, hiszen önmagában egészet alkot – a Part 2 szintén önálló lesz majd, és nem tudni, hogy a főtörténet melyik pontjába illesztik be. A Pillars of Eternityre a kiegészítő sajnos sem szerepjáték szempontból, sem történet szempontból nem erősít rá, holott az expanzió esetében pont itt lehetett volna egy picit továbbmenni, hogy a teljes produktum így felérjen az igazi klasszikusokhoz minden téren. A The White March - Part 1 egy korrekt Icewind Dale-utánérzés lett, a csaták kedvelőinek mindenképpen ajánlom. A szerepjátékra és lenyűgöző sztorikra vágyóknak, és azoknak, akiknek nem jött be a harcrendszer, viszont nem feltétlenül. Ha így szeretnétek folytatni a PoE-t, jobb, ha egyelőre távol maradtok a kiegészítőtől - a vásárlással ez esetben ráértek még.

A Pillars of Eternity - Expansion Pass dobozos változata, mely a The White March mindkét epizódját tartalmazza, Magyarországon olcsóbban kapható, mint a Steam-változat, így a bátor harcosoknak érdemes ezt a változatot beszerezni. A pontszámot a Part 2 megérkezése után osztjuk ki a kiegészítőnek.

Kapcsolódó cikk

• Pillars of Eternity: The White March - Part II teszt