Kereken húsz éve van velünk a Mario Party, az első epizód még 1998-ban jelent meg Nintendo 64-re. Az alapok azóta nagyjából változatlanok: kapunk egy rakás kézzel összeválogatott minijátékot, amiket akár négyen is tolhatunk. A japánokat kreatív ötletek terén eddig sem kellett félteni, pedig 11 fő epizód és 5 handheld mellékág után talán néhányan kételkednek abban, hogy a Super Mario Party képes lesz-e friss ötletekkel előállni, vagy csak a régieket melegíti fel modern látvány mellett. Hova lehet még fejlődni? Szerencsére az NDcube csapata sikerrel vette az akadályt.
Mi válaszolunk a készítők helyett: itt van egy remek kis hibridkonzol, egyedi irányítással – hozzuk ki belőle a maximumot! A Super Mario Party kereken 80 minijátékot tartalmaz - a legegyszerűbbektől kezdve, egészen az összetett, akár az egész estét felölelő társasjátékokig -, és ilyen kínálat mellett nyilván vannak kevésbe élvezetes darabok is. Mindegyik kihívást a Joy-Conok segítségével teljesíthetjük: egy játékos egyet vesz a kézbe, a másik a párját. Az anyag négy játékost támogat, úgyhogy extra kontrollereket is beizzíthatunk a meglévőek mellé. A játék már rögtön az indításnál megkérdezi, hány Switchet és résztvevőt állítunk hadrendbe, és ennek megfelelően oszt be mellénk CPU-vezérelt karaktereket, hogy kijöjjön a négyfős létszám. Igen, a Super Mario Party szólóban is nyomható, bár ez nem annyira élvezetes. Ezután mindenki választ magának karaktert a Mario-univerzum tagjai közül.
Ahelyett, hogy csak szimplán ráböknénk a menüben a kívánt minijátékra, egy központi hubba kerülünk, amit szabadon bejárhatunk. Kezdetben kiválasztjuk a háromféle nehézségi szint közül a számunkra legmegfelelőbbet, majd elbeszélgethetünk Toaddal és társaival, akik csapatunkat folyamatosan tippekkel bombázzák. Az utcákat járva férhetünk hozzá a főbb játékmódokhoz, melyek típustól függően további kisebb partijátékokhoz vezetnek. Persze csak miután a csürhe tagjai – jobb esetben illuminált állapotban – közös nevezőre jutnak, hogy mit szeretnének csinálni. A sorozat védjegye mindig is a változatosság volt, most is így van, de egy-két házibuli után már tutira körvonalazódnak a kedvencek.
A Partner Party már nem lehet ismeretlen, ha megfordult a kezeid között néhány kézikonzolos rész. Lényegében egy többféle útvonallal operáló, négyzetrácsos társasjátékról van szó, amelyben nemcsak az ellenségeket kerülgetjük, hanem a lehető legtöbb csillagot gyűjtjük össze. A felállás a kétfős csapatoknak kedvez, így az összedolgozás egy újabb réteg mélységet ad a mókának. Rendkívül üdítő az is, hogy a sorozat korábbi darabjaitól eltérően, nem csak egyetlen járható útvonal képzelhető el, bár az is igaz, hogy a pályák kicsit összementek a korábbi címekhez képest.
Igazi összedolgozásra egyértelműen a River Survivalban van szükség. Bizony, egy kooperatív raftingról van szó, melyben egy gumicsónakot terelgethetünk négyen, akadályokat, ellenségeket kerülgetve és lufikat gyűjtve - utóbbiak további csapatmunkára buzdító minijátékokhoz visznek -, fontos ezeket behúzni, mert extra időhöz jutunk. Minden játékos egy-egy lapátot tart kézben, az evezés a Joy-Con mozgásérzékelésével lehetséges. A sodrásnak megfelelően kell hadonászni, és bizony a csónak kormányzása is kellő odafigyelést igényel, hiszen ilyenkor a kívánt iránnyal ellentétes evezők dolgoznak. Közben persze a visszaszámlálás kíméletlenül pereg, a cél az, hogy a lehető legtovább jussunk a folyón. Ennek több elágazása van, minden mellékágban másmilyen nehézség és ellenség vár ránk. Csak úgy repkednek az utasítások a játékosok között, testünkben szinte túlcsordul az adrenalin – kétségkívül a Super Mario Party egyik legjobb módjáról van szó, amelyben nincs két egyforma menet.
Naná, hogy a ritmusjátékok sem maradnak ki a szórásból: a Sound Stage igazi újdonság a széria történetében. Alapjáraton egy színpadon táncoló karakter, például Bowser mozdulatait kell lekövetni mindenkinek, de itt is kilyukadhatunk homokegyenest eltérő mellékjátékoknál. Alapvetően a kontrollert markoló kezünkkel kell jeleskedni, a lábak szerencsére pihenni fognak. Ha viszont követjük a zene ritmusát, és megfelelő időben csapunk oda, értékes pontokat húzhatunk be, a riválisok legnagyobb bánatára. Az már csak hab a tortán, hogy maguk a muzsikák is kényeztetik a füleket, hiszen nem egyszer ismerősen csengő zenék remixelt változatai szólnak a hangszórókból.
A Minigames módban a szabadon elérhető kihívások között mazsolázhatunk, de ezt is kétféleképpen tehetjük meg. A Mariothon lényegében egy öt minijátékból álló bajnokság, amelynek a végén győztest avathatunk. Ugyanennek létezik egy online változata is, ha éppen a kedvenc partnerünk távol van. A Square Offban adott egy 16 panelből álló négyzet, ezekből választatunk egyet egy nyert minijáték után, ami mellé csapdákat állíthatunk a többi játékos számára. Az a játékos nyer, aki a legtöbb panelt birtokolja 12 kör után. Érdekes adalék mindez, de nem olyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.
A Challenge Road lényegében az igazi egyjátékos mód, amely egymásra pakolt minijátékokat tolhatunk végig a lehető legtöbb pontot szerezve a gép ellen. Nem mindegyik móka érhető el az elején, ezért muszáj a többi módban megnyitni őket. De most őszintén! Ki akar egyedül játszani velük, amikor pont a Mario Party lényege, a multiplayer hiányzik belőlük? Vannak persze opcionális ügyességi célok, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy huzamosabb ideig foglalkozzunk a Challenge Roaddal. Gyakorlásnak már inkább a Free Playt ajánlom, mert ott nincsenek felesleges sallangok.
Hosszú játékórák után feltettem magamnak a kérdést: vajon mi lehet a játék legaddiktívabb ütőkártyája, amely kellően összetett és a taktikai érzékünket is igénybe veszi? Nyilván a hagyományosnak mondható Mario Party mód, amely rengeteg frusztrációval, de annál több sikerélménnyel kecsegtet. Ez a nagybetűs társasjáték, ahol virtuális dobókockával dobunk (választhatunk kilenc oldalút is, ha gyorsabb haladásra vágyunk), majd szépen lépdelhetünk előre a rácsokon. Néhányuk rövidítéseket vagy visszalépéseket ad, máskor újabb minijátékokkal bolondíthatjuk meg a képletet. Csillagokat gyűjtünk, csöveken keresztül közlekedünk egyik térfélről a másikra, majd vissza. Sőt, a rivális játékosoktól is lophatunk csillagokat, hogy aztán kellemetlen perceket szerezzünk nekik, persze a reváns lehetősége mindig ott lebeg a levegőben. Többféle tábla van, melyek tömve vannak opcionális útvonalakkal és lehetőségekkel, az biztos, hogy hetekig tart kiismerni minden lehetőséget. Kisebbek a pályák már, de ez a mód a Super Mario Party ékköve, erre a nyakamat teszem.
Ha éppen van elfekvőben egy másik Switch is, a Toad’s Rec Roomot érdemes beizzítani. A kétképernyős móka ugyan kissé bugyuta minijátékokat tartalmaz: van itt tankos rombolás, ahol a terep aszerint változik, hogyan forgatjuk a kijelzőt, de ott van még a baseball, vagy éppen a képkirakó, melyben a két Switchet kell elforgatni úgy az asztalon, hogy a kívánt kép kirajzolódjon. Mindezt akár szűkös időlimiten belül, ám arra figyelni kell, hogy a nagy igyekezetünkben az asztal ne karcolja össze a masina hátulját.
Az irányítás szinte kivétel nélkül flottul működött a Super Mario Partyban. A Joy-Conoknak hála, egészen új távlatok nyílnak a sorozatban, pontosan lekövetik a leggyorsabb reflexeinket, és a rezgőmotorok tisztességes visszajelzést adnak. A körítés is hozza a szokásos színvonalat, az ismerős arcok a szokásos vérmérséklettel, halandzsával és szirupos bájjal vetik bele magukat a játékba, örülnek, ha győzünk, vagy bosszankodnak egy sort. Oké, talán csak a játékmester szerepét betöltő Toad dumál túl sokat egy-egy menet előtt. Minden egyes helyszín kellő hozzáértéssel lesz összerakva, még a háttérben is felfedezhetünk apró poénokat, beszédes részleteket, és hasonlóképp a hangzás is a Nintendótól megszokott minőséget képviseli.
Könnyű belerázódás és többnyire ötletes gameplay jellemzi a Super Mario Party minijáték-felhozatalát. Nem mondom, hogy nincsenek benne kevésbé jól sikerült megoldások, sőt, párszor a hátam közepére kívántam a humorosnak szánt, valójában teljesen szívatós megmérettetéseket. Előfordult persze, hogy egyszerűen nem találtak be a poénok, és nem tudtam felvenni a pörgést. Kétségkívül a játékosok közti pszichológiai hadviselés, az odamondások, a kárörvendések is befolyásolják az élvezhetőséget. De ez már nem a játék hibája, hanem a műfaj és az elfogyasztott italok hozadéka. Mert az az igazság, hogy egy letisztult, tartalmilag is kikezdhetetlen gyűjteménnyel van dolgunk, amely nem tagadja meg őseit, viszont bátran kihasználja a Switchben rejlő lehetőségeket. Jár is érte a kövér pontszám.
A Super Mario Party kizárólag Nintendo Switchre jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.