Mafia III teszt

Nem minden stúdiónak tesz jót, ha egy nagy kiadó felvásárolja. Így volt ez a cseh Illusion Softworksszel is, ami 2008 után 2K Czech néven folytatta pályafutását. Míg az első Mafiára kikezdhetetlen klasszikusként hivatkozhatunk, addig a 2010-es második rész képtelen volt megismételni elődje sikerét, a fejlesztők egyszerűen nem tudták kihasználni a nyitott világban rejlő lehetőségeket. A Mafia III-ra hat évet kellett várnunk, ám az eredeti készítőknek csupán másodhegedűs szerep jutott, a munka oroszlánrészét egy frissen verbuvált brigád, a kaliforniai Hangar 13 végezte. Kreatív ötletekből tényleg nem volt hiány, ám a megvalósítás végül megsínylette a kompromisszumokat és a bugokat.

Lincoln Clay már mindenen átment, amit csak egy árva, szegény és fekete fiú el tud képzelni magának. A rasszista déli államban, Louisianában nem sok babér termett neki, besorozták Vietnamba, ahol egy olyan országért küzdött, amely semmibe nézte őt. 1968-ban visszatért New Bordeaux-ba, de nem akart sokáig maradni. Azt remélte, elköszön barátaitól, majd Kaliforniában új életet kezd. Azonban a sors fintora mégis maradásra bírja. Korábbi bandájának, a Black Mobnak meggyűlik a baja feltörekvő haitiakkal, és ha már így alakult, ő is kiveszi a részét az akcióból. Miután a problémát abszolválja, nincs megállás: jöhet egy busás haszonnal kecsegtető bankrablás. A tervet a digók karhatalmú ura, Sal Marcano dolgozza ki, a megvalósítást azonban fiára, Giorgira bízza, aki nem mellesleg hősünk régi cimborája. A kasszafúrás sikeres, ám arra Lincoln nem számított, hogy hátba szúrják.

Marcano mindent előre kidolgozott. Több millió dollárral lett gazdagabb, és egyúttal a Black Mobot is eltörölte a Föld színéről. Hősünk sem ússza meg az árulást: egy fejlövés kis híján az életébe kerül. Felépülése sikeres lesz, köszönhetően fogadott apjának, a jószívű, de végletekig naiv helyi papnak. Lincoln nem sokáig nyalogatja sebeit, véres bosszút forral Marcano ellen, pedig tudja, hogy immáron csak magára számíthat – innen szép nyerni. Még szerencse, hogy a fiú a CIA látókörébe kerül, John Donovan ügynök segítő jobbot nyújt neki, így mindketten jól járnak. A sztori első pár órája tényleg megdobogtatta a szívemet, a nyitás elsőrangú és összeszedett. A narratíva is ötletes: lényegében az ismert karakterek visszaemlékezéseit ismerhetjük meg két küldetés között. Az átvezető jelenetek kiválóan megkomponáltak, a párbeszédek abszolút élvezetesek, annak ellenére, hogy a téma már unalomig ismert, és olyan nagy meglepetések nem érnek minket.

Az ellenséged ellensége a barátod – Lincoln és Donovan erre a mottóra építi fel a bosszúhadjáratot. Bizony, New Bordeaux-ba rengeteg etnikum fészkelte be magát, és mindannyian be vannak rágva az olaszokra. A történet második fázisa tehát arról szól, hogy szépen összebarátkozunk Cassandrával, a haiti banda vudukirálynőjével, Vito Scalettával, a második rész főhősével, aki szintén összeakasztotta a bajuszt Marcanóékkal, pedig régen a belét is kidolgozta az olaszoknak. Ott van még Thomas Burke is, az írek vezetője, aki két lerészegedés közt bármilyen morbid vérontásra vevő. Ők hárman alkotják Lincoln alvezéreit, és ha felosztjuk köztük a megszerzett területeket, hűségesek is maradnak hozzánk. A terv tehát kikövetkeztethető: szépen kerületről-kerületre ki kell irtani a digókat, elvenni az érdekeltségeiket, majd végül jöhet a nagyhal.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna az írók. Na, oké: az elgondolás nem rossz, ám mindez meglehetősen rosszul csapódik le a játékra. A rivális bandák prostitúcióval, kábítószer-kereskedelemmel, fegyvercsempészettel foglalatoskodnak, melyek elég szép pénzt hoznak a konyhára, ha mi vesszük át az üzletet. A cél az, hogy az adott területen a legnagyobb zavart keltsünk emberöléssel, raktárak, szórakozóhelyek szétverésével, gyújtogatással. Előbb-utóbb előcsaljuk a kerületek vezetőit, akik roppant unalmas és klisés gengszterek, távolról sem olyan sokrétűek, mint a főbb karakterek. Ha a helytartót likvidáljuk, máris mi rendelkezünk az érdekeltségei és a területek közt. Minél több pénzt veszünk ki a zsebéből, annál közelebb kerülünk Marcanóhoz. Ám ami az elején élvezetes, úgy fordult az egész egyhangú ámokfutásba pár játékóra után.

Nem mondom, imádtam beszivárogni a szigorúan őrzött bázisokra, ahol egy trükköt használva nagy baj nem ért: füttyel felhívtam magamra a figyelmet és szépen megkéseltem a hang forrása felé igyekvő delikvenseket. A módszert ismételgetve csakhamar elkaptam a hadnagyot, kikérdeztem és mentem is tovább. Az összetűzések többségét lényegében tűzharc nélkül is meg lehet oldani, és itt már kicsit át is estek a designerek a ló túloldalára. A kötelező szegmensek kivételével egyszerűen nem éri meg lövöldözni, már csak azért sem, mert egy roppant fapados fedezékharcos rendszerről van szó, és a rendszer inkább a túlerővel egyensúlyozza az M.I. butaságait. Noha sokkal gyengébb harcokkal megvert játékok is vannak a piacon, előbb-utóbb az én türelmem is elfogyott. 

A rosszarcúak ugyanis nemigen veszik észre, hogy a társaik eltűntek, minden egyes alkalommal gyanútlanul sétálnak a csapdába. Ha viszont hangosak vagyunk, a túlerő gyorsan ledarál. Aki változatos összecsapásokra számít, csalódni fog, igazából csak a közelharcot éltethetem, mivel az kellően véres és brutális. Csak a helyszín változik minduntalan, a lényeg és a kivitelezés nem – itt siklik vakvágányra a Mafia III öt játékóra után. New Bordeaux lassú bekebelezése monoton folyamat, ha nem lenne a sztori jól megírva, nem lettem volna képes végigrobotolni rajta.

Ha egy városrész végre a miénk, el kell döntenünk, melyik segítőnkre bízzuk. Cassandra, Vito és Burke között kell lavíroznunk, ám arra ne számíts, hogy ha egyenlő arányban osztjuk szét köztük a területeket, csendben maradnak. Folyamatosan marják egymást a zsákmány felett, így ha ütősebb bónuszokra vágyunk, kivételeznünk kell az egyikükkel. Cassandra például mobil fegyverkereskedőt küld hozzánk, ha éppen fogytán a lőszerünk, vagy egy új mordályra van szükségünk. Vito – kapcsolatainak hála – három olasz zsoldossal ismertet meg minket, akikkel közösen a legnagyobb csatákat is megvívhatjuk. Burke pedig robbanószert és bármilyen járművet leszállít nekünk, ahova csak szeretnénk. A vezérek speciális szolgáltatásai a lojalitásuk függvényében erősödik, ám a kampány végigjátszása alatt csupán az egyik tag bónuszait fejleszthetjük a maximumra, így aztán nem árt előre eltervezni, hogy melyik segítséget preferálod a leginkább. 

Az egész területfoglalósdi nagyon hasonlít az Assassin’s Creed: Syndicate-ben látott megoldásra. Itt viszont elég illúzióromboló, hogy a károkozás mértékét dollárban fejezik ki – ha elértél egy bizonyos összeget, és szorgalmasan gyilkoltad a középvezetőket, végre nagyvadra is lőhetsz. Jobban örültem volna, ha inkább az írók oldják meg, miként férkőzhetünk közelebb Marcano alvezéreihez. Ez utóbbiak kicsinálása tényleg kemény dió, mert egy kisebb hadsereg veszi körbe őket, és mindenképpen kötelező levadászni őket. Az egészet a libatöméshez hasonlítanám: a szegény szárnyastól eltérően a mi májunk nem dagad a kéretlen falatoktól, hiába is próbálják a készítők lenyomni a torkunkon ugyanazt újra és újra. Egy sandbox játéknál egy kicsivel több szabadságot el tudnék képzelni. Elismerem, hogy a területszerzés kulcsfontosságú, de egy kisebb sereggel a hátunk mögött elvárható lenne, hogy ne kelljen kivenni a részünket minden összecsapásból. Az egészet megoldhatták volna egy stratégiai képernyővel, mint a The Godfather 2-ben.

A valódi New Orleansról mintázott New Bordeaux mérete előtt tényleg megemelem a kalapomat, a változatossága már inkább kétarcú. A gyarmati építészet stílusjegyei jól elkülönülnek, ahogyan a különféle negyedek arculatai is, nem beszélve a déli mocsárvidékről aligátorokkal és vérfertőző redneckekkel. A belváros csillogó szórakozóhelyeire öröm betérni, szól a blues és nyüzsög az élet. Van az egésznek némi árnyoldala is, a kissé tompa színvilágtól és a jellegtelen designtól korántsem olyan emlékezetes az összkép, mint mondjuk a GTA-sorozatban. Néhány maroknyi nevezetességtől eltekintve nincsenek olyan markáns részletek, ahol nyugodt szívvel elmélázhatnánk.

Másrészt nem ártott volna élettel és másodlagos tennivalóval elkápráztatni a kampányba belefáradt játékosokat. Gyűjthetünk korabeli Playboy magazinokat, és felvehetünk ugyan mellékküldetéseket az alvezéreinktől, de ezek is csak elkeserítően ismétlődő feladatok. Csak arra jók, hogy társaink előtt jobb színben tűnjünk fel, nem hinném, hogy hosszabb távon szórakoztatnának bárkit is. A harácsolásnak szintén nincs értelme! Hiába gazdagodunk meg gyorsan, a pénzt nem nagyon tudjuk mire elkölteni. Nem fektethetjük be vállalkozásokba, nem tuningolhatjuk a járműveinket, de még új cuccokat sem vásárolhatunk kissé elhanyagolt külsejű hősünknek. Nincs értelme a spórolásnak, hiszen nem kell agyalnunk a következő befektetésen, minden megvan elsőre. Ez pedig egy újabb kihagyott ziccer, egy nyitott világú címben szinte megbocsáthatatlan.

Akadt azonban pár pillanat, ami mosolyra késztetett: nem véletlenül figyelmeztet a játék a történet elején a rasszizmus témájára. Amikor betértünk egy feketék számára nem látogatható bárba, a tulajdonos ízesen adja tudtunkra, hogy takarodjunk onnan. A Ku-Klux-Klan egy összejövetelén pedig nemkívánatos vendégek leszünk, abszurd helyzetet eredményezve. Az amerikai történelem szégyenletes időszakában, száz évvel a polgárháború után egy színes bőrű veterán nem sétálhat az utcán emelt fővel, de legalább revánsot vehetünk a beszólogatókon. Kár, hogy csak néhány kivételes esetről van szó, pedig ilyen apró intermezzók sokat hozzáadtak volna a játék élvezeti értékéhez. A Rockstar e szempontból elkényeztetett minket, de sajnos be kell látni, nem minden fejlesztő gyúr rá ilyen őrült módon a részletekre.

A kocsikázással sem volt gondom, nagyon jól átjönnek a különbségek az eltérő autótípusok viselkedése között, bár a széria erről eddig is híres volt. Egy V8-as izomgép iszonyúan gyorsul, ám a fara olykor elszáll a kanyarokban. Egy ősöreg pickup lomha, de ha nehéz árut szállítasz, megbízható tud lenni. A vezetési modellt már igazán nem volt szabad elszúrnia a készítőknek, tekintve, hogy nagyon sok időt töltünk A-pontból B-be haladással, meneküléssel és minden mással, ha már ugye nincs lehetőség gyorsutazásra. Igen, még villamosra sem szállhatunk fel, hiába van kiépítve sín. A járműpark hatalmas, és bár vannak furcsaságok a fizikával kapcsolatosan, továbbá a részletes törésmodellről is lemondhatunk, bőven vállalható rendszerről van szó. Kár, hogy a forgalom igen csekély, ám ennek vélhetőleg megvan a technikai oka.

A prezentáció felemás. A grafika idejétmúlt, a textúrák gyér felbontásúak, a város formái, populációja sivár, csak néhány jobban sikerült fényeffekt kényezteti a szemet, illetve esőben és éjjel kimondottan pofásan festenek az utcák. A karaktermodellekkel sem voltam elégedett, habár a főbb szereplők arcmimikája remek, darabos mozgással megvert, nevesincs klóngengsztereket gyilkolunk naphosszat. Nem kevés buggal szembesültem a tesztelés alatt PS4-en, de legalább viszonylag stabil framerate-tel futott a játék. PC-n rosszabb a helyzet, ott pár napot várni kellett arra a javításra, amely eltörli a 30fps-es korlátozást. Ami viszont tényleg a Mafia III csúcsát jelenti, az a minőségi szinkron és a zenék. Patinás gárdát sikerült leszerződtetnie a Hangar 13-nak, és megkockáztatom, sok esetben a licencelt muzsikák hallgatása tartotta bennem a lelket. Jimi Hendrix, Elvis Presley, a Rolling Stones és sok más zseniális előadó dallamai kifogástalan OST-t eredményeznek.

Ha a hangulat nem vinné el a hátán a Mafia III-at, nem lenne érdemes kitartani a 25-30 órás kampány végéig, mivel sok tekintetben visszalépés történt a széria előző részeihez képest. Igazából az írókat és az audiorészért felelős részleget illeti dicséret, ők mentették meg a játékot a csúfos kudarctól. Maga a korszak telitalálat, a megannyi kényes téma remek táptalajt biztosított egy sablonos, de szórakoztató bosszúsztorihoz. Egyedül Lincoln személyével nem tudtam azonosulni, jól behatárolható figura, egy igazi izomagy, aki előbb üt, és csak utána kérdez. Lehet, hogy neked bejön az ilyen mentalitás, de számomra nem olyan mély és szerethető figura, mint Tommy Angelo vagy éppen Vito. A kihívást tehát nem a játékbeli bűnszervezet kiépítése adja, hanem a végletekig monoton játékmenet. Lehet bármilyen csavaros a sztori, a kényelmetlenségek hamar a felszínre törtek, melyek kis híján azt a kevés élvezetet is kiölték a Mafia III-ból. De csak majdnem.

A Mafia III PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg - mi a Sony konzolján teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2016-ban
• Mafia III előzetes