Spider-Man: The City That Never Sleeps teszt

  • Írta: Shifty
  • 2019. január 7.
Link másolása
A Spider-Man három részből álló DLC-csomagja, a The City That Never Sleeps ugyan nem nevezhető korszakalkotó vagy éppen emlékezetes bővítménynek, de Pókember jövőjének azért elég jól megalapoz.

Ugyan az év legjobb játéka szavazásain esélye sem volt a Pókembernek (meg egyetlen más játéknak sem) Kratos skandináviai kalandjával szemben, azért New York barátságos és közkedvelt szuperhősének sem volt oka panaszra. Az Insomniac Games remekül ragadta meg a karakter esszenciáját, ami mellé nemcsak egy szuper nyílt világot, hanem izgalmas történetet, mély karakterábrázolást és játékmechanikákat is pakoltak. A végeredményt bizonyára sokan ismeritek, mi is maximálisan elégedettek voltunk az összképpel, így különösen vártuk az alapjáték megjelenése után pár hónappal, három fázisban megjelent The City That Never Sleeps DLC-ket. A lelkesedésünk azonban elég hamar alábbhagyott, mert hiába mesél el egy kerek, egész történetet a The Heist, a Turf Wars és a Silver Lining, valójában semmi más nem változott az alapjáték óta, csak ezúttal pepitában, mindenféle kreativitást és újdonságot mellőzve lengedezünk New York utcáin, küldetésről küldetésre.

Pedig a felütés nagyon biztatóan indult, hiszen a háromrészes DLC-csomag első felvonása egyrészt egy izgalmas nyomozós résszel indít egy múzeumban, másrészt végre teret ad az alapjátékban csak mellékfeladatok formájában felvezetett Black Catnek, azaz Felicia Hardynak. És a latex ruha alatt nemcsak egy mestertolvaj, de Pókember korábbi szerelme is megbújik, kettejük se veled, se nélküled kapcsolata pedig remek alapot szolgáltat ahhoz, hogy viszonyuk 1,5-2 órás kiteljesedése egyszerre legyen szórakoztató és drámai. Ráadásul a játékidő lehetőséget ad annak is, hogy az alapjáték utáni eseményeknek is kikövezze az utat, még akkor is, ha csak alapozást eszközöl az Insomniac. Így a DLC első felvonása nem feledkezik meg MJ-ről és Milesról sem, igaz, szerepük ezúttal nem olyan jelentős. Viszont a velük folytatott beszélgetésekből apró részletek derülnek ki arról, mi is zajlik éppen Pókember világában az alapjáték utáni időszakban. Az így elhintett apró magvak pedig jó eséllyel a majdani közvetlen folytatásban fognak szárba szökni.

Cserébe most kapunk egy új főgonoszt Hammerhead személyében, vele pedig bemutatkozik a Maggia család, akik a helyi bűnözői szindikátus felett szeretnék átvenni az irányítást. Pókembernek nincs más dolga, mint lehetőség szerint megakadályozni, hogy a rosszfiúk ismét fennforgást okozzanak New Yorkban. A The Heist azonban tényleg csak nagy vonalakban fekteti le a The City That Never Sleeps DLC-je történetének alapjait, ezúttal ugyanis inkább Black Cat jelenléte, annak oka és Pókemberhez fűződő személyes kapcsolata a hangsúlyos.

És ez lényegében el is viszi a hátán az első epizódot, mert a játékmechanika szempontjából semmi változást nem kapnak a rajongók. Kicsit több lesz a lopakodós rész, illetve a kihívást magasabb fokozatba kapcsolta az Insomniac Games, ami leginkább a maffia oldalán megjelent nagydarab, golyószóróval felszerelt ellenfélnek tudható be. Nincsenek új képességek, Suit Powerek, a mellékküldetések sem túl izgalmasak, ráadásul néhány kihívás erejéig még Screwball is borzolja majd az idegeinket.

És ez sajnos a későbbi részekben sem változik meg. A történet viszont a Turf Warsban is nyújt annyi változatosságot, mélységet, hogy felülkerekedjünk a Pókember játékmenetének már-már ijesztő önismétlésén. A második DLC hangulata sötétebb, vészjóslóbb tónust kap, Hammerhead végre valóban színre lép és azt is megtudjuk, hogy bizony a Sable International titokzatos Project Olympus fejlesztésére fáj a foga. Közben pedig Pókember rendőrsegítője, Yuri Watanabe kerül előtérbe. Szerencsére többet is megtudhatunk a múltjáról, a hátteréről, illetve korábbi döntései is új réteget kapnak, ami a karakter jövőjét is jobban előrevetíti, miközben sikerül a maga váratlan és elragadó módján Peterrel való kapcsolatát is új színben feltüntetni. Ugyanez a mélyebb karakterábrázolás Hammerhead esetében is jól sikerült, az Insomniac ugyanis nem a képregényekből megismert pojácaként mutatja be a maffiavezért, hanem olyan főgonoszként, aki nagyon is dörzsölt és eszes.

Viszont ahogy említettem, csak a játékmenetért ezt a DLC-t sem szívesen vittem volna végig. A mellékküldetések még a The Heistnál is érdektelenebbek lettek, az állandó gyűjtögetés vagy a városban randalírozó bűnözők elpáholása pedig gyorsan egyhangúvá tették a New York-i lengedezést. Visszatér Screwball is, ami szintén totális mellékvágány, köszönhetően az idegesítő, elviselhetetlen stílusának, valamint a már unalomig járatott, jól ismert, ötlettelen kihívássorozatoknak. Az újonnan behozott ellenféltípus pedig nem azért fokozza a harcrendszer nyújtotta kihívást, mert izgalmas újdonságokkal vértezték fel, hanem azért, mert még zsúfoltabbá teszi a küzdelmeket, ami egyébként inkább frusztráló, mint üdítő.

A The City Never Sleeps DLC-csomagot lezáró harmadik, egyben utolsó felvonás, a Silver Lining elég erősen bekezd, de igazából erre szüksége is van, hiszen ismét csak a történet és a karakterek közötti szuper dinamika az oka, hogy szemet hunyunk a teljes csomag alapvetően kisujjból kirázott, újításokat nyomokban sem tartalmazó tartalmát illetően. A Silver Lining visszahozza az alapjátékban már bevezetett és kezdetben ellenségként, majd később az oldalunkon küzdő társként szereplő Silver Sable-t. A DLC-ben Hammerhead ellen lesz segítségünkre a karakán karakter, hiszen ő is szeretné, ha visszakerülne hozzá eltulajdonított technológiája.

Sable és Parker duója egyébként legalább olyan dinamikus, mint amilyen párost Black Cattel alkottak, de amíg ott a szorosabb kapcsolat miatt szikrázott a levegő, addig itt inkább Silver Sable határozott megjelenése az ok. Közben itt is lehetőségünk lesz jobban megismerni a karaktert, ráadásul sikerül néha kitörnie a keménycsaj skatulyából és némi emberséget is megvillant, ami egyébként a motivációit is jobban egyértelműsíti.

Ami viszont a játékmenetet illeti, azt itt sem érte változás. A mellékküldetések talán egy fokkal izgalmasabbak és kihívás tekintetében változatosabbak, de összességében ugyanarra lettek felfűzve, mint korábban. Végre kiiktathatjuk Screwballt is, feltéve, hogy korábban volt kedvünk és idegrendszerünk a semmitmondó kihívásait teljesíteni.

Mindent egybevetve, a The City Never Sleeps csalódást okozott. Egyértelmű, hogy az Insomniac a három részt használta arra, hogy hidat képezzenek az alapjáték és a majdani folytatás között. Rengeteg utalás, MJ-vel és Moralesszel folytatott telefonbeszélgetés ad izgalmas célzásokat a jövőre nézve. Közben viszont sajnálatos, hogy a játékmechanika és a kihívások terén semmilyen erőfeszítést nem tett a fejlesztőcsapat. Ezek önismétlő, unalmas jellege miatt inkább csalódás a végeredmény, amit tényleg csak akkor érdemes beszereznetek, ha feltétel nélküli rajongói vagytok a karakternek. 

Kapcsolódó cikkek

3.
3.
KRAT0S
Nyaf-nyaf-nyaf!!! Nem jó nektek semmi se!
Most játszok a harmadikkal,gecijó mind a 3! főleg ha azt nézzük hogy "csak" DLC-k
2.
2.
PapaYeti
#1: Az alapjáték tényleg egész jó csak lehetett volna kicsit bőveb a sztori mód akkor nem kell feltétlen galambokra vadászni.
Az egész játékban a legroszabb nekem ez a nő volt. Nem is értettem, hogy lehet pókemernek ellenfél... .
1.
1.
Batman
Hát az biztos, hogy határozott megjelenése van Sable-nek, mert ha letolnánk a haját rövidre akkor úgy nézne ki mint egy férfi. Nekem is csalódás volt, az utolsó DLC végén jó volt a kis kitekintés a második részre, de ennyi. Az első nagyon bejött, utána zuhanórepülés. Egynek elment. Remélem a következő részekben kapunk értelmes bossfightokat is, mert Shockeren kívül nincs említésre méltó. Ja, meg az is jó lenne ha nem folyton egy zene szólna ha himbálózunk a hálón, mert már hülyét kapok tőle ha meghallom.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...