Transformers: Devastation teszt

Harminc évvel ezelőtt is volt ám Transformers-őrület, csak akkor még nem Michael Bay szállította azt blőd mozifilmek formájában, hanem maga a Hasbro készített minőségi, elképesztően ütős, egyedi látványvilágú sorozatot. A Transformers: Generation 1 a mai napig a teljes univerzum egyik legmeghatározóbb és legkedveltebb szakasza, így ha egy olyan csapat készít játékot az autobotok és álcák egyik legismertebb történetéből, mint a Platinum Games, akkor arra még azok is felkapják a fejüket, akiket egyébként teljesen hidegen hagy az óriásrobotok küzdelme. A japán stúdió ugyanis olyan játékokkal a háta mögött, mint a Bayonetta, a Metal Gear Solid: Rising vagy a Vanquish csakis hasonló koncepciót követhet, ráadásul erre a Transformers-univerzum méretes harcosainak képességei igencsak rájátszanak. Egyszóval nincs abban semmi meglepő, hogy a Bayonetta legjobb pillanatait megidéző játékmechanika - kibővülve néhány új elemmel - egészen magas szintet képvisel, minden más azonban csak ront az összképen. Pedig a múltban akadt már rá példa, hogy jól sikerült Transformers-játékkal üssük el az időnket. Kár, hogy ez most csak félig-meddig valósult meg.

A Transformers: Devastation viszonylag rövid kampánya egy nem túl ütős, igazából csak az egész bunyózásnak keretet adó története a Földön, egy névtelen, de már alaposan romokban heverő városban játszódik. Természetesen a lapokat ezúttal is Megatron szeretné keverni, és bár nagyon közel áll hozzá, hogy rátegye vasmancsát egy idegen, ősi erőre, ebben végül nem csak Optimus Prime és csapata, de a nem sokkal később megérkező insecticonök is meg akarják akadályozni. A helyzet tehát nagyon gyorsan eldurvul, így a maréknyi autobotra hárul a feladat, hogy megmentse az emberiséget a teljes kipusztulástól.

Utóbbiból összesen öt különbözőt irányíthatunk majd, kezdve Optimus Prime-tól, Űrdongóig, de itt lesz Csatár, Kerék és Mogorva is. Mindegyik játszható karakternek eltérő, egyedi stílusa van, így amíg Optimus jól bírja az ütéseket, addig cserébe elég lomhán tud csak mozogni a csatatéren. Ezzel szemben Űrdongó sebzése nem sokat ér, viszont nagyon agilis. Ezekre az egyedi támadásokra alapozva aztán egészen látványos kombókat fűzhetünk egymásra, amiket kitéréssel vagy járgányokká alakulással és úgy kivitelezett, erőteljesebb ellentámadással fűszerezhetünk. Előbbi érdekessége, hogy a Bayonettából kölcsönvett módon működik, vagyis az idő lelassul, és ha a megfelelő ütemben vetjük be, akkor hatékony ellentámadásba kezdhetünk. Ezzel szemben az autóvá átváltozás az ellenfél védelmének áttörését szolgálja, ugyanis ha ezt is jól időzítve alkalmazzuk, akkor bármilyen blokkot át tudunk törni vele. Ha pedig feltöltődött a kis csíkunk, akkor egy végső, pusztító csapással tehetünk pontot a bunyók végére.

Azonban nem minden ellenfelünk lesz szárazföldi, így segítségünkre lesznek a különböző fegyverek is, amelyeket ettől függetlenül bárki ellen bevethetünk. Legyen szó egy méretes shotgunról, rakétavetőről, mesterlövész puskáról, vagy egy, a fémet átszaggató kardról, minden egyes mordály eltérő harci stílussal vértezi fel forgatóját, így ez plusz réteget csap hozzá a Bayonetta mélységeit még csak nem is súroló, de így is kellően változatos verekedős mechanikához. Ahhoz azonban, hogy egyrészt megszerezzük, másrészt fejleszteni tudjuk a csúzlikat, nem árt egy kicsit kutakodni a pályákon, ugyanis elrejtett ládikákat nyitogatva kapjuk meg őket, vagyis ha szerencsénk van, akkor nagyon gyorsan hozzájuthatunk egy ütősebbhez. A fegyverek képességeit úgy is fokozhatjuk és fejleszthetjük, ha egymásba "olvasztjuk" őket, de ahogy robotunkat passzív perkökkel - ezekből egyszerre három lehet aktív -, úgy a mordályokat is felruházhatjuk egyedi tulajdonságokkal. Ehhez minijátékokon és persze nem kevés kredit megszerzésén keresztül vezet az út. 

A játék nyújtotta változatosság azonban ennyiben ki is merül. A helyzeten az sem segít, hogy az 5-6 óra alatt teljesíthető kampányt mindegyik autobottal végig lehet tolni - álcákkal sajnos most sem játszhatunk -, és a Challange mód nyújtotta, közel 50 darab kőkemény kihívás is inkább elijeszti, minthogy újabb és újabb bunyóra invitálja az egyszeri játékost. Hiába van mélység a játékmechanikában, nagyon hamar unalomba tud fulladni az ugyanazon kaptafára felhúzott kampány. Lényegében egyik helyről megyünk a másikra, elgyepáljuk az ellenfelet, aztán megyünk tovább. A beleélést az sem könnyíti meg, hogy hihetetlenül steril, kihalt környezetben zajlik a cselekmény, ráadásul mindössze két helyszínen. A pályák kidolgozottsága és úgy alapvetően a pályatervezés is megragadt a kettővel ezelőtti generáció színvonalán, ami annak tükrében igencsak meglepő, hogy a robotok kidolgozottsága és az animációk folyékonysága pazarul sikerült. Ha az ember nem tudná, hogy videojáték előtt ül, könnyen hihetné, hogy egy időutazás részese, és épp a sorozat valamelyik '80-as évekbeli epizódját bámulja.

Felesleges lenne titkolni, csalódottak vagyunk, hiszen a korai anyagok sokkal biztatóbb képet festettek a játékról. A Transformers: Devastation azonban minden kettőssége ellenére az egyik legjobb Transformers-játék. A Platinum Games kellő odaadással nyúlt a G1-univerzumhoz, annak alapjait magabiztosan, tőlük megszokott alapossággal vették át, miközben az egészet megtöltötték a rájuk jellemző egyedi hangulattal és kikezdhetetlen játékmechanikával. Azonban a tartalom még így is foghíjas lett, ez pedig erősen rányomja a bélyegét a végső összképre. Végszó: ha elkötelezett híve vagy az univerzumnak, akkor ki ne hagyd, ennél mókásabb fan service-szel jó ideig nem lesz dolgod.